Ádár rison 1-jén, idén február 13-án volt Seltmann Lajos hódmezővásárhelyi főrabbi jorcájtja. Seltmann rabbi bár neológ hitközség főrabbija volt, tanulmányait jesivában kezdte, rabbidiplomát és fiozófiai doktorátust Pozsonyból és Berlinből szerzett. Magában ötvözte a régi és az új zsidó világot. 89. halálozási évfordulója alkalmából rá emlékezünk.
Seltmann Lajos 1854. január 17-én született Tiszanánán, ahol édesapja tanító volt. Kohanita származású volt, héber neve pedig Eliezer. Gyermekkorát nélkülözések közepette töltötte, ráadásul még nem volt bár micva korú, amikor mindkét szülőjét elveszítette. Igaz volt rá az Atyák tanításainak alábbi része: „Egyed kenyeredet sóval, igyál vizet mértékkel, aludj a földön, éljél nélkülözéssel, de azért foglalkozz a Tórával. Ha így cselekszel boldog lesz későbbi sorsod.” (Pirké Ávot 6:6.).
A Tóra-tudás alapjait apjától és a poroszlói rabbitól szívta magába, majd Kisvárdán Weinberger Ávrahám Jicchák (1812–1884) rabbi mellett tökéletesítette Talmud-tudását. A 19. század közepi bócher-életről érzékletesen számol be Életképek című írásában, melyben írt a heti szintű éhezésről, a dohos, egészségtelen lakhatásról és, hogy még ezeket a keserves életkörülményeket is előteremtsék, a koldulás kényszeréről is.
Seltmann eredetileg Szikszóra indult, miután korábban falujában két ott tanuló bóherrel találkozott, s mivel a szülőföldje határain túl még sosem járt, győzködés nélkül elhatározta, hogy a szikszói jesivába megy tanulni. „Utazásának” kilencedik napján már Miskolc közelébe jutott, azonban egy keresztútnál nem tudta, hogy jobbra vagy balra kellene fordulnia. Leült az út szélén, hogy várjon valakit, aki eligazíthatja. Nem sokat kellett időznie, amikor egyszer csak régi dallamok, a Kol nidé hangjai jutottak a fülébe. Egy idősebb bócher volt, aki miután sálom áléchemmel üdvözölték egymást, a következőt felelte neki, amikor megtudta, hogy a kis Seltmann a szikszói jesivába készül:
„No akkor szép jesivát kerestél magadnak, szólt a sztrokói gúnyosan. Hiszen Szikszó sajátképpen nem több, mint egy nagy chéder, ahol az ember egy tisztességes psetlt [psat, azaz szövegmagyarázat] sem hallhat [ekkoriban, 1865/66-ban Szikszón Lichtenstein Hillél volt a rabbi, a korszak egyik legtekintélyesebb Talmud-tudósa, vagyis az állítás a szikszói jesivával kapcsolatban egyértelműen negatívan túlzó]. Ha van eszed, akkor velem jössz Kisvárdára, ott aztán láthatsz jesivát; több mint 100 bócher van ott, már nagyobbrészt szakállas emberek, mindegyik kész lamden (tudós). Ha azok pilpel-be (vitába) bocsátkoznak, akkor csak úgy reszketnek a beszhamedres falai. Hát még a mi rabbink! A mi jó nemes rabbink. Ez egy nagyon híres gáon ám. Ne legyen Chájem Sztrapkev a nevem, ha a mi rabbink nem egy emberalakba öntött angyal.”
Így került Seltmann Kisvárdára, ahol egy szalmafödelű kis házban lakott negyedmagával Gele Nesómechápperen asszonynál, vagyis a „lélekfogó” Gele néninél, aki nevét azért kapta, mert halálos beteg nők ágyánál virrasztott, s állítólag órára pontosan meg tudta mondani, hogy mikor lesz a beteg utolsó sóhaja, hogy mikor kell a gyertyát gyújtani… Szobájukat a következőképp írta le:
„Meglehetősen nagy, de szegényesen világított, padozatlan szoba, melynek falairól csöpög a nyirkosság. Mindjárt az ajtó mellett egy ősrégi kályha áll, mely azonban, bár december van, nincs befűtve. Mellette egy nagy láda foglal helyet, mely ruhatárul szolgál, felső részét azonban mosdó-asztalnak használják, láthatjátok, most is rajta van egy nagy dézsa, egy pohár és egy vizeskancsó. A láda és a kályha közt a falba vert szegen négy talesz-zacskó csüng meg egy törülköző kendő, melynek színét nem lehet pontosan megállapítani, de ha közelebbről vizsgáljuk, akkor föl kell tételeznünk, hogy eredetileg fehér vászonból készült. Egészen fenn két durván ácsolt ágy áll s mert egyik szombattól a másikig nincsenek megvetve, ugyanolyan színe van, mint az említett törülközőnek. A szoba közepén egy hosszú, zöldre mázolt asztalt látunk, kétfelől fapadok fogják körül.”
Seltmann három bóher társa pedig, akikkel a szobán osztozott, Szimche Zbarev, Smáje Mizselabrics és Chájem Sztrapkev volt. A jesivában senkit sem szólítottak a vezetéknevén (pláne nem a polgári nevén), mert az „chukkesz-hagój”, vagyis nem zsidó szokásnak számít, ha volt két ugyan olyan nevű bóher, akkor második névként a szülővárosuk elzsidósított nevét használták. Tehát Szimche Zbarev zborói (Zborov, Szlovákia), Smáje Mizselabrics mezőlabronci (Medzilaborce, Szlovákia), Chájem Sztrapkev pedig sztropkói (Stropkov, Szlovákia) volt. Ezek alapján feltételezhetnénk, hogy Seltmannt Lézer (az Eliezer jiddis változata) tiszenánásernek hívták, azonban neki másfajta ragadványneve volt: „kisasszony”, miután Seltmann kifejezetten szemérmes és érzékeny természetű fiú volt, akinek ha valaki sértő szót tett, akkor képes volt elsírni magát, ráadásul még a tisztaságra is figyelt.
Kisvárdáról a híres pozsonyi jesivába került, ahol megszerezte rabbioklevelét (hátárá), majd Berlinbe ment, ahol a Hildesheimer-féle rabbiszemináriumnak is a hallgatója volt, filozófiából pedig doktorátust szerzett. Vallási tanulmányai akármelyik korabeli ortodox rabbiéval vetekedett, de ellentétben a legtöbb ortodox rabbival ő világi ismereteket is szerzett, s mindkettőt élete végéig gyarapította is.
1878-ban a szegedi hitközség rabbihelyettese lett, azonban ott csak egy szűk évet töltött el, ugyanis a hírhedt 1879. március 12-ei árvíz menekülésre kényszerítette. Seltmann rabbi nem ment messze, a szomszédos Hódmezővásárhelyen talált menedéket, ahol éppen üresedésben volt a főrabbiszék.
A rabbi hivatalos, egyhangúlag történt megválasztásáról az Ellenőr című napilap is beszámolt, mihez az alábbi rövid kommentet fűzte: „Az új pap a felvilágosodás és haladás embere, miért is a választás a legszerencsésebbnek mondható.”
Az új vásárhelyi rabbi beiktatásáról (1879. július 22.) éljenző cikk jelent meg a Hód-Mező-Vásárhely „közérdekű társadalmi hetilap”-ban. A rabbi-installációkkal kapcsolatban talán csak ebben az esetben került párhuzamba a „Habemus papam” ismert katolikus kifejezés, melyet a pápaválasztásokkor szokás felkiáltani:
„Habemus papam! Méltán kiálthatnak fel ekként izr. polgártársaink, kiknek körébe m. vasárnap érkezett az újonnan megválasztott rabbi. Az elöljáróság minden lehetőt elkövetett, hogy a fogadtatás minél ünnepélyesebb legyen. Az indóháznál nők és férfiak várták a Csabáról érkező vonatot, mely háromnegyed hatkor robogott az indóházba. Az ifjú, megnyerő külsejű lelkipásztort Seltmann Lázár [ekkoriban időnként Lázárként aposztrofálták, valószínűleg az Elazar polágri megfelelője után] urat dr. Iritz Ignác üdvözölte egynéhány szóval, fiatal nejét pedig Kunitzer-Gottliebné úrhölgy fogadta. Hosszú, díszes kocsisor élén vonult a templom elé, ahol sok százan várták a beköszöntő beszédet. Ott láttuk valamennyi tekintélyesebb izr. polgártársunkon kívül Balogi Soma képviselőt, Miklovitz Bálint ref. lelkipásztort, a gazdasági iskola tanítói karát stb. ezeken kívül igen sok más felekezetű polgárt. Rövid ima után lépett a szószékre a rabbi, hogy elmondja m a g y a r nyelven beköszöntő beszédét Már maga azon tény, hogy ezen nappal lépett nálunk a zsidók papi szószékéke a magyar nyelv az őt megillető helyre, igen jelentékeny esemény. De mindennél inkább meg volt lepve a hallgatóság a hallott beszéden. Egy hazafias szellemű, toleráns, finoman művelt szónok állott előtte, ki a hallgatóság figyelmét egy óránál tovább le bírta kötni. A legszebben vázolta lelkipásztori kötelességét s amidőn beszéde végén lelkesülten intette híveit a hazafiságra, kimondván az igaz szót: előbb magyarok legyünk, azután zsidók, a nagyszámú hallgatóság nem bírt tartózkodni a hely szentségével nem egészen összeillő éljenkiáltástól, mely a beszéd végén ismételten kitört. ”
Azaz Seltmann rabbi vallotta a korszakban hangzatos „izraelita felekezetű magyaroknak” az elvét, de székfoglalójában nyomatékosította azt is, hogy a hazaszeretet mellett a vallás sem elhanyagolható. Beszédét egy tórai mondat köré építette fel: „az országúton fogunk menni, nem térünk le se jobbra, se balra” (4Mózes 20:17.).
Seltmann Lajos a rabbiság mellett komoly alkotómunkát is kifejtett. A kezdetektől munkatársa volt a Magyar Zsidó Szemlének és az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak is, de cikkei jelentek meg számos egyéb lapban. Héber írásait például a HáJehudiban közölték. Egyik kiemelkedő önálló könyve A nő a Talmudban.
Seltmann rabbi első házasságáról viszonylag keveset tudunk egy 1883-as hírből arról értesülünk, hogy december elején elhunyt a rabbinak már régebben, a „lipótmezei tébolydában” gyógykezelt felesége, akit Pozsonyban temettek el.
A rabbi 1886. december 14-én újraházasodott és Kranovitz Henriettet vette feleségül Tatáról. Érdekességképpen megemlítendő, hogy hitközség egy díszes ebédlőberendezéssel kedveskedett a párnak. A házasságából két fiuk született dr. Seltmann Imre (1887–1944) ügyvéd, aki a deportálásokig Hódmezővásáron praktizált (őt, feleségét, született Vajda Regina Zsuzsannát (1903–1944) és két gyermeküket Seltmann Mirjám Mária Ráchelt (1927–1944) és Seltmann Rafael Rezső Sándort (1931–1944) Auschwitzban pusztították el), illetve dr. Seltmann Rezső (1889–1930) fővárosi gimnáziumi tanár, társadalomtudományi- és lexikoníró. Az ifjabbik fiú elismert író volt, kinek tragikus haláláról (veronál-mérgezés) a legtöbb budapesti újság is beszámolt, a halált először öngyilkosságnak vélték, végül véletlen balesetnek könyvelték el, hogy a gyerekkora óta álmatlanságban szenvedő tudós eltévesztette dózisát. Kisebbik fiának elvesztése nagyon megviselte a már egyébként is gyenge rabbit.
1889. november 27-én a rabbiknál ritka eseményről számoltak be az újságok, mégpedig, hogy Seltmann rabbit ekkor vette fel tagjai sorába a fővárosi Könyves Kálmán szabadkőműves páholy. A cikkek hírül adták, hogy Seltmann volt a második rabbi, aki szabadkőműves páholy tagja lett. Az Egyenlőség még a rabbi székfoglalójából is közölt részleteket, és külön megjegyezték, hogy a hetiszakasz nyújtotta a beszédje alapját. A szabadkőműves mozgalmat máig sok rejtély övezi, s ebbe a sorba jól illeszkedik a rabbi Vásárhely és Vidéke hetilapba írt levele, melyben megcáfolta, hogy ő november 27-én Budapesten járt volna, arról viszont egy szót sem írt, hogy a kőműves mozgalomhoz ne lenne köze, sőt, sokat sejtetően ekképp zárta sorait:
„Nem tudom, melyik lapból vette az Önök újdondásza a fenti hírt, de azt tudom, hogy valótlanságot mondott, midőn azt állította, hogy én a múlt hó 27-én lettem felavatva szabadkőművesnek, mert ismétlem, sem november 27-én, sem azóta nem találkoztam sem Kenedivel, sem Mezeivel. Magyar beszédet ugyan tartottam már azóta vagy hatot, de nem Bpesten, hanem itthon Hm-Vásárhehelyen, ahol, fájdalom, még’ mindez ideig szabadkőműves páholy nem létezik.”
Negyed évszázados jubileumát kérésének megfelelően szerényen ünnepelték, melyről többek között a következő beszámolót olvashatjuk:
„Megérdemelt, lelkes ünneplésben részesült szerdán e hó [június] 22-én a helybeli izr. hitközség főrabbija Seltmann Lajos azon alkalomból, hogy papságának 25 éves fordulóját töltötte be. A jubileumi ünnep szerény keretben folyt le, mivel a nemeslelkű, egyszerű szokású főrabbi eleve tiltakozott mindennemű hangos ünneplés ellen, pedig az egyház már külön jubileumi bizottságot is küldött ki, mely ünnepi Isten-tiszteletet, hitközségi díszközgyűlést és bankettet is akart rendezni, és mindezekre meg akarta hívni úgy a városi hatóságot, élén a főispánt, mint a többi hitfelekezetek képviselőit és az összes iskolák tanárait. A jubileum, bár a tervezett nagy keret helyett szűkebb házi ünneppé változott, mégis bizonyságát adta annak a mély szeretetnek, amellyel Seltmann Lajost hívei környékezik.”
És hasonlóan csendben, de mindenki legnagyobb büszkeségében és tiszteletében ünnepelték a főrabbi fél évszázados működését is. Amikor Seltmann rabbi elérte a 70 éves korát, egyre gyakrabban jelentkeztek nála az öregség betegségei, csak botra támaszkodva tudta megtenni háza és a zsinagóga közötti kis távolságot is. Az utolsó éveiben pedig már olyan gyenge volt, hogy a napi imádságokat otthonában végezte, de szombaton és más ünnepnapokon továbbra is mindig ott volt a templomban. 1931 őszén Kol nidékor tartott beszédét a Prédikátorok könyvének 12. fejezete köré épített fel: „És gondolj teremtődre ifjúságod napjaiban, amíg el nem jőnek a bajnak napjai és el nem érkeznek az évek, melyekről azt mondod: nem telik bennük kedvem. […] és visszatér a por a földbe, amint volt azelőtt, és a szellem visszatér Istenhez, aki adta.” (Kohelet 12:1., 7.)
S közössége nem is sejtette, hogy a jóslat oly hamar be fog következni és ez lesz a főrabbi utolsó templomi beszéde. Szeretett fiának első jorcájtjakor már a temetőbe sem tudott kimenni. Érezvén élete végét tollba mondta a temetésére vonatkozó kéréseit, hogy haláláról Löw Immánuel (1854–1944) szegedi főrabbi barátját az elsők között értesítsék, s kérjék meg a gyászbeszéd megtartására „egészen röviden csak a működésemet jellemezze”, ha ő akadályozva lenne, akkor Frenkel Jenő (1902–1989), szintén szegedi rabbit kérjék meg. Ugyanekkor a halálhíréről ne adjanak ki semmiféle értesítést az újságokban sem. Halotti ruhájának a Jom kipurkor viselt fehér papi ruháját és sapkáját határozta meg a nagy táliszával együtt, melyről kérte, hogy az aranyozást bontsák le. Temetése a leggyorsabban és a legegyszerűbb formában történjen. Hogy testét megboldogult fia, Rezső mellé temessék. Hívei pedig, a sírjára szánt virágok árát jótékony cselekedetekre fordítsák.
Január 10-én még teljesítette egyik híve kívánságát, hogy eskesse össze őt menyasszonyával, melyet a teljesen legyengült aggastyán teljesített. Ez volt az utolsó hivatali funkciója. Január 17-ei, 78. születésnapja valóságos búcsúbeszéd volt családjához, ezt követően többé már nem hagyta el az ágyát. Február 7-én délután az alvást eszméletlen állapot váltotta fel, majd este negyed 11-kor megtért Teremtőjéhez. A főrabbi Rezső fia polgári születésnapján halt meg.
Egyszerű deszkakoporsóját a könyvespolcából készítették el, majd az íróasztalra helyezték, ahol közössége éjjel-nappal imádkozott. Löw Immánuel főrabbi egészségi állapota miatt nem tudott a temetésre utazni, így végül Frenkel rabbi tartotta a heszpedet. Löw szegedi főrabbi később, március 10-én tartott gyász Isten-tisztelet – a vásárhelyi zsinagógában tartott búcsúbeszédén ott zokogott nem csak a hitközség, de az egész város.
Seltmann főrabbi halálos ágyán nyomatékosan kifejezte abbeli kívánságát is, hogy a hitközség a legrövidebb időn belül töltse be a rabbiszéket, és még ha kegyeletből ragaszkodnának is ahhoz, hogy egy évig nem választanak új rabbit, már a gyászévben is hallgassanak meg jelölteket. A végakarat teljesítését a megboldogult főrabbi fia, dr. Seltmann Imre is támogatta, – a nyár folyamán ő indítványozta, hogy a rabbiszéket még apja első jorcájtja előtt töltsék be és ezért mielőbb kezdjék meg a próbaszónoklatok megtartását. 1933-ban dr. Weisz Pál (1908–1998) lépett Vásárhely ikonikus papjának helyére.
Emlékéből fakadjon áldás!
Cseh Viktor
Források:
Kiss Arnold dr., Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Szeged: Hódmezővásárhelyi Izraelita Hitközség, 1932.
Seltmann Lajos, „Életképek.”, in: Bacher Vilmos dr., Mezey Ferencz dr., Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest: IMIT, 1895. 264–304. old.
„Hazai hirek – Seltmann Lajos”, Egyenlőség, 1886. 5. évf. 51. szám, 11. old.
„Hazai hirek – Magyar rabbi – szabadkőmives.”, Egyenlőség, 1889.
„Helyi és vegyes hirek”, „H a b e m u s p a p a m !”, Hód-Mező-Vásárhely, 1879. 9. évf. 24. szám, 3. old.
„Helyi és vidéki hirek – A helybeli izraelita”, Vásárhely és Vidéke, 1886. 4. évf. 50. szám, 3. old.
„Hirek – A hódmezővásárhelyi izr. hitközség”, Egyenlőség, 1932. 52. évf. 39. szám, 11. old.
„Hirek – Seltmann Lajos jubileuma.”, Hódmezővásárhely, 1904. 34. évf. 75. szám, 3. old.
„Seltmann Rezső tanár véletlen szerencsétlenségnek lett az áldozata”, Az Est, 1930. 21. évf. 263. szám, 4. old.
„Vidék – Hódmenzővásárhelyről irják”, Ellenőr, 1879. 11. évf. 167. szám, 3. old.
„Ujdonságok – A zsidó hitközség”, Vásárhely és Vidéke, 1883. 1. évf. 50. szám, 3. old.
„Ujdonságok – Magyar rabbi – szabadkőműves.”, Vásárhely és Vidéke, 1889. 7. évf. 52. szám, 3. old.
„Ujdonságok – Magyar rabbi – szabadkőműves.”, Vásárhely és Vidéke, 1890. 8. évf. 1. szám, 3. old.