Zsidó út a Holdra

Az ember, természetes kíváncsiságánál fogva, időtlen idők óta érdeklődik az égitestek és a világűr iránt. A zsidó gondolkodás szerint azok a kutatások, melyek az emberiséget előre viszik, pártolandók. A Tóra – melyben minden kérdésre megtalálható az adekvát válasz, még akkor is, ha az adott időpontban ezek a kifejezések nem voltak ismertek – nem tiltja sem a világűr kutatását, sem az űrutazást. Maga a helyzet azonban számos kérdést felvet a mai kor embere számára. A Tóra törvényei a világűrben is érvényesek, de tudni kell, hogy melyiket hogyan kell alkalmazni. Ilán Rámon 16 évvel ezelőtti, szerencsétlenül végződött űrutazása volt az első alkalom, amikor a teoretikus kérdés gyakorlati problémává vált. 

 

Minden zsidó és minden izraeli képviseletében

2003. január 16-án indították 28. útjára a Columbia űrsiklót. A felszállás során a burkolat kissé megsérült. A pályára állításnál ez nem okozott gondot, ám amikor két héttel később, február 1-jén (svát hó 29) vissza akartak térni a Földre, akkor – a sérült hővédő réteg miatt – a légkörbe belépve, 16 perccel a tervezett földet érés előtt az űrsikló darabokra hullott. A rajta utazó hét űrhajós, köztük az első izraeli űrhajós, az Izraeli Légierő egyik vadászpilótája, Ilán Rámon életét veszítette.

Rámon, annak ellenére, hogy ő maga nem volt vallásos, első izraeli űrhajósként fontosnak tartotta, hogy a zsidóságot jelképező tárgyakat vigyen magával. „Úgy érzem, minden zsidót és minden izraelit képviselek” – mondta. Csomagjában kóser étel, kidus serleg, szögesdrótból készült mezuza és egy holokauszttúlélőtől kapott, miniatűr tóratekercs is helyet kapott, valamint a holokauszt egy fiatal áldozata, Petr Ginz Holdbéli táj című rajza és a Rebbe egy dollárja is.

Kiképzésen a Columbia legénysége (forrás NASA)

Micvák az űrben

A judaikák mellett fontos volt számára, hogy az űrben lehető legjobban betartsa a tórai törvényeket. A kóserság törvényei minden rabbi szerint ugyanúgy vonatkoznak egy űrutazóra, mint a földön élő emberekre. A szombat azonban bonyolultabb kérdés.

Az idő a zsidó hagyomány egyik alapvető tényezője. Számos parancsolat csak a nap, hét, hónap vagy év, esetleg még annál is nagyobb időegységek bizonyos szakaszaiban érvényes. Hogy lehetséges mindezeket betartani az űrben, mihez képest számolják a napokat, mikor van reggel, este vagy mikor jön be a szombat?

A Tórából (1Mózes 1:14.) tudjuk, hogy a Nap és a Hold nem meghatározója, csupán jele egy napnak. Egyes vélemények szerint a Föld körüli pályán keringő jármű zsidó utasainak a „megfigyelhető” napokat kell követnie. A Földet az ilyen eszközök nagyjából 90 perc alatt kerülik meg, ami 24 óránként 16 „napot” jelentene, vagyis egy rajtuk utazó zsidó férfi 90 percenként rakhatna tfilint és 24 órán belül kétszer ünnepelhetne szombatot (természetesen tfilinrakás nélkül). Mivel ez képtelenség, a legtöbben elutasítják ezt a lehetőséget. A rabbik – hasonló okoknál fogva – azt a lehetőséget is elvetik többnyire, hogy az időhöz kötött micvákat az űrhajósok azon helyek szerint tartsák be, melyek fölött éppen elrepülnek.

 

Az űrutazás dilemmái a Talmudban?

Ahhoz, hogy megtalálhassuk a megfelelő választ, vissza kell nyúlnunk egészen a Talmudig! A Talmud (Chágigá 12a) szerint Isten a teremtés kezdetén megteremtette a 24 órás napot. Egy másik helyen (Sábát 69b) azt olvashatjuk, hogy ha valaki a sivatagban járván nem tudja, mikor melyik nap van, akkor számoljon hat napot, és a hetediken ünnepelje meg a szombatot. Mivel azonban a másik hat nap közül bármelyik lehet a valódi szombat, más napokon is csak annyi munkát végezzen el, amennyi a túléléséhez szükséges, hiszen ez megengedett szombaton.

Dávid ibn Zimra rabbi (1479–1573) szerint maga az a tény, hogy az ember kidust csinál, és megszenteli a saját számítása szerinti hetedik napot, elegendő ahhoz, hogy valóban szombat legyen a számára. A többi napon csak azért kell tartózkodnia a munkától, mert elképzelhető, hogy a mindenki más által megtartott szombat esetleg azon napok valamelyikére esik.

A sivatagból ugorjunk most hidegebb égtájakra, mielőtt újból visszarepülnénk az űrbe. Mi történik a sarkkörön vagy azon túl, ahol a nyár derekán soha nem megy le, a tél közepén pedig soha nem kel fel a Nap? Hogyan különböztetjük meg egymástól a napokat, ha nincs mihez viszonyítanunk? A fenti sivatagi példát felhasználva a Jáávec néven is ismert Jáákov Emden rabbi (1697–1776) döntése szerint az embernek hat 24 órás napot kell számolnia, és a hetediken meg kell tartania a szombatot.

Mások, különösen a Tiferet Jiszráel néven ismert Jiszráel Lifshitz rabbi (1782–1860) egy alapvető különbségre hívja fel a figyelmet. A sivatagi vándor teljesen elveszítette a tájékozódási képességét, és nem tudja, melyik napon indult el, vagyis nincs mit tennie, új számításba kell kezdenie. A sarkokon azonban, ha van órája és naptára, könnyedén követheti a napok múlását azon a helyen, ahonnan elindult, és annak a helynek a számítását kell követnie. Létezik olyan vélemény is, hogy ilyen esetekben a jeruzsálemi időpontokat kell figyelembe venni.

A lubavicsi Rebbe azon a véleményen volt, hogy az embernek 24 órát kell számolnia az órája szerint: 12 óra nappalt és 12 óra éjszakát. Ha azonban nem magán a sarkponton áll, hanem olyan helyen, melynek van földrajzi hosszúsága, akkor az adott hosszúságnak megfelelő napokat kell számlálnia.

 

Lubavicsi rabbik és az űrhajós

Ilán Rámon felkereste a kilövés helyszínéül szolgáló floridai Cape Canaveral lubavicsi küldöttjét, Tzvi Konikov rabbit. Ő, konzultálva korunk vezető tóratudósaival, és felkutatva minden elérhető irodalmat, arra jutott, hogy az űrutazás ilyen szempontból a sarkköri utazáshoz hasonlít. A szombatot és más, időhöz kötött parancsolatot tehát az indulási helyszínként szolgáló földi pont időpontjai szerint kell betartania az űrhajósoknak.

 

Egy tragédia háláchája

A szerencsétlenül járt űrhajó egy további háláchikus kérdést is felvetett. Ha még csak nyoma sincsen a holttestnek, tehát nincsen temetés, mikor kezdődik a közvetlen hozzátartozók számára a hétnapos gyászidőszak (sivá), állíthatnak-e sírkövet az elhunytnak, és a felesége (aki nemrégiben hunyt el) vajon águnának számít-e (vagyis fennáll-e az elvi lehetősége az újraházasodásának). Az első kérdésre az a válasz, hogy a gyász és az azzal járó szokások általában csak a temetést követően kezdődnek. Ha azonban nincs holttest, akkor a gyász szokásait attól a pillanattól fogva tartják meg, amikor már feladták a keresést. A sírkővel kapcsolatban azt a választ adták a rabbik, hogy mivel azt a holttest tiszteletére emelik, ha nincs holttest, nincs szükség sírkőre sem. Ez esetben az elhunyt személy jótettei és munkássága állítanak neki emléket.

Ami pedig az águná-kérdést illeti: a Talmud (Jevámot 121a) szerint, ha a férj olyan vízbe esett, melynek minden oldalát látjuk, akkor a feleség újraházasodhat (mivel nem juthatott ki a vízből úgy, hogy ne látták volna). Ha azonban olyan vízbe esett, melynek nem látható minden partja, akkor nem mehet újra férjhez, hiszen elképzelhető, hogy olyan helyett jutott ki a férj a vízből, ahol nem látták. Ilán Rámon esete az első példához hasonlít: tudjuk, hogy az űrhajóban volt, biztosan nem juthatott ki belőle a felszállás után, a robbanást pedig egészen bizonyosan nem élhette túl.

Az űr-háláchák kora

Ilán Rámon utazása azonban csak az első, ám nem az egyetlen olyan eset volt, mely az űrutazással kapcsolatos háláchikus kérdéseket vont maga után. Izraeli tudósok ez év első felében indítottak embert nem szállító űrhajót a Holdra. Az akció végül az utolsó pillanatban megbukott, mivel a szerkezet holdat érés helyett becsapódott, és a működtetői elveszítették vele a kapcsolatot, ám így is rengeteg értékes tanulsággal szolgált. De kezdjük a történetet az elején.

 

Űrkutatás zsidó filantrópok támogatásával

Az űrhajó két izraeli vállalat, a SpaceIL és az Israel Aerospace Industries közös projektje volt, 110 millió dolláros költségvetését szinte kizárólag ismert zsidó filantrópok adományaiból finanszírozták. Az üzemanyag nélkül mindössze 160 kg-ot  nyomó, négylábú űrhajó volt az eddigi legkisebb és legolcsóbb jármű, mely a Holdon landolt volna, és Izrael lett volna a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína után az első ország, melynek sikerült űrhajót juttatnia a Holdra. A kilövésre szintén a floridai Cape Canaveralban került sor.  A jármű a Berésit (kezdetben) nevet kapta (ezt a címet viseli a Tóra első könyve). A nevet a SpaceIL által kiírt szavazás keretében választották ki az izraeliek.

A projekt egyik vezetője a 68 éves, matematikusként és mérnökként dolgozó Alex Friedman volt, aki a Szovjetunióból menekült Izraelbe. Megbecsült kutató és a Chábád-mozgalom tagja. Olyan ember, aki a szovjet elnyomással és az antiszemitizmussal dacolva vallásos zsidó maradt és kiemelkedő tudóssá vált. Életének első évtizedeit folyamatos rettegésben töltötte, mert zsidó hagyományokhoz ragaszkodó életmódját titokban kellett tartania még a szomszédok előtt is, nehogy feljelentsék a hatóságoknál. A család 1970-ben vándorolhatott ki Izraelbe. Friedmann akkor húsz éves volt, bevonult, később pedig részese lehetett az izraeli űrprogramnak. Elvégezte a jeruzsálemi Héber Egyetem matematika szakát és műholdak tervezésével kezdett foglalkozni. Ma ő az izraeli űrprogram egyik rendszermérnöke és az irányítóhelyiség igazgatója, ahol egy 25 tudósból álló csapatot vezet.

 

Zsidóság csomag

Az űrhajó felszerelésének fontos részét képezte a „zsidóság csomag”, melybe a zsidó hagyomány fontos elemeit sűrítették bele. Ilyen például a Tánách, azaz a zsidó Biblia digitális formában tárolt szövege, vagy a Chábád mozgalom „kézikönyve”, a Tánáchot, a haszid filozófiai alapjait lefektető Tánját, valamint a Zsoltárok könyvét magába foglaló Chitát kötet, mely minden lubavicsi haszidnál megtalálható. Ezek mellett az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat, a nemzeti himnusz, egy holokauszttúlélő emlékiratai, gyerekrajzok az űrről és a Holdról, az úti ima, valamint a néhai Simon Peresz egykori elnök egy jegyzete is a Holdra utazott. Mivel az űrhajót úgy tervezték, hogy nem tér vissza a földre, az elküldött információk előre láthatóan korlátlan ideig a Holdon maradnak, a jövő generációi fogják megtalálni és megismerni azokat.

Friedman azzal magyarázta, hogy egyszerre lehet szigorúan vallásos zsidó és komoly tudós, hogy nagyszerű példaképek állnak előtte. „Maimonidész rabbi volt, orvos és csillagász. A Lubavicsi Rebbe villamosmérnöki, matematikai és fizikai tanulmányokat folytatott” – magyarázta.

Arra a kérdésre, hogy miként boldogult a javarészt világi zsidókból álló tudományos közösségben, így felelt: „Ameddig a kölcsönös tisztelet és egymás elfogadása magától értetődik, nem lehet probléma. Küldöttnek érzem magam, hiszen a Rebbe is azt mondta, hogy egy zsidónak küldöttként kell viselkednie, akárhol legyen is.”

 

Ima az űrutazásért

A mérnöki munka mellett Friedmann egy különleges imát is megfogalmazott, melyben arra kérte az Örökkévalót, hogy „békével és békére vezesse az űrhajót, óvja meg a meghibásodástól, és engedje nekünk, hogy megláthassuk, amikor békében leszáll a Holdra”.

Az izraeli űrkutatás azonban a földön is folytatódik. 2020 novemberében hat űrhajós érkezik a Negev-sivatag mélyén fekvő Micpe Rámonba, hogy három héten keresztül a marsi körülményeket szimulálva birkózzanak meg a mindennapi élettel és munkával.

Az öt külföldi és egy izraeli kutató egy különlegesen felépített, napelemmel működő, félgömb alakú épületben modellezi a Marsra érkező első emberek bázisát a vörös bolygón. Az építményben elhelyezik mindazokat az életmentő és kommunikációs berendezéseket, melyekre a marsi túléléshez szüksége lesz a nem is olyan távoli jövőben oda érkező űrhajósoknak. A kísérletben résztvevők a bázison kívül is dolgoznak majd: olyankor űrruhát viselnek, és Mars-járó járművekkel közlekednek majd.

A Mars meghódítását célzó kutatási projekt 2008-ban kezdődött Ausztria vezetésével. Korábban Ománban és az Egyesült Államokban, Utah-ban folytattak kísérleteket. A nagy településközpontoktól távol fekvő Micpe Rámon korábban már helyt adott egy Mars-kutatásnak, mivel erre a sivatagi éghajlat és a fényszennyezéstől mentes, különlegesen tiszta éjszakai égbolt nagymértékben alkalmassá teszi. Két évvel ezelőtt a D-Mars nevű projektet bonyolították le a város közelében, a Weitzman Intézet szervezésében. Akkor hat izraeli kutató, – akiket Ilán Rámon emlékére ramonautáknak neveztek – próbálta ki a várható életkörülményeket a vörös bolygón felépítendő első bázison.

 

Chana Deutsch összeállítása

 

A cikk az Egység 121. számában jelent meg. 

  • Küldés emailben