Azért, mert zsidók vagyunk?

Dafna Meir halálára.

Meg kell hogy valljam, egy kicsit meglepődtem, azon, hogy mekkora felháborodás követte Dafna Meir meggyilkolását. Én nem vagyok felháborodva. Nem vagyok meglepve. Őrlődöm.

Őrlődöm aközött, hogy teljesen feladjam és belássam, hogy ez a sorsunk, és aközött, hogy azzal érveljek, hogy mindez a megszállás miatt van. Hogy amellett érveljek, hogy mindegy, hogy hol élünk és nem számít, hogy egy ház egy képzeletbeli vonalon túl épült vagy épp az ellenkezője mellett.

Dafna mindenkiről gondoskodott. Nem kellett őt ismerni ahhoz, hogy ezt tudjuk. A legrövidebb gyászjelentést olvasva is ez mindenki számára világos. Négygyermekes anya, aki még két örökbefogadott gyermeket is nevelt és ráadásul kórházi nővérként dolgozott. Ez az asszony a gyerekeit védve halt meg és másokat segítve élt. Az egyetlen bűne az volt, hogy zsidó volt.

Nem vagyok felháborodva. Még csak meg sem vagyok lepődve. Nem Dafna az első, aki közülünk elesett és semmi esetre sem az utolsó. A gyilkosság utáni napon egy terhes nőt támadtak meg a közelben. Az ő bűne? Ki tudja? Rosszkor volt rossz helyen? Helytelen cím? Két héttel korábban Tel-Aviv közepén valaki tüzet nyitott egy kávéházban. Mi volt a halottak és a sebesültek bűne? Helytelen cím? Helytelen vallás? Rosszkor, rossz helyen?

Nem, nem vagyok felháborodva. Nem vagyok meglepve. Őrlődöm. Nem az zavar, hogy itt van egy újabb intifáda, hanem inkább az, hogy most ez a normális. Nem hiszem igazán (amint azt a kormány sugallja) hogy a Palesztin Hatóság valamennyire felelős lenne ezért. Ez egyszerűen annak a gyűlöletnek a kitörése, amit az átlag palesztin az átlag izraeli ellen érez. Gyűlölet, amely már Izrael megalakulása előtt is láthatóan jelen volt. És azt sem tudom, hogy Izrael az oka annak, hogy zsidókat ilyen módon gyilkolnak meg, vagy Izrael annak az eredménye, hogy zsidókat ilyen módon gyilkolnak meg.

Mielőtt Izrael állam létezett volna, a zsidókat ugyanígy gyilkolták meg, mint most. Csak akkor ezt büntetlenül tehették meg. Oroszországban, Európa gettóiban és a Közel-Keleten. Nem volt még hadseregünk, légierőnk, modern tengeralattjáróink, fortélyos kémeink. Nem volt Dávid csillagos zászlónk. Amikor ezeket a sorokat írom, zsidó harcosok éjt nappallá téve keresik Dafna gyilkosát, hogy igazságot tegyenek egy olyan világban, mely jószerivel híján van ennek. A katonák házról házra járnak, a titkosszolgálat emberei mindenkit kikérdeznek, az ellenőrzőpontokon szigorúbbak a vizsgálatok. Meg fogjuk találni a gyilkost. Élve vagy halva.

De ez semmit sem fog megváltoztatni.

Zsidók vagyunk és így élünk. Lehetsz egy párizsi kóser boltban, egy tel-avivi kávéházban, a mumbayi Chábád házban vagy egy júdeai településen, valaki talán ott lesz és meg akar gyilkolni. És, ha a halálod fontosabb számára, mint a saját élete, akkor ez akár sikerülhet is neki.

1943-ban ezekben a napokban már javában folytak az első európai náciellenes felkelés előkészületei. Amit nem a sok millió orosz hadifogoly egy csoportja és nem is az angolok által tmogatott ellenállók robbantottak ki. Hanem kegyetlenül elnyomott, éhező zsidó fiatalok, a varsói gettóban. Katonai szempontból nem nyertek ezzel semmit. A nácik legyőzték őket, amint elegendő katonai erőt vetettek be. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amíg kiképzett katonák Európa szerte ölbe tett kézzel ültek, addig egy csapat éhező, szerencsétlen zsidó mutatta meg az utat. A mi elszántságunk és harci szellemünk volt a legelső fény egy sötét világban.

És most szabad emberként élünk a saját országunkban. Ellenségeink megölhetnek néhányunkat, de nem tudnak megsemmisíteni minket. Fájdalmat okozhatnak nekünk, de nem győzhetnek le.

Dafna halott és soha többé nem lesz még egy olyan valaki, mint amilyen ő volt. De nem, nem vagyok felháborodva. Nem vagyok meglepve. Higgadt vagyok, zsidó vagyok. Elszántságom nem ingott meg, cionizmusom sértetlen, miként a népem iránti elkötelezettségem. Dafna halott és soha többé nem lesz még egy olyan, mint amilyen ő volt. De azok, akik megölték őt és azok akik dicsekszenek ezzel a gyilkossággal, szörnyű hibát követnek el.

A feleségemre és a lányomra nézek, és arra gondolok, hogy talán egy nap ők lesznek az áldozatok, egy kóser boltban Londonban vagy Tel-Avivban egy kávéházban vagy talán ők fognak engem gyászolni. De akkor eszembe jut még valami. Az, hogy egy nagyszerű népnek vagyok a része, tagja vagyok Izrael népének, a kiválasztott népnek. Zsidó vagyok. És ahogy vannak ellenségeim, ugyanúgy vannak testvéreim is, szerte a világon, akik mindent megtennének értem, hogy segítsenek. Emlékszem arra is, hogy az őseim zsarnokok ellen keltek fel és a népem adta a világnak a legfontosabb dolgokat a messiási gondolattól kezdve a relativitáselméletig.

És többé nem őrlődöm.

Az ellenségeink azt hiszik, hogy azért, mert folyton vitatkozunk és veszekszünk, gyengék vagyunk. De tudom azt, hogy éppen azért, mert folyton vitatkozunk és veszekszünk, de mégis szeretjük egymást, ezért vagyunk erősek. És többé nem őrlődöm. Hanem büszke vagyok. Büszke vagyok Dafnára és az életére. Büszke vagyok, hogy zsidó vagyok. Büszke vagyok az országunk eredményeire. Dafna halott, de a zsidó nép él, élni és gyarapodni fog. Ezzel tiszteljük meg őt és az életét.

Emléke legyen áldott.

Marc Goldberg

Fordította: Dan Diamant

  • Küldés emailben