Rohonc: előbukkant a tömegsír

Az év legszomorúbb szenzációja: Dr. Vadász Gábor reméli, hogy végre megtalálták a Rohoncon megölt munkaszolgálatosok – köztük édesapja, Vadász Géza – földi maradványait.

A rohonci (Rechnitz, Ausztria) tömeggyilkosság emlékezetes gaztett volt a magyar és az európai holokauszt történetében. Az áldozatok nyugvóhelyét 1946 óta hiába keresik. A közelmúlt drámai fordulata, hogy az évtizedek óta keresett munkaszolgálatos-sírok napvilágra kerülhetnek dr. Vadász Gábor sebész-aneszteziológus szakorvos (és édesanyja, a néhai Steiner Ilona) és Engelbert Kenyeri, volt rohonci polgármester kitartó nyomozása eredményeképp.

 

Vadász Géza emlékezete

Apám nem akart megszökni és buj­kál­ni 1944 vége felé sem, ahogy anyám és én tettük – kezdte történe­tét dr. Vadász Gábor. – Úgy vélte, hogy munkaszolgálatosként is a magyar királyi honvédség tagja, így kevésbé kiszolgáltatott a nyilas suhancok utcai terrorjának. November végéig,

amíg apámat, Vadász Gézát és ikertestvérét Árpádot ki nem vitték a józsefvárosi pályaudvarra, munkaszolgálatos századával egy Anker közi panzióban „dekkolt”. Anyám minden nap lá­togatta. Ebben az időszakban a Ló­nyay utcai re­formátus kollégiumban húz­tuk meg ma­gunkat. Már nyolc­éves voltam, jól emlékszem a szállást ke­reső keringéseinkre anyámmal.

Élesen emlékszem arra az alacsony szőke fiatalemberre is, aki a felszabadulás után meghozta a hírt, hogy apámékat vonattal Rohoncra vitték, és ott megölték. Anyám kivette a szekrényből apám egyik ruháját, és neki ajándékozta.

A kutatás kezdetei

Azóta keressük apám sírját. Szinte min­den hivatallal levelezni kezdtünk. Anyám első Rohoncra küldött levelére érkezett válasz dátuma 1947. január 6.: „Nem tudjuk hol van a 200 ember elföldelve.” El­jutottunk a pápáig is – és vissza. Ugyanis írtunk a rohonci plé­bá­nos­nak, akinek feladata lenne egy „his­toria domus” vezetése, nincs-e ab­ban információ, de nem is válaszolt. Írtunk a püspöknek Eisenstadtba, de ő sem válaszolt. Múltak a hónapok, évek, s mikor német pap ült a pápai trónra, akkor javasoltam anyámnak: most, hogy német pápa lett, lehet talán némi lelkiismeretfurdalása. Persze ő sem válaszolt. De fél év múlva érkezett egy magyar nyelvű levél a nunciatúrától, hogy szíveskedjünk az eisenstadti püspökhöz fordulni a problémánkkal. Ez a kör bezárult.

Új remény osztrák oldalról

Édesanyám 100 évet élt. 2011-ben halt meg. Nem jutott el a sírokig. Amikor a 70-es években már átmehettünk Ausztriába, akkor Rohoncon együtt kerestük a gyilkosság helyét. Akkor ott csak egy kukoricás volt. Anyám át sem tudott vágni rajta, én bóklásztam a kukoricaszárak között, és meg is találtam a kereszt alakú pajta romos épületét, ahol utolsó óráikat töltötték. Hallottuk, hogy történt valami a régi vágóhídnál is. Elindultunk oda, és szembejött traktoron egy nő, olyan korú, aki 1945-ben már jócskán élhetett. Anyám jól tudott németül. Megkérdezte, mit tud ezekről a megölt zsidókról? Én olyan gyűlölködő arcot még nem láttam, mint amilyenné az asszony arca vált.

Valamelyik polgármester Frau So­mogyihoz irányította anyámat, hogy az ő földjén is vannak munka­szol­gálatosok eltemetve. Anyám le­ve­le­zett is vele. Frau Somogyi meg­írta, tíz egynéhány munkaszolgálatos tö­megsírja lehet a földje végén. Kenyeri polgármester szerint azok sírjai voltak ott, akik a megölt munkaszolgálatosokat elföldelték. Őket egy nappal később végeztek ki.

Az utóbbi évtizedben sok mindent megtettek a rohonciak és mások is annak érdekében, hogy megtalálják a sírokat. Azért sem találták meg, mert a keresés területe pontatlan volt. Egy szemtanú az 1946-os helyszíni tárgyaláson azt vallotta, hogy a kereszt alakú pajta mögött vannak a sírok, és erről helyszínrajzot is készített. A vallomás időközben – főleg a számunkra – e­ltűnt. Amikor 2012. március 25-én a Keleti Birodalmi Védőfal építésén meg­­öltekre emlékező szabadtéri mú­zeumot felavatta az osztrák ál­lam­­elnök, Heinz Fischer, akkor ki­jelentette, hogy megkeresik a halottakat, ekkor a helyszínrajz is azonnal előkerült.

Az osztrákok az 1946-os helyszínrajz alapján készítettek kutatási tervet 2014-ben.  Földradaros módszert választottak, de csak kisebb területet kutattak át, mert a műszerük is elromlott, így abba is maradt a kutatás. A Mazsihisz támogatta újabb kutatási tervek megrendelésével a feltárást, és az Országos Földtani és Geofizikai intézetben éppen ott dolgozó fiamra osztották a kutatási terv elkészítését. De mégsem ez a feltárás kezdődött meg, hanem az osztrákok vágtak ismét elénk azzal, hogy a kijelölt területet megkutatták helyben dolgozó – mellesleg egy kelta falut kereső – régészek, de nem találtak semmit. Az elmúlt háromnegyed évben légifelvételeket kértem oroszoktól, angoloktól, osztrákoktól, amerikaiaktól, németektől, de sehonnan sem kaptam pozitív választ. A magyar honvédség anyagának átnézése sem vezetett eredményre.

 

Kísértő múlt

Rohoncnak egy emberséges, tisztességes polgármestere volt, ma már nyugdíjas, Engelbert Kenyeri. Egy szót sem tud magyarul. De évekkel ezelőtt elhatározta, hogy lemossa a gyalázatot a városáról, azt a véleményt, hogy a helyiek örökre elrejtették bűneik tanúit, a sírokat, és a lakosság hallgatása miatt nem lehetett azokat mindmáig megtalálni.

Volt mit szégyellni ugyanis. Apámék Rohoncra már félholtan érkeztek Kőszegről. Megkínzott, éhező, tetves, beteg, fagyott emberek. Március 24-én, érkezésük napján, nagyszombat éjszakáján a rohonci Batthyány-kastélyban tartott „bajtársi” buliban jelenlévők telefonon kaptak parancsot a regionális építkezés vezetőjétől, Josef Muraltertől, hogy öljék meg a zsidókat. A helyi Gestapo vezetője, Podozin elordította magát, hogy „önkénteseket keresek”, és éjjel 11-kor mintegy 12 helyi, rohonci önkéntes levonult egy kis zsidóölésre. Nem igazolható, hogy a házigazda, Batthyány Margit is részt vett volna az éjjeli gyilkosságban. A gyanú árnya viszont örök­re rávetődött. Felelősségre so­ha nem vonták. Mintegy 200 embert 25-én, hajnal előtt kivégeztek. Másnap eltemettették a halottakat, a holmijukat szétosztották, és kivégezték a sírásókat is, hogy tanú ne maradjon. Egyes források szerint még a nem zsidó teherautó-sofőröket is, akik az állomásról szállították a pajtához az embereket. Ez a kisváros nagyon kicsi ahhoz, hogy e történet ne jusson el mindenkihez. És Rohonc évtizedekig hallgatott.

„Sírgyanús” területek a légifelvételeken

Kenyeri volt polgármester nem régen kapott az amerikaiaktól egy 1945. augusztus 6-i légifelvételt, s ezen jól látszanak a sírgyanús terüle­tek. Nem messze van a síroktól az árok­rendszer, a műholdfelvételen jól látszanak a harckocsi-elhárító  és a gyalogsági futóárkok, előttük a géppuskafészkekkel, amelyeket a folyamatosan vert, kínzott, éhezte­tett munkaszolgálatosok ástak ki azért, hogy ez a soványka védvonal meg­állítsa a Volgától Ausztriáig ro­bogó orosz harckocsikat. Nem ál­lította meg őket. A város pár nap múlva már az oroszok kezére került.

Korábban azoktól az árkoktól ilyen messze senki sem kereste a sírokat.

A légifelvételt most, 2017 májusában kaptam meg, és Kenyeri volt polgármester úr kérésére a fiam GPS-koordinátákkal meghatározta a rohonci munkaszolgálatosok feltételezett sírjainak a pontos helyét.

Ha sikerül feltárni és azonosítani a sírokat, úgy vélem, már nem sza­bad őket megbolygatni. Semmi ér­telme azonosítani egy koponyát vagy lábszárcsontot, hogy vajon ez az apám vagy az ikertestvére, vagy akár­ki. Ennek már semmi értelme sincs. Tudnunk kell, hogy valóban a munkaszolgálatosok nyugszanak-e

ott, és kötelességünk, hogy föléjük emlékművet állítsunk. Ezt a régóta hangoztatott álláspontomat – a sírok megtalálásának hírével – az elmúlt hetekben sokaknak elküldtem Ausztriában. A bűnére azzal kérhet bűn­bocsánatot az osztrák állam, hogy méltó emléket állít a rohonciak

által megölt százaknak.

A levelekre még nem kaptam választ. Lassan írok nekik megint. Ahogy 72 éve folyamatosan.

 

„…ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom

és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,

tikkasztó dobverésben halántékom fázik

s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem…”

Vers a halálról (Fenyő László költő)

(1902. november 9. Budapest, 1945. március 26. Rohonc)

 

Túlélők vallomásai „Kőszegen … a férfiaknak volt szörnyű sorsuk. Halál lager volt ez valóban … 1945. III. 23-án a Lager egy részét elvitték, illetve gyalog indítottak Rohoncra…” 1924-es születésű óvónő „…a Kőszegen maradt beteg embereket, akik a gyaloglást nem bírták, és akiknek azt ígérték, hogy vonattal fogják továbbszállítani, valóban vonatra ültették, Rohonc határában azonban az előtte való nap megásott gödrök előtt kivégezték őket és másnap ezeket a gödröket kellett betemetni, ami tele volt halottakkal.” 1909-es születésű férfi, tisztviselő   „… Mikor arra haladtunk, vékony, vérrel átitatott földréteget láttunk, az árok széle is tele volt vérfoltokkal. Vérnyomok, húscafatok, elszórt, gyűrött fényképek és iratok hevertek mindenfelé. Ezeknek az agyonlőtt bajtársainknak a holmiját aztán elégették, nehogy nyoma maradjon a vérfürdőnek.” 1908-as születésű férfi, kereskedő   „Minket Rohoncon egy kastélyban helyeztek el. Másnap éjszaka kivittek minket munkára, egy L alakú sáncot kellett ásni, nagyon hajszoltak és kiadták a parancsot, hogy 1 1/2 óra alatt el kell készülni a munkával.” 1918-as születésű férfi, vasesztergályos   „Rohonc mellett szörnyű vérfürdőt rendeztek a németek. … Három embernek sikerült megszöknie, ezektől tudtuk meg, hogy miképpen történt a gyilkolás.” 1909-es születésű férfi, gépészmérnök   Részletek a Degob-jegyzőkönyvből

 

 

Mi történt Rohoncon? A keresztpajta (Kreuzstadl) áldozatai A háború végének egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága mai osztrák területen Rechnitzen (magyar nevén Rohoncon) történt. 1945. március 24-én 1000 magyar zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a délebbre fekvő táborokba indítottak és a dél-keleti fal építésén is dolgoztattak. Mintegy 200 fáradt, beteg, megkínzott munkaszolgálatost a rohonci vasútállomásról a városszéli ún. keresztpajtába szállítottak, mert egy részük járni is alig volt képes. (A masszív falú, börtönjellegű téglaépület alaprajza keresztet formáz – innen kapta a nevét). Hogy a kivégzésükre már készültek, azt az bizonyíthatja, hogy Franz Podezin a körzet SS és Gestapo vezetője megtiltotta, hogy a munkaszolgálatosok enni kapjanak. Ugyanaznap éjjel Batthyány Ivánné, született Margit von Thyssen-Bornemisza kastélyában, a helyi építési alszakasz székhelyén nemzetiszocialista „bajtársi” ünnepséget (Kameradschaftsfest) rendeztek. Innen kelt útra Podezin felszólítására egy kb. 15 fős, a vendégek közül jelentkezett helyi önkéntesekből álló fegyveres csoport az ún. keresztpajta felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték, hogy a „tífuszhordozókat” megöljék. A március 25-re virradó éjszakán körülbelül 180 embert gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Mintegy 20 férfit életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék, holmijukat teherautóra rakják fel és visszavigyék a kastélyba. A következő estén őket is megölték.

 

 

A tömeggyilkosok a bíróság előtt

A Bécsi Népbíróság 1945 októberében elkezdte feltárni a rohonci keresztpajtánál történt tömeggyilkosságot. Összesen 18 személy ellen indítottak eljárást.

Elmarasztaló ítéletet 1948. július 15-én az alábbiak ellen hoztak:

Ludwig Groll (Oberwart – Felsőőr város egykori polgármestere) bűnrészesség és hazaárulás miatt (illegális NSDAP tagság 1938. március 13-tól) nyolc év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.

Josef Muralter (a Rechnitz II. építési alszakasz vezetője a „Dél-keleti fal” építése során) emberiség elleni bűntett, az emberi méltóság megsértése és hazaárulás miatt öt év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.

Eduard Nicka (egykori Oberwart-i körzetvezető) három év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában elvetették.

Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem állítottak bíróság elé.

A két főgyanúsított, Franz Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető, SS-Sturmscharführer és a helyi Gestapo-kirendeltség vezetője) és Hans-Joachim Oldenburg (a Batthyányak intézője és egyes források szerint Batthyány Margit szeretője) kastélybeli tartózkodását nem sikerült akkor bizonyítani; és soha nem is vonták felelősségre őket. A Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta. (Forrás: RE.F.U.G.I.U.S. – Rechnitzer Flüchtlings- und Gedenkinitiative Und Stiftung)

 

A per iratanyagai „Rechnitz I” Vg 12 Vr 2832/45, „Rechnitz II” Vg 11d Vr 190/48, „Rechnitz III” Vg 8e Vr 70/54 számokon a  Wiener Stadt- és Landesarchiv-ban érhetők el.

 

Rohonc emlékezete

 

Az utolsó negyedszázad fordulatot hozott a Rohoncon történtek helyi megítélésében. 

1991 Létrejött a R.E.F.U.G.I.U.S. (Rechnitzer Flüchtlings- und GedenkInitiative und Stiftung – Rohonci Menekült és Emlékkezdeményezés és Alapítvány). amely 1991-ben emlékkövet avatott az 1945-ben lerombolt Batthyány-kastély parkjában.

1993 az egyesület megvette és átadta a keresztpajta épületét az Ausztriai Zsidó Hitközségek Szövetségének és ott emlékhelyet alakítottak ki az épület mellett. Itt a gyilkosságok március 25-i évfordulóján minden évben megemlékezést tartanak, rohonci polgárok, a helyi papok, magyar rabbik és diplomaták részvételével.

1994 Az első tényfeltáró dokumentumfilmet Margareta Heinrich és Eduard Erne készítette el „Elhallgatás” címmel.

1995 bemutatták Felsőőrött Peter Wagner „März. Der 24” című színdarabját.

1998 Az osztrák történész, Eva Holpfer e tárgyból írta diplomamunkáját.

2007 október 18-án a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölte a brit történész, David R. L. Litchfield írását „Rohonci mészárlás” címmel, aki a Thyssen családról publikálta a „The Thyssen Art Macabre” című kötetét, 2006. július 6-án.

2008 november 18-án Münchenben bemutatták az irodalmi Nobel-díjas Elfriede Jelinek művét, „Rohonc (Az öldöklő angyal)” címmel.

2009 A színdarabot vendégjáték keretében Budapesten is bemutatták.

2009 december 12-én a Das Magazin (a svájci Tages Anzeiger, a Basler Zeitung, a Berner Zeitung és a Der Bund közös heti melléklete) közölte Sacha Batthyany „A szörnyű titok” című cikkét. A tömeggyilkosság 70. évfordulójára készült el Timo Novotny és Alfred Weidinger dokumentumfilmje „Árpád és Géza” címmel.

2012 osztrák és magyar közös munkával, EU támogatással szabadtéri múzeumot hoztak létre.

2013 Elfriede Jelinek művének magyar fordítását a Holmi folyóirat publikálta. A darabot többször játszották Budapesten is. Legutoljára a Tesla színház mutatta be 2016 tavaszán (lásd Egység 87. szám, 26. oldal).

2016 februárjában a kölni Kiepenheuer & Witsch kiadó megjelenteti Sacha Batthyany „Und was hat das mit mir zu tun?” című könyvét (magyar kiadása a Helikon gondozásában jelent meg „És nekem mi közöm ehhez?” címmel).

 

A rohonci eseményeknek és emlékhelynek külön honlapja van Ausztriában, és magyar nyelven is elérhető. http://www.gedenkweg.at/index.php/kreuzstadl-ungarisch

Dombi Gábor írása

A cikk az Egység magazin 96. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.