Ha egyedül önmagamért vagyok, minek is vagyok? Ezt kellene észben tartanunk Európában

Mivégre őrizzük kiváltságos, vagy legalábbis annak gondolt pozícióinkat továbbra is Európában mi, nyugati emberek, pláne az elmúlt évszázad rémtettei, megannyi dicstelen fejezete után? A közös célokat negligáló individualizmus helyett vissza kell térnünk a közösségek összetartó erejéhez. Köves Slomó írása az Azonnali Európa-vitájában!

 

„Ha nem állok ki önmagamért, ki álljon ki értem? De ha egyedül önmagamért vagyok, minek is vagyok?”

Amikor Nietzsche – jóval a második világháború előtt – kijelentette, hogy Isten halott, nem csupán megelőlegezte a holokauszt borzalmát, hanem előre vetítette a végletekig vitt kulturális relativizmus, az „anything goes” mindannyiunk számára ismerős, posztmodern korát is. Ebben nyakig elmerülve, immár a saját, folyton változó érdekeinktől, választásainktól független, örökérvényű értékek gondolata számít „blaszfémiának”.

A saját szellemi gyökereinktől való elválás jócskán a német filozófus életműve előtt megkezdődött folyamata pedig törvényszerűen vezet el a teljes önfeladásig, az európai kultúra reprodukciós szándékaink lanyhulásában is tetten érhető lassú öngyilkosságáig.

Ennek megfelelően a kiteljesedett szekularizációval és a huszadik század világégéseivel a hátunk mögött azzal is szembe kell néznünk, hogy a progresszív ideológiák biztatásának engedve, mind többen jutnak el odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést: mi tartja fent továbbra is az önnön létezésünkkel szemben támasztott, sokáig megkérdőjelezhetetlennek látszó igényt? Másképpen:

mivégre őrizzük kiváltságos, vagy legalábbis annak gondolt pozícióinkat továbbra is Európában mi, nyugati emberek, pláne az elmúlt évszázad rémtettei, megannyi dicstelen fejezete után?

A létük legmélyebb, legalapvetőbb rétegeiig elhatoló, mardosó kétely, illetve a mindent megmagyarázni kész korábbi narratívák, örök értékek helyén keletkezett vákuumba nyomuló totalitárius világnézetek – mint amilyen a radikális iszlám megjelenése Európában – arra intenek bennünket, hogy nézzük meg, milyen értékeket tartogatnak számunkra a különböző közösségi identitások kipróbált terei.

A közgondolkodás visszatérő toposza, hogy az eltérő közösségi identitások minden rossz forrásai, ám az igazság ennek az ellenkezője.

Éppen a végletekig vitt, és a közös meggyőződéseket, célokat negligáló individualizmus az, ami az eltérő identitásválasztások és valóságértelmezések miriádja miatt végső soron útját állja a társadalmi megegyezésnek.

Mindazonáltal az emberek közösségi élmény iránti sóvárgása továbbra sem enyhül, sőt, a valahova való tartozás igénye – éppen annak égető hiánya miatt – talán erősebb, mint valaha. Márpedig a létezés közösségi dimenziójára mint önazonosságunk legfontosabb tartópillérére érdemes tekintenünk.

A lojalitás vállalása ráadásul legfeljebb látszólag csorbítja az autonómiánkat, ugyanis az áldozathozatallal, az értelemkeresésre irányuló, természetes késztetéstől bennünket mind messzebbre távolító, pillanatról-pillanatra változó vágyaink megzabolázásával valójában csak gazdagodni tud a személyiségünk.

„Ha nem állok ki önmagamért, ki álljon ki értem? De ha egyedül önmagamért vagyok, minek is vagyok? És ha nem most, akkor mikor?”

– a zsidó bölcsek közel kétezer éves tanítása (Talmud, Atyák 1:14.) soha nem volt érvényesebb, mint napjainkban. Egyszerre kell hinnünk önmagunkban, és kell emlékeznünk, hogy létünk nem véletlenek céltalan egybeállása.

Ha a saját sorsában hinni többé képtelen, rohamosan fogyatkozó Európa írta forgatókönyv győzedelmeskedik, a kontinens többé nem hasonlít majd arra a helyre, amely a nyugati civilizáció bölcsőjeként több ezer éven keresztül az egész világ sorsát meghatározta.

Ám van egy másik lehetőség is, és én ennek a bekövetkeztében bízom. Azt valószínűsítem, hogy a közösségek jelentősége folyamatosan nőni fog. A korábban osztott értékek teljes tagadásáig elvezető értékrelativizmus béklyóiból ugyanis egyetlen kivezető út kínálkozik: a közösségek összetartó erejéhez való visszatalálás.

A hagyományokhoz való visszatérés eredményeként pedig előbb ismét értelmet nyerhet, majd ki is teljesedhet a kontinens történelmi küldetése, melynek felelősségét mindannyiunknak vállalnia kell.

 

A cikk eredetileg az azonnali.hu honlapon jelent meg.

 

  • Küldés emailben