A paksi zsidók emlékezete

Ha manapság Paks említését halljuk, akkor elsősorban a város melletti atomerőmű jut az eszünkbe, esetleg a halkedvelőknek a paksi halászlé íze is felsejlik. Azt ma már csak kevesen tudják, hogy alig több, mint száz évvel ezelőtt Paks lakosságának tizede zsidó volt, több zsinagóga és imaház is működött itt, továbbá volt héber betűs nyomda, az itteni jesiva pedig az egyik leghíresebb volt az országban. Cikkükben a paksi zsidók nyomába eredünk.

Az ország egyik legrégebbi zsidó múltra visszatekintő városa Paks. A településen már a török időkben is volt zsidó közösség, az 1500-as évek közepén például egy Ibn Jafes – a nevéből következően szefárd – zsidó volt az állami jövedelmek bérlője. A paksi zsidók „újkori” története az 1720-as évekre esik, amikor a helyi földbirtokosok oltalomlevele mellett telepedhettek a városba.

Az egykori zsinagóga ma könyvtár

1840-ben, amikor sok más város kapuja még csak akkor nyílt meg a zsidók előtt, addig itt a hitközség kötelékébe már 615 fő tartozott, mely a következő negyven évben megduplázta a számát és 1880-ban már 1404 zsidó élt a városban, mely az összlakosság 12,7%-át jelentette. Ez a növekvő tendencia csak a századfordulón vett ellenkező irányt, amikor a fiatalság egy része a viszonylag közeli fővárosba, illetve más nagyobb városokba költözött.

Az első zsinagóga az 1780-as években épült fel, melyet a hitközség szakadása után az orthodoxok használtak tovább. A status quo tagok pedig 1886-ban építettek maguknak egy szerényebb, tornácos zsinagógát, mely azonban ma már nem áll. A régi zsinagógát 1908-ben restaurálták, – ennek a közvetlen környezetében volt a mikve, az iskola, a jesiva, a rabbi és kántor háza, továbbá a kóser csirkevágó is. Ma már csak az öreg zsinagóga áll, annak is elsősorban csak a tömege jelentkezik, ugyanis átalakították, díszeitől megfosztották, 1968 óta a városi könyvtár foglalja el. A zsinagóga jobb oldalán héber és magyar emléktábla áll, melynek magyar szövege a következő:

A temető bejárata

„Meggyilkolt polgárai emlékére a Holocaust 50. évfordulóján engesztelésül és örök mementóként állíttatta 1994. június 7-én Paks Város Önkormányzata”

1944-ben a környező falvakban élő zsidókkal együtt innen kilencszáz embert deportáltak Auschwitzba. A holokauszt után mintegy százhúsz ember szervezte újjá a hitközséget, még rabbijuk is volt a makói születésű Moskovits Bernát (Báruch Cvi háKohén, 1897–1990) személyében. Ráv Moskovits a jesivát is újjászervezte, mely egészen 1952-ig működött a városban. Azonban a következő évtizedben megszűnt a rendszeres hitélet, a túlélők elvándoroltak, ma már csak néhány zsidó gyökerű család él itt.

A zsidó temetőt mára körülnőtte az urbanizáció, bejárata az Imre utcában van. Nem könnyű észrevenni, hiszen kívülről ugyan olyan kapubejárónak látszik, mint bármelyik szomszédos lakóház kocsibeállója, ráadásul még egy terebélyes diófa is árnyékolja. Valószínűleg ezért fújták fel fehér festékszóróval az idelátogató zarándokok héber betűkkel a zsidó temetők rövidítését és Paks nevét kétszer, – a módszer kissé igénytelen (a festék a felfújáskor több helyen is elfolyt), azonban kétségtelenül hasznos a helyismerettel nem rendelkezők számára. A kulcsért a szomszéd házba kell csengetni, ahonnét készségesen jönnek és nyitják a kaput. A bejárat mögött egy nagy bokor rózsa mellett, viszonylag szűk téglafallal szegélyezett út indul, jobbra a lakatlan, lomokkal zsúfolt egykori csőszház, illetve ravatalozó található. A passzázs végén újabb kapu, egy rozsdás kovácsoltvas bejáró, amit átlépve kiszélesedik a spektrum és szinte végeláthatatlannak tűnő sírkőrengeteg veszik bele a fűcsomók virágzata miatt pasztell zöldre festett pázsitszőnyegbe.

Az egykori kőtáblák a temetőben

A temetőből kiemelkednek az zsinagóga tetejét egykoron lezáró stilizált mózesi kőtáblák, amelynek külön érdekessége, hogy – szinte teljesen rendhagyó módon – itt nem vésték márványba a tízparancsolat héber rövidítéseit. A kőtáblák teljesen simák.

Az egykori kőtáblák a temetőben

Nagyjából a temető közepén, a fal mellett nagy rabbik és rebecenek fekszenek egymás mellett. Balról jobbra a következő sírokat találjuk (a sírok, mint látni fogjuk nem kronológiai sorrendben sorakoznak egymás mellett):

A Tóra kiválóságainak paksi sora

Simon Szófer (1866–1930/5691. tisri 8.) rabbi, 1918-ban követte bátyját, Ráv Joszef Léb Szófert a rabbiszékben. Tudásában ő sem maradt el nagynevű elődeitől, első ismereteit az apjától szívta magába, aztán megfordult a berettyóújfalusi Blum Ámrám rabbi jesivában, ahonnan természetesen Pozsonyba ment.

 

Ráv Ungár Joél (1802–1885 / 5646. tévét 11.) rabbi, aki 1840-ben foglalta el a paksi rabbiszéket és az ő nevéhez kötik a jesiva alapítását is. Ő a pozsonyi jesiva egyik legnagyobbika volt, akit ottani tartózkodása alatt „Dukátenbáhur”-nak, ugyanis egyszer, amikor a híres Chátám Szófer egy aranydukátot kínált egy csavaros kérdés megfejtéséért, akkor arra a választ csak ő tudta…

 

Ráv Joszef Léb Szófer (1861–1918/5678. sziván 22.) derecskei rabbi, akit apja, Eliezer Sussmann Szófer rabbi halála után választották meg Paksra. Tóra-kommentárjait stílszerűen öt kötetben jelentette meg Jálkut Szófer (Paks, 1894–1903) címen.

 

Ráv Eliezer Sussmann Szófer (1828–1902/5663. tisri 9.) rabbi, ahogy sírján áll: meghalt a szent nap reggelén („háboker d’erev jom hákádos”). Ő volt Ungár rabbi veje és halála után az utódja is. Korábban Kiskunhalason volt rabbi, ide 1886 nyarán költözött, bevonulásakor állítólag zászlós felvonulást tartottak. Megbecsült Tóra-tudós volt, híres, máig tanulmányozott könyvei Jálkut Eliezer (Pozsony, 1864) és Dámászek Eliezer (Pozsony, 1880, 1881, Paks, 1884-ban két kötet, majd még egy 1886-ban) címen jelentek meg.

 

Rebecen Chájá Szárá (szüleletett Ungár, ?–1903 / 5664.  kiszlév 6.), Ráv Eliezer Sussmann felesége, aki a zsidó ősanyák tulajdonságaival volt megáldva.

 

Ráv Adler Alexander háKohén (1847–1894 / 5654. elul 4.) a hitközség dájánja volt Ungár rabbi idejében, állítólag Ráv Joél neki ígérte rabbiszékét, melyet végül nem ő, hanem a rabbi veje vett át, ezért Adler rabbi hívei kiváltak az anyahitközségből és külön status quo hitközséget hoztak létre, minek az élére őt választották meg. Adler rabbi fiatalon, infarktusban halt meg, – a leánya visszaemlékezése alapján a rabbiszék körül kialakult viszály és közösség szakadása viselte meg a szívét.

 

Rebecen Rochel (született Pollák, 1867–1932/5693. tisri 22.), Ráv Joszef Léb felesége, a híres bonyhádi Pollák Jicchák Zekel rabbi unokája (érdekes, hogy az ő sírján a férje neve, nem mint Léb lett felvésve, hanem annak héber alakja, tehát Jehuda). Sajnos a zsidó sajtó csak kevéssé közölt cikkeket a rebecenek életéről és haláláról, azonban róla mégis találunk egy rövidebb nekrológot az orthodox hetilapban:

 

„Paksról írják nekünk: Néhai világhírű főrabbink a Jalküt Szajfér szerzőjének özvegye, a hírneves R. Zékel Pollák unokája, Semini Aceresz napján kilehelte nemes lelkét, 65 éves korában. Szimchász Tajró napján kísérték utolsó útjára az egész községben tisztelt és nagyrabecsült nagyasszonyt. Az ünnepen heszped tartása tilos. Ezért főrabbink pár szóval – nem heszped formájában – rámutatott arra, hogy az elhunyt az egész életében tudatában volt annak, hogy a földi lét olyan, mint az ünnepi sátor, dirász ar’aj, átmeneti tartózkodás, amelynek tartalma alatt érdemeket kell szerezni az örök, állandó tartózkodásra: a dirász k’vá-ra s ő jótékonyságával, szeretetével, jámborságával felékesítve vonul oda. Utána legifjabb nevelt fia Szófer Dávid elmondta, hogy a megboldogult több árva gyermeket nevelt fel, özvegysége idején is három árva leányt adott férjhez; a marosvásárhelyi és a temesvári főrabbik is nevelt fiai voltak. Megtakarított pénzéből Jeruzsálemben házat építettetett a kajlel jámborai számára. Leghőbb vágya volt a Szentföldön leélni utolsó napjait, de ugyanolyan sorsa volt, mint Majse Rabénünak, akiről a mai hetiszakaszban hallottunk, hogy nem mehetett be az ígéret földjére. – Végrendeletében a nagyasszony kérte összes rokonait, boldogult férje tisztelőit, volt tanítványait, hogy tanuljanak emlékére misnájoszt.”

 

Ráv Wolf Joszef (1815– 1892/5652. svát 14.) kalocsai rabbi, a híres Grieshaber Jichák (másképpen: Krieshaber, 1745–1823) paksi rabbi unokája, aki végakaratának megfelelően lett ide eltemetve.

 

Ráv Smuél Binjámin Szófer (1872–1943 / 5703. svát 21.) derecskei rabbi, Ráv Eliezer Sussmann legfiatalabb fia.

 

Rebecen Brejndl (született Klein, ?– 1933 / 5693. támuz 23.), Ráv Smuél Binjámin felesége.

 

A „nagyok” sorát már nem folytathatta itt, a temetőben Altmann Simon (1894–1944), aki apósa, Simon Szófer halála után került Paksra korábbi működési helyéről, Szendrőről, és a leginkább embert próbáló időkben próbálta szárnyai alá venni a paksi közösséget.

Végeláthatatlannak tűnő sírkőtenger

 

Cseh Viktor

 

A fotók a szerző saját felvételei.

 

Források:

Adler Lipót, „Ungár Joél emlékezete”, in: Bacher Vilmos, Bánóczi József (szerk.), Magyar Zsidó Szemle 3. Budapest: Atheneum, 1886. 134–138. o.

Braham, Randolph L. fő(szerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vol. II. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010. 1136. o.
Grünwald Fülöp, „III. Paks”, in: Scheiber Sándor (szerk.), MIOK Évkönyv 1971/72. Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1972. 137–144. o.

„Egy Nagyasszony elhunyta”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 40. szám, 2. o.

„Hirek – A kalocsai hitközség rabbija”, Egyenlőség, 1892. 11. évf. 9. szám, 11. o.

„Hirek – A paksi hitközség gyásza”, Egyenlőség, 1894. 13. évf. 37. szám, 11. o.

„Hirek – Pakson”, Orthodox Zsidó Ujság, 1943. 5. évf. 7. szám, 7. o.

  • Küldés emailben