Abafi úr igazsága?

Vircsaft egy fajvédő elmaradt szoboravatóján.

Ragyogó, de finom adagolású sminkes hölgyek, vasalt sállal és fehér inggel, makulátlan zakóban, ódivatú, de elegáns nagykabátban felsorakozó nyakkendős, sétabottal egyensúlyozó nyolcvan feletti decens urak. Értelmiségi társaságnak tűnnek. Talán a közeli volt tiszti főiskola, a Horthy-rendszerben fénykorát élő Ludovika miatt tűnik úgy, mintha egy bajtársi találkozóra érkeztek volna. Két-három tucatnyian lehetnek. Páran zöld falevelekkel („hősnek járó babérkoszorúval”), virágcsokrokkal – emlékezni érkeztek. Ahogy ők mondják „kegyeletet leróni”.

A forgalmas Üllői úton – a Holokauszt Emlékközponttól 150 méternyire, a Páva utca sarkán – érkezik egy másik csoport is: síppal, dobbal, hangszóróval felvértezve. Kevésbé jólöltözöttek, (gyűrött, nadrágból kilógó ing, zilált hajkorona…), ám annál hangosabbak. Bátran tiszteletlenek.  A rendezvényt jöttek szabotálni. Annak az embernek a szoboravatására érkeztek, aki antiszemita és fajvédő nézeteket vallott, de akit hamis vádak alapján ítélt a kommunista népbíróság halálra 1947-ben.

Utóbbi tényt a szobor ellenzői nem tagadják le, az előbbit a szobor állítói nem tartják kizáró oknak. Pedig az egykori fajvédő, zsidó és sváb ellenességéről is hírhedté vált képviselő erkölcsi és politikai elkötelezettsége  a mai demokratikus értékrend alapján jogosan veti fel a kérdést: szabad-e ilyen embernek emlékművet állítani Magyarországon?

Kinek van igaza? Annak, aki nácinak vagy nácibarátnak titulálva ordibálta bele a pesti forgatagba, hogy az „ilyenek és csatlósaik miatt” nem ismerhette meg a családja őseit? Hogy az „ilyen rasszisták miatt pusztult el több százezer magyar zsidó”? Vagy annak, aki érezhetően csalódottan, értetlenül és dühvel utasította el azt, hogy őt magát, idős ember létére egyesek „lenácizzák”?

A tudósító ott áll ennek a demokratikus – kissé kabarészerű, ám eleddig példátlan eredményességű – vircsaftnak a kellős közepén. Látja a nyakakon a duzzadó ereket, hallja az üvöltést, nem tudja nem észrevenni az egymásra emelt karokat. Hiszen érzi azt maga is. „Kommunisták!” „Provokatőrök!” „Gyurcsány-bérenc senkiháziak”… – ilyen és hasonló címkék begyűjtése mellett lökdösnek bennünket is arrébb.

Az egyik indulatos, közel kilencven éves úr birkózásból szócsatára vált. „Egyáltalán kik maguk akkor?!” – szegezi nekünk. Kissé csalódást keltően bevalljuk, mi csak a zsido.com bérencei vagyunk. Kézfogásomra bemutatkozik. „Abafi vagyok” – klasszikus eleganciával  húzza le gyapjúkesztyűjét. Majd valódi csodálkozással említi: „Hogy ez az ember valóban rasszista párt tagja volt? Ezt én eddig nem tudtam. Nekem ő egy mártír volt, azért ahogyan és amiért kivégezték”.

Abafi urunk meglepettsége minket is elgondolkodtat. Végül is valóban hihette, hogy – jogilag – ártatlanul kivégzett hős előtt tiszteleg. Neki és talán más – teljes körű ismerettel fel nem vértezett – társa számára fájdalmas és bosszantó lehetett ez a szerda délután. Minden bizonnyal megalázó is. Pedig pusztán a tények egymásmellé helyezésével mindez elmaradhatott volna.

Igaz, a tényeknek el is kell jutni az emberekhez. Az pedig a történészek felelőssége is. Igen ám, de melyiknek a szavára adjunk? Annak, aki az államilag hivatalos történetírónak minősített Veritas Intézet élén állva normálisnak tartja egy ilyen szobor avatását? És mindezt a jelenlétével is deklarálja. Vagy annak, aki a második világháború korának sokszor idézett kutatójaként „közbotránynak” nevezi a szoboravatást?

És hogyan lehet a társdalom jó szándékú többségével megértetni, hogy bár sok mindenben lehet történelemszemléleti nézetkülönbségekre hivatkozni, de vannak olyan kérdések amelyek végső soron mégiscsak erkölcsi és nem “történészszakmai” kérdésnek minősülnek?

Válasz helyett egy idézet: Az a közbotrány, hogy történészek ilyen mondatokkal hergelik a közéletet – mindezt nekünk mondta a demokratikus Magyarország második miniszterelnöke. Boross Péter, aki Gulyás Gergellyel, a Fidesz alelnökével mondott volna beszédet a rendezvényen, és aki rendes embernek és erkölcsileg kikezdhetetlen államférfinek titulálta Donáth Györgyöt.

WR

 

  • Küldés emailben