„Provokációból” lett köztiszteletnek örvendő hagyomány

Amikor 1998-ban először állítottak fel Magyarországon köztéri hanukai gyertyatartót, hatalmas volt a felzúdulás. Elsősorban persze zsidó részről: kimenni az utcára és nyilvánosan örülni a zsidóságunknak akkoriban olyan szintű provokációnak tűnt, amit a magyar zsidóság egy része döbbent rémülettel utasított el. Azóta sok minden megváltozott.

A döbbenet, sőt a félelem is érthető, hiszen az ellenzők nagy része vagy a Holokauszt túlélője volt, vagy a „nichtfordemkind” gyermeke, akibe – ha el is árulták neki a család féltett titkát – beleégették, hogy a zsidóságot zárt ajtók mögött tartjuk, nem mesélünk róla még a szomszéd Ilonka néninek sem (sőt, főleg neki nem). A hanuka – már ahol ünnepelték – családi ünnep volt, lehetőleg mellőzve a gyertyatartók ablakba való kitételének hagyományát. A fiatalok számára a művelődési házakban rendezett Hanuka-bálok jelentették az ünneplés kihagyhatatlan csúcspontját, ahol tényleg mindenki ott volt, akinek csak a legkisebb köze is volt a zsidósághoz.

1998. december 3-án ebbe a légkörbe robbant be a magyarországi Chábád mozgalom óriás-gyertyatartós, utcai, táncos-zenés-fánkosztogatós és letagadhatatlanul nyíltszíni ünnepsége. Abban az évben a Népszabadság a „a szabad vallásgyakorlást garantáló demokrácia számára is jelentős eseménynek” nevezte az első gyertyagyújtást, mellyel „Budapest is bekapcsolódott a világ nagyvárosait behálózó ünnepségsorozatba.” Érdekes, hogy kik voltak az első gyújtás meghívott vendégei között. Beszédet mondott ugyanis a MAZSIHISZ elnöke és ügyvezető igazgatója, Feldmájer Péter és Zoltai Gusztáv, a Magyar Cinonista Szövetség elnöke és az akkori Izraeli nagykövet is (akinek utódai egyébként elmaradhatatlan vendégei a Nyugati téri ünnepségnek)

A zsido.com 2003-ban közölte egy beszélgetés részleteit, ami ’99 januárjában – facebook hiányában – egy levelezőlistán zajlott, és ami betekintést enged az akkoriban forrongó vitába. Az egyik oldal szerint felesleges provokáció volt:  „Miért kell nekünk a kultúránkat, a hagyományainkat az utcára kivinnünk, mint egy vurstliban mutogatnunk?… miért kell a Nyugatinál, mint echte zsidó helyszínen (?) gyertyagyújtással és tánccal provokálni a nagyérdeműt?” – kérdezte valaki. Az ellenzők másik érve az volt, hogy ezzel lejáratják a zsidóságot:  „emiatt egész Budapest azt gondolja, hogy aki zsidó, az mind ilyen (“kaftán és szakáll”)… ez lejáratta a zsidókat.”

Mások azonban helyeselték a gyújtást. Az egyik megszólaló szerint ez azoknak szólt, akik amúgy nem merik vállalni zsidóságukat: „Hogy észrevegyék, már nem szégyen zsidónak lenni.” Sokak szerint az ilyen nyilvános programok pont, hogy csökkentik a zsidósággal szembeni előítéleteket: „A zsidóság ezer év óta [szenved] amiatt, hogy a köznép nemigen tudott róla semmit, ezért könnyű volt elhitetni a vérvádakat és egyéb kedves dolgokat. Ezért kell nyilvános gyertyagyújtás!”, és „ráfér a lakosság nagy részére, hogy rájöjjön, a zsidó az nem arról szól, hogy kaftán és szakáll. És nem egy búvalbélelt népség, hanem tud örülni, énekelni és táncolni.”

hanu1

Érdekes, hogy a karácsony nyilvános ünneplésével való párhuzam pro és kontra érvként is felmerült. Míg az egyik tábor szerint, „ha nekik lehet, akkor nekünk is”, addig a másik oldal úgy vélte: senkinek nem kéne utcára vinni az ünnepeit: „a vallási meggyőződése, származása mindenkinek a magánügye.”

Az azóta eltelt 17 évben sok minden változott a zsidó közösségen belül és kívül. A kérdés azonban eldőlni látszik: többeket vonz, mint taszít. A gyertyagyújtás ma már nem veri ki a biztosítékot, belesimult a város téli kavalkádjába. Közéleti méltóságok küldik el üzenetüket a gyertyagyújtás résztvevőin keresztül az egész magyar zsidóságnak. Tudósok és popsztárok, színészek és sportolók egyaránt örömmel tesznek eleget a meghívásnak és vesznek részt a hanukai ünnepségen. Visszatérő vendégei között olyan emberek szerepelnek, mint Hegedűs D. Géza, Heller Ágnes és Fischer Iván. Emberek ezrei köszöntik a fény ünnepét tánccal és énekkel a Nyugati téren, deklarálva a vallásszabadság fontosságát.

A Nyugati téri majd négy méter magas hanukai gyertyatartó „kistestvérei” városszerte hirdetik a csodát. Idén a Madách téren, a Móricz Zsigmond körtéren, a Lajos utcában és az Örs vezér téren is megcsodálhatjuk őket – nem beszélve az autókra szerelt hanukijákról, amik a városban járva-kelve köszöntik az ünneplőket.

A Nyugati téri gyertyagyújtás nem volt előzmények nélkül való – és itt most nem arra gondolok, hogy vallási előírás nyíltan hirdetni hanukát. 1975-ben a San Franciscoi Chábád közösség az Union Square-en állított fel egy közel hét méter magas, mahagóniból készült hanukiát. Az Egyesült Államokban és a világ más országaiban is érte számos kritika a kezdeményezést – ám nincs még egy olyan projekt, ami ilyen népszerűségnek örvendene. Mi ennek az oka? Szerintem ez is egy kis hanukai csoda: a bátorságnak és az önazonosságnak a csodája. Hiszen csodával határos, ahogy magunk megerősítésével, identitásunk kinyilvánításával javítani tudunk azon, ahogy a környezetünk ránk néz, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk viselkednek. Hanuka története, melyben a kevesek legyőzik a sokaságot, az elnyomottak visszaszerzik szabadságukat, megérint mindenkit és előcsalogatja az elfogadást onnan is, ahol látszólag nyoma sem volt.

Ragyogjanak a lángok idén is, boldog Hanukát mindnyájunknak!

 

  • Küldés emailben