6. ? Zsidó mesék, legendák, történetek

A sátor

Az 1930-as években a korábbinál is rosszabra fordult a zsidók sorsa a Szovjetunióban. Sztálin kegyetlen ökle keményen lesújtott a zsidólra, kiváltképp a vallásosokra, akiket a szovjet állam titkosügynökei állandó megfigyelés alatt tartottak. Arra gyanakodtak-nem egészen alaptalanul-, hogy elsősorban a rabbik, a metszők és a chászidok gyakorolják-terjesztik a zsidó életformát, a jidiskájtot, és ezért többnyire a legdurvább bánásmódban részesítették őket. Sokukat letartóztatták, megkínozták, száműzetésbe vagy munkatáborba küldték, ahonnan néhány szerencsés kivételével senki sem tért vissza. R. városában éldegélt Saul a feleségével és két kislányával. Saul nem foglalkozott politikával, csak mindenáron zsidó akart maradni, és elhatározta: mindent megtesz, hogy a város többi zsidó lakosa is megőrizze az ősök hagyományait. A szomszédok és barátok között titokban összehozott egy minjánt, és a Tóra-tanulást is megszervezte. Miután a zsidó iskolákat betiltották, a legnagyobb titokban, kisebb csoportokban oktatta a gyerekeket. Szukot ünnepének közeledtével még azt a kockázatot is vállalta, hogy háza hátsó udvarában egy kis szukát épít, amelyben társai – persze csak óvatosan, egyesével – teljesíthetik a sátorban lakás parancsolatát. Mindezt és számos más cselekedetét úgy vitte véghez, hogy nem törődött a maga biztonságával: csak az számított, hogy lelket öntsön zsidó testvéreibe, és azok a legnehezebb körülmények között is megtarthassák zsidóságukat. Egy nyáron, ősz közeledtével a zsidók a szokásosnál is sötétebb jövendőnek néztek elébe. A titkosügynökök egyre buzgóbbak lettek, megszaporodtak a zsidó lakásokban tartott házkutatások, és számos zsidót letartóztattak államellenes magatartás miatt. A felesége könnyek között kérlelte Sault, hogy egy időre tűnjön el a városból, hiszen már valószínűleg gyanakodnak rá: ki tudja, minek néz elébe… Még a két kislányt is rávette, hogy könyörögjenek apjuknak: hagyja el őket, ameddig biztonságosabbra nem fordul a helyzet! Saul megindultan hallgatta a gyerekek rábeszélését, de amikor a többiekre gondolt, akik benne találtak támaszt zsidóságuk megőrzéséhez, nem vitte rá a lélek, hogy csak úgy fogja magát, és elutazzék. Igaz, gondolta, el kellene utaznia a felesége rokonaihoz, ahol biztonságban lehetne, de nem most. Várni kell Ros HáSáná utánig. Ki gondoskodik a minjánról, ha ő nincs itt? Ne legyen minján Ros HáSánákor? Ne fújjanak sófárt? Nem, ennek nem szabad megtörténnie! Ezért türelemre intette feleségét, és megígérte, hogy ha lehet, Ros HáSáná után rögtön elutazik. Ros HáSáná, hála Istennek, békésen telt el, és ez újult hittel és erővel töltötte el Sault és a vele együtt imádkozókat. – Most nem tudok elutazni, kedvesem – mondta a feleségének –, hiszen alig több mint egy hét múlva beköszönt a legszentebb ünnep, Jom Kippur! Legalább addig mindenképpen itt kell maradnom. A Mindenhatónak hála, Jom Kippur után sem történt semmi baj. A minján tagjai egy szóval sem biztatták Sault, hogy maradjon, csak bánatos tekintetük árulkodott érzéseikről. Ha szeretett barátjuk elhagyja őket, szomorú lesz Szukot ünnepe, hiszen nem lesz sátor, nem lesz eszrog, sem lulov… – Látod, a barátaid egy szóval sem kérik, hogy ne utazz el, hiszen tudják, hogy nincs más választásod! – mondta Saulnak a felesége. – A tekintetük mindennél többet mond… – sóhajtott fel Saul, majd hozzátette: – Az idén még óvatosabb leszek. Nem a hátsó udvarba építem a sátrat, a kapuhoz, hanem a kiskertbe, a fészer mögé. Senki sem fogja észrevenni: úgy fog kinézni, mintha meghosszabbítottam volna a fészert… Ígérem, bli néder, hogy Szukot után rögtön… Saul valóban megépítette a szukát, és igazi kóser szcháchhal fedte be. Kisebb volt ugyan, mint a tavalyi, de mégis nagy örömöt szerzett! A szomszédság gyanújától félve a zsidók egyenként mentek be a sátorba elmondani a Kiddust Szukot első estéjén, és étkezni az ünnep első két napján. Saul szívét boldogság töltötte el, ám a felesége egyre nyugtalanabb lett. Megint kérlelni kezdte a férjét, hogy késlekedés nélkül utazzék el a rokonokhoz. Sikerült megpuhítania Sault, aki megígérte, hogy másnap éjjel útnak indul. – Ma estére már megbeszéltem a fiatalokkal egy utolsó csoportos tanulást, afféle búcsúestet, de holnap, ha Isten segít, elutazom. Aznap éjjel a szokásosnál később ért haza. Több időt töltött tanítványaival, hiszen ki tudja, mikor találkozhatnak újra… Fáradt, gondterhelt volt. Megszomjazott, kitöltött egy pohár vizet, de mielőtt elmondta volna az áldást, eszébe jutott, hogy a magafajta chászidok még egy pohár vizet sem szoktak meginni Szukotkor a sátoron kívül. “Ne légy rest!” – intette magát. Kabátba bújt, mert az idő már meglehetősen hűvösre fordult, és halkan, hogy ne zavarja a család álmát, kisétált a szukához. Belépett a sátorba, amely a csendes éj sötétjébe burkolódzott. Leült, kiitta a vizet, és tovább üldögélt: minden perc drága volt, amit a szukában tölthetett… Bóbiskolhatott egy sort, mert hirtelen arra riadt, hogy döngetik a ház ajtaját: hangos dörömbölés verte fel az éjszaka csendjét. Egyszeriben kiment az álom a szeméből. Pontosan tudta, mit jelent a lárma. “Szóval eljöttek érted… – gondolta. – Ne veszítsd el a fejed: nyugalom! Gondold végig, mi a teendő!” Feszülten fülelt. Két férfihangot hallott, oroszul kiáltoztak: – Kinyitni! Rendőrség! Hamarosan a felesége hangja is hallatszott. Fény gyúlt a házban, majd minden elcsendesült, miközben a nyomozók nyilván átkutatták a házat. Majd ismét meghallotta őket. – Érthetetlen… – mondta az egyik. – Biztosra vettem, hogy megtaláljuk. Elrepülhetett a jómadár… Elemlámpa fénye söpört végig az udvaron. Saul a szuká falához lapult. Majd ismét sötétbe borult minden, és a rendőrök léptei elhaltak a távolban. Saul nem ment vissza a házba. Azonnal kilépett a hátsó kapun, és a kertek alatt a néhány mérföldnyivel odébb lévő, elhagyatott vasútállomást vette célba, mivel a pályaudvarra veszélyes lett volna kimennie. Amint odaért, indulásra kész vonatot pillantott meg. Felugrott rá, noha sejtelme sem volt, hová megy. De ez most nem számított: lényeg, hogy elvigye innen, mindegy, merre! Saul feleségének fogalma sem volt róla, mi történt. Hálát adott Istennek, hogy a férje nem jött haza azon az estén, és így megmenekült. Biztosan tudta, hogy az Örökkévaló gondját viseli Saulnak, bármerre jár, ahogyan azon az estén is _ vezérelte lépteit. Neki nincs más dolga, mint várni és bizakodni… Minden egyes nap örökkévalóságnak tűnt, miközben várta, hogy a férje hírt adjon magáról. Aztán egy hét múlva levelet kapott a sógornőjétől, amely örömkönnyeket csalt a szemébe. A rövid kis üzenetben ennyi állt: “Kedves sógorasszony, szomorú szívvel tudatom véled, hogy férjem egy idő óta gyengélkedik. Szerencsére váratlan látogatónk érkezett, aki jól ismeri ezt a betegséget. Mindketten elutaztak, hogy kipihenjék magukat, és erőre kapjanak. Remélem, te és a kislányok jól vagytok. Szeretettel: Sógornőd.” Ezek szerint férje és testvére ugyanabban a “betegségben” szenvednek, de hála Istennek, biztonságban vannak. Most már csak türelmesen ki kell várnia, hogy férje újból jelentkezzék, és megüzenje, mikor találkozhatnak új otthonukban. Erre valamivel később került sor, de végül Saul ismét együtt lehetett családjával egy távoli városban. Akkor mondta el feleségének és kislányainak, hogyan mentette meg életét a sátor azon a sorsfordító Szukot-ünnepi éjszakán.

  • Küldés emailben

Fejezetek