„Virágzott, mint a pálma, s a midrás szavai szerint, sudár termetével az ég felé mutatott, édes gyümölcsével pedig a vándorokat táplálta.” Svát hónap 6-án (idén január 19-én) volt a 95. jorcájtja a harmadik szigeti rebbének, Reb Teitelbaum Chájim Cvinek, vagy ahogy hívei szólították Reb Herselének. Évfordulója alkalmából rá emlékezünk.
A Teitelbaum haszid dinasztia a világ zsidóságának egyik legmeghatározóbb rabbicsaládja, melynek alapítója Teitelbaum Móse (1759–1841), a híres sátoraljaújhelyi csodarabbi volt. Habár Reb Móse emblematikus figura volt és maradt zsidó és nem-zsidó körökben, érdekes módon az utódok nem Újhelyen építették fel a haszid udvarukat, hanem szétszéledtek a Kárpátok és Máramaros vidékén, fő szellemi bázisuk pedig Máramarossziget (Sighetu Marmației, Románia) és Szatmárnémeti (Satu Mare, Románia) lett.
Szigetre 1858-ban költözött Teitelbaum Jekutiél Jehuda (1808–1883), aki Reb Móse unokája volt és eredetileg nagyapját követte az újhelyi rabbiszékben, azonban onnan 1847-ben távozásra kényszerítették, miután az ott élő zsidók nem nézték jó szemmel a rebbe haszid szokásait. Sziget második rebbéje az előző fia, Teitelbaum Chánánjá Jomtov Lipa (1836–1904) lett, kit aztán fia, Teitelbaum Chájim Cvi (1880–1926) követett a haszid trónuson. Egyébként az, hogy a képzeletbeli szigeti korona Reb Chájim Cvi fejére szálljon, nem volt feltétlenül egyértelmű, ugyanis öccse, Teitelbaum Joél (1887–1979) sokkal nagyobb karizmával rendelkezett, miután a haszidok egy része, sőt, még saját anyjuk is őt pártolta. Hogy ekkor nem következett be szakadás, az a jó testvéri viszonynak volt köszönhető, ugyanis ekkor Reb Joél inkább elköltözött a városból, ő később, mint szatmári rebbe lett híres, aki a holokauszt után apáik örökségét mentette át az Egyesült Államokba, ahol ma egykori követői és azok leszármazottjai az egyik legmeghatározóbb haszid közösséget alkotják.
Ahogy említve volt, a Teitelbaum rebbékhez képest nem Reb Hersele volt a legkarizmatikusabb, azonban habitusa mit sem csorbított sugárzó tudásán: Tóra-magyarázatai, kommentárjai a zsoltárokhoz, a rituális fürdőkhöz, a Talmud Gittin traktátusához és a zarándokünnepekre Aecé Chájim címen jelentek meg és máig meghatározó munkák. Tudásához mérten sokan fordultak hozzá és neki is szép számban voltak hívei az ország más városaiban is. Halála előtt a kisvárdai zsidók többszöri invitálásának tett eleget, hogy egy sábeszt töltsön a szabolcsi városban.
Reb Hersele és kísérete január 15-én, pénteken reggel érkezett Kisvárdára, ahová érkezésére ezrek zarándokoltak el. Kettős ünnepe lett tévét utolsó sábesze azoknak a zsidóknak, akik a rebbét hallhatták. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a fiatal korból éppen csak a középkorba lépő, 46 éves Tóra-óriás életkönyvében már csak néhány lapnyi nap maradt, s az örömöt hamarosan felváltja a gyász.
A szombati hangulat a sábesz kimenetele utáni napokban is folytatódott, miután a rebbe folyamatosan fogadta híveit, s nagy lakomákat, tiseket tartott, ahol emlékezetes divré Tórát mondott. Hétfő este 9 után a rebbe rosszullétre panaszkodott, majd friss levegőért kiment az udvarra, az aggódókat pedig visszaküldte az asztalhoz, de miután sokáig elmaradt megint utána mentek, és szörnyűségükre a rebbét eszméletlenül találták a fagyott talajon. Az eszméletlen Talmud-tudóst ágyba fektették, majd felkeltették a város összes orvosát, hogy segítsenek a szentéletűn. A doktorok súlyos érelmeszesedést, vesebajt és visszafordíthatatlan agyvérzést állapítottak meg. Debrecenből és Budapestről is érkeztek orvosprofesszorok, azonban az emberi segítség már hiábavalónak mutatkozott.
A betegség hírére Kisvárdára utazott a rebbe apósa, Reb Halberstam Sólem Lézer (1862–1944) újfehértói rebbe, illetve öccse, akkor éppen ilosvai (Irshava, Ukrajna) rabbi Reb Joél, továbbá a nyírbátori, ricsei, nagyszőlősi (Vinohragyiv, Ukrajna), nyírmadai, nagyacsádi, nagykállói és bodrogkeresztúri rabbik, hogy éjt nappallá téve imádkozzanak felépüléséért, azonban az Örökkévaló másképp határozott, és csütörtök reggel fél 6-kor magához szólította Reb Herselét. Amikor koradélutánra Szigetre ért a hír, akkor az összes kereskedő bezárta boltját, az egyébként nyüzsgő városban megszűnt az élet, az emberek csoportokba verődve jajveszékeltek és sírtak az utcákon.
A táhárát, vagyis a rituális mosdatást az udvaron rögtönzött mikvében végezték, mindeközben pedig Frankl Adolf (1859–1936), az Orthodox Központi Bizottság elnöke intézkedése útján sikerült megszervezni, hogy a rebbét Csapon (Csop, Ukrajna) keresztül szállítsák át a határon, mert úgy sokkal gyorsabban átszállíthatták Máramarosszigetre. A halotti szertartás elhúzódása miatt Kisvárdáról este 7-kor indult a külön vonat Csapra, ahová mintegy másfél óra múlva érkezett a szerelvény. Ott a kocsit külön vágányra tették, hogy az oda sereglett emberek imádkozhassanak a rebbe lelkének felemelkedéséért, s ezután 11 órakor indult tovább a vonat Sziget felé. Ott már ezres tömeg ácsorgott a pályaudvaron, ahol az állomásfőnök tudatta velük, hogy csak fél 7-re érkezik meg a vonat, ettől függetlenül a legtöbben az indóházban virrasztották át az éjszakát. A pályaudvarról a gyalulatlan koporsót kézben cipelve, kettős rendőrkordon között vitték a rebbe házába. Sziget bölcsei a rebbe szinte még gyermek fiát, Teitelbaum Zálmán Lébet (1911–1944) választották meg utódul, majd a szokásnak megfelelően „mázl tov”-ot kiáltottak be a deszkakoporsóba. Péntek révén a temetést még sábesz beállta előtt meg kellett tartani, de a végső búcsúztatásra így is négy különvonatnyi ember érkezett, miután a szertartásra a szomszédos országok hatóságai megkönnyítették a határátlépést is.
A rebbe széleskörű megbecsültségét mutatja, hogy még az asszimiláció párti zsidó hetilap, az Egyenlőség is megható nekrológot írt az elhunytról:
„Az egész felvidéki zsidóság mély gyászba borult Teitelbaum Chajim Hersch, a nagytekintélyű máramarossszigeti főrabbi halála miatt. A részvét impozánsan nyilatkozott meg, nemcsak a zsidóság, hanem a felvidék összes társadalmi rétegei körében, akik meleg részvétüket fejezték ki a vezér nélkül maradt szigeti zsidóságnak.
Teitelbaum Chajim Hersch főrabbi tekintélyét nem csupán a nagy hitközség élén elfoglalt pozíciója, valamint előkelő papi származása növelték nagyra, hanem saját egyéni kvalitásainak köszönhette súlyát, nemcsak otthon, hanem a régi Nagymagyarország területén is. A zsidóság legnehezebb, legválságosabb óráiban bátran, félelem nélkül állott híveinek élére.
Az összeomlás után, amikor minden bajért, szenvedésért a zsidóságot állították oda bűnbakul, Teitelbaum bátran szembeszállt a rágalmakkal és megvédte híveit a rágalmazók, uszítók ellenében.
A forradalom és bolsevizmus idején állandóan hozzá fordultak az ártatlanul üldözöttek, akiket az ő egyéni tekintélye szabadított meg még súlyosabb szenvedésektől. Neki köszönhető, hogy biztosítani lehetett a ruszinszkói zsidóság békés egyetértését. Szeretetteljes vezetése, bölcsessége tiszteletet szerzett neki azok előtt, akik egyébként nem voltak vele egy véleményen.”
Sajnos a szigeti Teitelbaum házat hamarosan újabb csapás érte. Az elhunyt rebbe felesége, Rebecen Bráchá Szima (?–1926/5685. niszán 5.) alig két hónappal később követte férjét a sírba, miután annak elvesztése után kiújult gyomorbaja. És bár az orvosai klinikai kezelést javasoltak neki, a rebecen hallani sem akart ilyesmiről és komoly betegségét az utolsó pillanatig lábon hordta ki, majd mint az igaz emberek többsége, sábeszkor megtért Teremtőjéhez. A rebecen halálának híréről így számolt be az Uj Kelet zsidó napilap:
„Péntek este, amikor a beteg állapota rosszabbra fordult, kezelőorvosai konstatálták, hogy a betegség hashártygyulladásba ment át és így aligha lesz megmenthető. Szombaton hajnalban beállott a krízis, amelyet a beteg már nem tudott elviselni. Mielőtt kiszenvedett a beteg, aki mindvégig eszméleténél volt, magához kérette gyermekeit és könnyes szemeiben még ki sem száradhattak a könnyek, amikor fájdalmas sóhajjal elköltözött az élők világából.
A gyászhír futótűzként terjedt el a városban és óriási részvétet keltett. Amikor a hír a közeli falvakba is eljutott, valóságos emberáradat özönlött be Máramarosszigetre. A temetésére, amelyen több mint hatezer ember vett részt, különböző helyekről nyolc rabbi érkezett, hogy utolsó útjára kísérjék nagynevű rabbitársuk özvegyét.”
Emlékükböl fakadjon áldás!
Cseh Viktor
Források:
Biale, David et al. (ed.), Hasidism – A new history. Princeton and Oxford: Princeton. University Press, 2018.
Fried Miksa, „Teitelbaum főrabbi özvegyének temetése”, Uj Kelet, 1926. 9. évf. 66. szám, 2. old.
„A máramarosszigeti főrabbi halála”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 5. szám, 1–3. old.
„Rabbiválasztás a koporsó előtt”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 6. szám, 7. old.
„Tizezrekre menő tömeg kisérte a máramarosi csodarabbit utolsó utjára”, Prágai Magyar Hirlap, 1926. 5. évf. 20. szám, 6. old.