„Nagyon elszánt vagyok. Bizonyosan látjuk még egymást.”

A vasútállomásokról a haláltáborokba hurcolt zsidók közül sokan próbáltak üzenni családtagjaiknak. A vagonokból kidobott levelek túlnyomó többsége megsemmisült, de néhány eljutott a címzetthez.

A jeruzsálemi Jád Vásem központ “Az utolsó levelek a holokausztból: 1944”  címmel nyitott új online kiállítást, mely május 2-tól, az izraeli holokauszt emléknaptól kezdve tekinthető meg az intézmény weboldalán. A gyűjteményben számos magyar nyelvű levél is olvasható.

“Évről-évre kevesebb túlélő van közöttünk. Egyre kevesebben képesek elmondani a történetüket. Ezért is olyan fontos minden olyan tárgy összegyűjtése, mely tanúskodhat a történtekről” – mondta Orit Neuman, a Jád Vásem programigazgatója.

A kiállítási tárgyai között van Saul Ventura adománya, aki édesanyja, Anna leveleit ajánlotta fel, melyek közül az utolsót 1944 februárjában vetette papírra, nem sokkal Auschwitzba érkezése előtt. Saul 14 éves volt, amikor édesanyját meggyilkolták. “Nagyon megható pillanat ez. Bár a 14 levél családunk legféltettebb kincsei közé tartozott, örülök, hogy mostantól nemcsak gondosan őrzik azokat, hanem bemutatják őket a nagyközönségnek is. Az emberek látni fogják, hogy az egyik legfejlettebb társadalom hogyan tervezte meg egy egész nép kiirtását” – mondta.

A 89 éves Venturát az is motiválta, hogy a közvélemény jobban megismerje az olaszországi zsidóság szenvedését a holokauszt során.

Ventura 1943 decemberében látta utoljára édesanyját, amikor az kiszökött a család búvóhelyéről, hogy gyógyszert szerezzen saját betegeskedő édesanyjának. Az utcán azonban elfogták, letartóztatták, és a Fossoliban működő munkatáborba deportálták. Két hónappal később onnan hurcolták tovább Auschwitzba, ahol megölték. A Fossoliból Auschwitzba küldött olasz zsidók sorsát Primo Levi is megörökítette könyveiben.

Anna Ventura ezt írta a halába induló vonaton:

“Kedveseim!

Nagyon elszánt vagyok. Bizonyosan látjuk még egymást. Sokszor csókolok mindenkit. Mindig csak rátok gondolok!”

Anna még ezt írta a lap hátoldalára: “Aki megtalálja ezt a lapot, kérem, küldje el a címzetteknek”.

“Csodával határos módon valaki tényleg vette a fáradtságot és eljuttatta Anna utolsó üzenetét a családnak. A jótevő személyazonosságáról nem tudunk semmit” – mondta Neuman.

“A legtöbb levelet az Olaszországból, Franciaországból és Belgiumból deportált zsidók dobták ki a vagonokból, abban bízva, hogy ha megtalálja valaki, akkor lesz benne annyi emberség, hogy továbbítja a családjuknak. A legtöbb nyugat-európai deportált azt gondolta, hogy munkára viszik őket. Szerettek volna hírt adni magukról a hozzátartozóiknak. Olyanok is voltak, akik tudták, hogy nem élik túl azt, ami rájuk vár, és azt akarták, hogy nyoma maradjon a történetüknek” – mondta Náámá Gáli, a Jád Vásem munkatársa.

“Anyám optimista hangulatú levelei tartották bennünk a lelket, és azt hittük, hogy hazatér majd. Még akkor is ebben bíztunk, amikor 1945-ben, az államalapítás előtt Izrael földjére vándoroltunk. Csak később fogadtuk el a tényt, hogy megölték Auschwitzban” – mondta Ventura, aki apját, Luigit és legkisebb testvérét, Emanuelt is elveszítette a háborúban.

“Hihetetlen, de még 75 év elteltével is kapunk értékes dokumentumokat. A Jád Vásem archívuma a világ legnagyobb, holokauszttal kapcsolatos levéltára, ahol 200 millió dokumentumot őrzünk és a közeljövőben még további negyedmillió fogadásával számolunk. Az adományozók tudják, hogy segítenek megőrizni a zsidó nép holokausztjának történetét és emlékezetét” – mondta Chájim Gertner, az archívum igazgatója. “A mai, digitalizált világban képesek vagyunk elmondani a teljes történetet és megmutatni a rejtett összefüggéseket is. Ezzel a kiállítással tulajdonképpen az elhurcolt zsidók erőfeszítéseit folytatjuk. Bár nem tudták pontosan, hogy hová viszik őket, az egyértelmű volt a számukra, hogy nehéz körülmények közé kerülnek. El akarták mondani a történetüket.”- tette hozzá.

Voltak olyanok is, akik nem levelet dobtak ki a vagonból, hanem maguk ugrottak ki. A legtöbben életüket vesztették, de voltak túlélők is. Közéjük tartozik Esther Rivka Willig is, akit a lengyelországi Buczaczból deportáltak tizenéves korában. A vagonban észrevettek egy kis nyílást, melyet szögesdróttal és deszkával fedtek be. Esther anyja úgy gondolta, hogy lányának meg kell próbálnia átfúrnia magát a résen, és ki kell ugrania a vagonból. Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Nem akart azonban egyedül dönteni, ezért anyja, azaz Esther nagyanyja áldását kérte. Az idős hölgy három órán keresztül tépelődött, majd igent mondott. Esther ekkor egy hordóra állva felmászott a nyílásig, átpréselte magát a szögesdróton, és kiugrott. Sokakat agyonlőttek ugrás után a szerelvényeket őrző katonák, de ő szerencsére egy kukoricaföldön landolt, ahol a növények elejtették. A vonat végül Belzecbe érkezett, ahol 600 000 galíciai zsidót, köztük Esther családtagjait öltek meg.

Esther a háború után Yisroel Wagner rabbi felesége lett, és az Egyesült Államokban telepedtek le. A közelmúltban műtét hajtottak végre a 92 éves asszonyon. A beavatkozás előtt az orvos elnézést kért a várható fájdalom miatt. “Ugyan, egyszer egy vonatból ugrottam ki. Ez fel sem fog tűnni” – felelte.

 

zsido.com

Forrás: JNS

  • Küldés emailben