A Babka bábelőadás-sorozat alkotói, Markó Róbert rendező és Markó-Valentyik Anna bábművész. Őket láthatta a közönség november 7-én az Óbudai Zsinagóga kistermében, ahol a Zsidó mesék kötetből dolgoztak fel két történetet. A két művésszel, Réczei Tamás, a Firgun Kulturális Alapítvány elnöke beszélgetett.
Réczei Tamás: Az előadásotokban nem voltak klasszikus bábok. Süteményfogó, egy tálca pogácsa, egy kosár linzer, csipesz. Ezekkel játszotta el Anna a két mesét. Mint amikor a gyerek az asztalnál elkezd bohóckodni az evőeszközökkel.
Markó Róbert: Igen, a tárgyanimáció éppen ezt az otthoni modellt ismétli meg. Meg is szünteti a bábszínházi konvenciókat, nincsen paraván, vagy beöltözött színész. Szinte az otthoni környezetet idézi meg ez a fajta intim tér és előadásmód, mint amikor otthon a szüleivel, vagy a testvéreivel játszik a gyerek.
Réczei Tamás: Bábművészként ez nehezebb, az azonosságot kevésbé hordozó tárgynál többet kell színészileg hozzátenni?
Markó-Valentyik Anna: Nekem az egyszerűségre érdemes törekednem, az egyértelműségekre. Ezekre könnyen és hamar rá tudnak kapcsolódni a gyerekek. Ugyanakkor ebben a típusú előadásban természetesen jól látszódik a bábjátékos, vagyis a karakter két alakból tevődik össze. Ez hol egy kettősség, hol egy összeolvadás, ő is vagyok, én is vagyok, játszom is, véleményezem is.
Markó Róbert: A gyerek egy egységként kezeli a tárgyat és a mozgató színészt. Volt egy előadásunk, amit pöttyös bögrékkel játszottunk. Megkérdeztük a végén, mi tetszett nekik a legjobban, az egyik kisgyerek azt mondta: „Amikor pöttyös bögre mosolygott”.
Markó-Valentyik Anna: „Meg sírt”.
Markó Róbert: A gyerekpszichológia szerint egy 5-7 éves gyerek könnyebben azonosul egy tárggyal, mint egy jelmezes színésszel.
Réczei Tamás: Fontos, hogy legyen valamilyen fizikai azonosság a tárgy és a karakter között?
Markó Róbert: Nagyon, ilyen értelemben a szereposztás a tárgyválasztásnál eldől. Vagy egy fizikai-, vagy egy rendszerazonosságot kell benne találnunk. A legnagyszerűbb, ha a tárgy olyasmire lesz képes, amire az élő színész nem.
Az említett pöttyös bögrés előadásban volt egy kecske karakter, ami egy zacskós tej volt. Ez a figura meghalt a történet egy pontján, kifolyt belőle a tej, gyerekek kiabálták: folyik a vére.
Ez is jó példa arra, hogy a közönségünk fantáziája a másik döntő elem, hogy ők mennyit hajlandóak hozzátenni. És a gyerekekre ebben lehet számítani.
