Ezen a nyáron is folytatódik az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Budapesti Fesztiválzenekar rendezvénysorozata, a Zsinagógakoncertek. Pápán, Mezőcsáton és Nagykanizsán várják az érdeklődőket egy ajándékkoncerttel és a helyi zsidóság múltjából merített történetekkel. Bár a koncertsorozat volt az apropója találkozásunknak, sok minden másról is faggattam Fischer Ivánt, a Fesztiválzenekar világhírű vezetőjét.
„A Zsinagógakoncertek sorozat szerintem hatalmas siker”
Az interjúra készülve, miközben átnéztem a Fesztiválzenekar programját, az a kérdés fogalmazódott meg bennem: hogyan lehet egy embernek ennyi mindenre ideje és ereje? A fellépések mellett hogyan marad energiája a Zsinagógakoncertekre, a Kakaókoncertekre, vagy az SOS Gyerekfalu segítésére?
Csak első hallásra tűnik ez ilyen soknak. A Kakaókoncertekkel kezdtük körülbelül 20 évvel ezelőtt, azután lépésről lépésre mentünk tovább. Jött a következő projekt, a fiataloknak szánt Éjféli koncert, ami most nagyon népszerű. A Zsinagógakoncertek sorozat szerintem hatalmas siker, eleinte volt, aki félt, hogy mi történik, ha nem mindenkinek tetszik, de semmi probléma nem merült fel.
Honnan jött a Zsinagógakoncertek sorozat ötlete?
Ezt Köves Slomó barátommal beszéltük meg néhány évvel ezelőtt. Ott állnak ezek az elhagyott zsinagógák Magyarországon, rengeteg kisvárosban, faluban, a helyi lakosok elmennek előttük nap mint nap. 70 év után, tudják vajon, hogy mi ez az épület? Nagyon keveset tudnak róla, szerintem sokan nem is látták a falakat belülről. És akkor megszületett ez a nagyon szép ötlet, hogy adunk egy koncertet a városokban, behívjuk az embereket, a helyi lakosokat a zsinagógákba, én megszervezem a zenét, amit a Fesztiválzenekar tagjai játszanak, Slomó mesél nekik a zsinagógáról, mi az épület célja, mire használták, milyen volt itt a zsidó élet a városban, amikor még együtt éltek keresztények és zsidók. Nincs belépődíj, ingyen van, ez egy ajándék. Ez volt a gondolat, az első koncertek ragyogóan sikerültek, kiválóan megy ez a projekt.
Hogy lehet összeegyeztetni a zsinagógákat zenei koncertekkel?
Milyen hosszú egy ilyen est és hogy épül fel?
Körülbelül fél óra zenével készülünk, nem szoktunk szünetet tartani, mert a közönség nem tudna hova menni. A zeneszámok között Slomó mesél az épületről, hogy ment itt az élet, általában mulatságos kis történetek is elhangzanak, nagyon jó a hangulat. Az egész rendezvény nagyjából egy órát tart, utána flódnit kínálunk. Nagyon szeretik az emberek.
„A jó élet a cél maga”
Érzek párhuzamot a között, ahogy a lubavicsi Rebbe szétküldte a világon a küldötteit, hogy a valódi zsidóság lényegét elvigyék a zsidókhoz, azzal, ahogy ön és a Fesztiválzenekar elmennek az emberekhez és elviszik a zene valódi értékét. Létezik Önben ilyen küldetéstudat?
Ez egy nagyon szép gondolat. A cél mindig ugyanaz, azt akarjuk, hogy az emberek érezzék jól magukat, a jó élet a cél maga. A zene nagyon jól szolgálja az embereket, mert a jót hozza ki belőlük, a jó érzéseket segíti elő, ilyen értelemben van a tevékenységünkben valami lelki rokonság, örülök ennek a hasonlatnak.
Hogyan lehet ezt a rengeteg jószolgálati tevékenységet finanszírozni?
Van, amit nem kell nagyon, mert nem olyan drága, egy Kakaókoncerten játszik 8-10 zenész, őket illik rendesen megfizetni, de nem olyan borzasztó költségek ezek. A Zsinagógakoncertek kicsit többe kerülnek, mert oda kell menni valahova, fel kell térképezni a helyszínt, elő kell készíteni a rendezvényt. Voltunk olyan romos zsinagógában, ahol más tennivaló is volt, világítást, székeket kellett szervezni, takarítani, mert csak a falak állnak.
Melyik volt ez a zsinagóga?
Az albertirsai, ahol 70 év után először gyűlt össze annyi ember, mint ahányan bejöttek a koncertre.
Az a mottója ezeknek a koncerteknek, hogy a zene közösséget épít. Milyen közösséget szeretne látni a koncertek nyomán?
A zene eleve egy közösségi műfaj, olyan értelemben épít közösséget, hogy együtt hallgatják az emberek, vagy együtt csinálják, tehát összehozza az embereket. A nézőtéren néha több ezren ülnek, ha a zene megérint bennük valamilyen hangulatot, akkor érzem, hogy teljesen egységes a közönség, ami nagyon szép. Toleráns, érdeklődő közönséget szeretnénk építeni.
Nem a Zsinagógakoncertek az egyedüli kapcsolódási pont Ön és az EMIH között, Ön rendszeres résztvevője a hanukai gyertyagyújtásoknak, mondhatni, elengedhetetlen szereplője. Hogyan került ebbe a programba?
Máshol a világon sokat láttam ilyet, hogy kint az utcán meggyújtják a gyertyákat, és én nagyon örülök annak, hogy a chábád mozgalom elindította ezt a kezdeményezést a Nyugati téren. Ez egy régi zsidó hagyomány, hogy kirakjuk az ablakba Hanukakor a gyertyákat, ezt nem kell titkolni, ez arra való, hogy a nem zsidók is nézzék, lássák, együtt örüljenek a zsidókkal. Szép szokásnak tartottam mindig is, óriási megtiszteltetés, hogy felmehetek azzal a rettenetes lifttel, ami ráz egy kicsit, de nem baj, mert fönt meggyújtjuk a gyertyát.Most már hagyomány, hogy elénekelek egy dalt, velem énekel néhány ember, táncolnak, nagyon jó a hangulat.
„Ugyanolyan jogú állampolgár vagyok, mint mindenki más”
Művészként természetes, hogy valaki szuverén módon elmondja a véleményét akár aktuálpolitikai kérdésekben is, és nem rejti véka alá akár a rosszallását sem, ugyanakkor a Fesztiválzenekar működéséhez nyilván elengedhetetlen, hogy állami támogatásban is részesüljön. Ez a fajta kettősség okoz időnként dilemmát?
Nekem nem okozott soha dilemmát, az állam és mások is azért támogatják a koncerteket és a zenét, mert hatalmas hasznot hoz, kulturális hasznot, image-hasznot. Az országnak fantasztikus szolgálatot tesz a Fesztiválzenekar, az egész világon ünneplik, mint a kimagaslóan legismertebb magyar kulturális intézményt. Ennél jobb és olcsóbb PR-t nehéz lenne kitalálni az országnak. Nem hiszem, hogy a támogatás veszélyben van, bízom abban, hogy politikusaink megértik a zenekar kulturális értékét és hasznát.
Azért kérdeztem ezt, mert az EMIH időnként megkapja azt a kritikát, hogy miközben nem ért egyet az aktuális kormánnyal bizonyos kérdésekben, az állami források bojkottját még sem tartotta szerencsés kezdeményezésnek. Erről mi a véleménye?
Az anyagi támogatást egy kulturális szervezet azért kapja, hogy bizonyos szolgáltatásokat végezzen. Mi nagyon keményen dolgozunk, és rengeteg hasznot hozunk a társadalomnak, az országnak, és ezért, ezzel a céllal támogatja az állami költségvetésből a minisztérium vagy a fővárosi önkormányzat a Fesztiválzenekar tevékenységét, ezért segíti a fenntartását. Ennek az égvilágon semmi köze nincs aktuális társadalmi vitákhoz, vagy akármilyen politikai kérdéshez. Ugyanolyan jogú állampolgár vagyok, mint mindenki más. Ha kérdeznek, nagyon szívesen elmondom a véleményemet, már azért is, mert azt gondolom, hogy akkor egészséges egy társadalom, hogyha mindenről szépen lehet vitatkozni és kicserélhetjük az álláspontjainkat. Nem rejtem véka alá, ha valami nem tetszik, épp azért mondom el, hogy legyen jobb, sikerüljön javítani azon az ügyön. Ennek semmi köze nincs a szolgáltatásokhoz, amiket az éppen aktuális kormány közvetítésével az ország támogat.
„Nem fogunk kikeresztelkedni, mert félünk a nyilasoktól”
Milyen viszonya van Önnek a zsidósággal?
Egy tipikus, nem vallásos, de azért erősen zsidó kötöttségű pesti polgári családból származom, mint rengetegen itt Budapesten. Az a fajta nem-zsidó-de-zsidó család volt a mienk, ahol például megőrizték a család eredeti nevét. Azt mondták, hogy mi azért nem fogunk nevet magyarosítani, mi azért nem fogunk kikeresztelkedni, mert félünk a nyilasoktól. Az apám és az anyám is illegalitásban élték túl a 44-es évet, Budapesten sikerült elbújniuk, ők nem mentek be a gettóba. Mindig megmaradt a családban egy olyan mentalitás, hogy mi büszkén vállaljuk és nyíltan beszélünk a zsidó dolgokról, annak ellenére, hogy már három generációval előttük valamelyik dédapa úgy döntött, hogy nem tartja a zsidó vallási szokásokat. Persze, mi gyerekek elkezdtünk érdeklődni, olvasni, utánanézni, megtanultunk egy-két áldást, lassan megtanultunk ezt mondani, azt mondani, dalokat, héber betűket olvasni, de ez már ilyen saját érdeklődésből és szorgalomból történő kis visszakanyarodás.
Nagyon sokan csak az üldöztetésen, a Holokauszton, az antiszemitizmuson keresztül kapcsolódnak a zsidósághoz, de úgy érzékelem, hogy ez Önre nem jellemző.
Valóban. Ahogy mondtam, egy erősen zsidó mentalitású, bár a micvákat már nem tartó családban nőttem fel. Megértem azokat is, akiknek semmiféle zsidó identitásuk nem volt, csak a nácik miatt váltak újra zsidókká. A mi családunkban ennél erősebb volt a kötődés.
„Visszahozni a fiút a zsidó közösségbe”
Hogyan kapcsolódik ehhez az identitáshoz a Vörös tehén című operája?
A Vörös tehén a tiszaeszlári perről szól. Sokan úgy gondolták, hogy ezzel valamiféle társadalomkritikát fogalmazok meg a jelenlegi antiszemita fellángolások miatt, de nem ez a szándék vezetett. Engem az asszimiláció kérdése érdekel. Ahogy a fiatal Scharf Móricot csábítgatták az antiszemiták, és aki aztán elárulta az apját és tanúként lépett fel ellene. Őt azzal csábítgatták, hogy milyen csodálatos keresztény életet fog majd élni, ha otthagyja a zsidóságot. Ezek szegény, egyszerű emberek voltak, akik ott éltek a faluban, még az iskoláztatásra se volt pénzük, Móricot ki is vették az iskolából, hogy gyerekként dolgozzon, és akkor elindult ez a szédítés. Elvitték őt a helyi iparosok báljába, ahol táncolhatott a szép magyar legényekkel, lányokkal, biztos izgalmas lehetett ez egy serdülő fiúnak . Ez nagyon tetszett nekem, mert ez egy jó kis operai jelenet: szól a szép magyar népzene, látjuk a vonzó néptáncot, ott téblábol a kis haszid fiúcska, még azért megtartják az eredeti pajeszt és a zsidó öltözetet, mert úgy lesz echt koronatanú. Aztán az is jó jelenetnek tűnt nekem, ahogy a szájába rágják a vallomást, meg az is, ahogy végül szembesül a saját apjával. A leggyönyörűbb, amit olvastam, hogy kérdezték Scharf Móricot: na, és az apád mit mondott? És ő azt felelte, hogy soha egy szót sem beszélt velem erről. Képzeljük el, kiszabadult az apa a börtönből egy év vizsgálati fogság után, ahol rettenetes körülmények között őrizték, a fia hozta őt bajba, és egy szót se szól, csak egy dolog vezette ezt az apát, visszahozni a fiút a zsidó közösségbe és nem az, hogy megbüntesse.
A címadó vörös tehén metafórának sok rétege szerepel az operában. Hogyan épül bele ebbe a témába a tórai vörös tehén, aminek a hamvaival a Szentély idejében megtisztultak a rituálisan tisztátalanok?
A megtisztulást itt nem szó szerint a halottal való érintkezéstől való megtisztulásnak kell érteni, hanem abban az értelemben, hogy valamennyiünknek meg kellene tisztulnunk, mert addig nem lesz harmadik templom. Ez a megtisztulás szimbolikus. A vörös tehén többször felbukkan az opera során, olyan, mintha volnának misztikus megjelenései, megjelenik egy kocsmárosnő formájában vagy egy kocsma nevének a formájában. Ahogy elképzeltem az utolsó jelenetet, az teljesen kézzelfogható: ül a vonatfülkében Scharf Móric az apjával, kinéz az ablakon és lát egy tehenet, amibe belelátja a vörös tehenet. Sötét van, alkonyodik, tele van a feje bűntudattal, keveredik minden, mellette az apja, most szabadult ki, elaludt a vonaton, egyszer csak kinéz az ablakon, ott a tehén, és akkor hirtelen, mint egy régi emlék elindul a fejében ez a lejnolás, hogy valamit olvastak a Tórából a vörös tehénről, június környékén valamikor. Valami visszajön az emlékeiből, és halljuk, amit a gyerek elképzel. Attól, hogy feljön ez az emlék, ez maga a purifikáció, tulajdonképpen megtisztítja Móricot attól a csábítástól, amivel őt árulóvá tették.
Kikötötte, hogy a vörös tehén dalát egy kántor énekelje vagy valaki, aki tanulmányozta a zsidó liturgikus zenét, a tóraolvasás dallamát. Miért fontos, hogy ez ennyire autentikus legyen, hiszen a nézőtéren ülők többsége nyilván sose hallott ilyet?
Igen, ezt csak a tájékozott zsidók hallják. De talán más is megérzi, ha az éneklés autentikus. Itt annak a hangnak kell megszólalnia, amire a gyerek emlékszik a gyerekkorából: mit hallott akkor, amikor a hetiszakasz éppen a vörös tehén volt, erre emlékszik vissza, a tóraolvasásra emlékszik vissza. Ennek megvan a speciális dallama, ez egy gyönyörű, pontos éneklési stílus. A tóraolvasás hangjegyei különben érdekes módon a legrégibb létező zenei notáció, körülbelül a X. században jegyezték le, kicsit korábban, mint a neumákat, a keresztény kódexek első kottajeleit. Ez azóta élő hagyomány, a gyerek is ugyanúgy hallja, mint minden zsidó. Fontos, hogy a közönség megérezze azt, hogy ez egy gyerekkori tóraolvasás emléke.
Azzal kezdte, hogy a műnek nincs igazán aktuális vetülete, ugyanakkor Solymosi Eszter és Scharf Móric az antiszemita közbeszéd kedvelt toposzai a mai napig. Milyen az opera Solymosi Esztere és Scharf Mórica?
Solymosi Eszter csak egyszer bukkan fel, a legelején, amikor rálép a tehén a lábára, de ő nem jelentős szereplője ennek a kisoperának. Az egész Scharf Móric lelkéről szól, az elcsábulásról, ahogy ő kiszolgálta ezeket a csábítókat és borzasztó árulást követ el az apja ellen, és ahogy visszatér, tehát minden Scharf Móric belső fejlődése szempontjából történik, engem kizárólag ez az oldal érdekelt.
„A chábád nagyon sokat tett”
Hogyan látja a mai magyar zsidóság lehetőségeit, a magyarországi zsidóság jövőjét?
A kép vegyes. Ilyen nagy zsidó közösséget nem nagyon ismerek Franciaországon kívül a európai kontinensen. Anglia más, mert ott életben maradtak az emberek. De az, hogy nagyjából 100 ezer zsidó megmaradt egy városban, ritkaság. És azért is különös, mert egyrészt már eleve nagy részük nem volt vallásos a háború előtt, másrészt jött utána a hosszú 40 év, amikor mindenki úgy csinált, mintha az a téma nem is létezne, hogy ki zsidó és ki nem. Generációk nőttek fel úgy, hogy teljes mértékben összekeveredtek a többiekkel. Hogy mégis valamennyire újraindult a vallásos zsidó élet Budapesten, ez néhány dolognak köszönhető. Az egyik az a vágy, ami felerősödött az emberekben, hogy megkeressék a zsidó gyökereket. Sokan visszatértek a valláshoz, ezért a chábád is nagyon sokat tett, létrehozott olyan közösségeket, olyan helyeket, olyan imakönyveket, amikhez kötődni tudnak az emberek. Azért a nagy többség mégis a már asszimilálódott zsidóság. Hogy őket összetartja-e hosszú távon egyfajta identitásérzés vagy az üldözés emléke, ezt nem tudom. Nem merek jósolni, de 100-200 év múlva azt hiszem, csak a vallásos zsidó közösség fogja magát zsidónak tartani Magyarországon, viszont ez a vallásos közösség szerintem nőni fog.
„Szinte vallásos áhítattal imádták a zenét”
Scharf Móric kapcsán beszéltünk a visszatérésről. Hogy lezárjuk a hasonlatot, amit a chábád és a Fesztiválzenekar között elindítottunk, én báálát tsuvaként, azaz visszatérőként tudom, milyen lépéseken mentem végig ahhoz, hogy visszataláljak a valláshoz. Ha valaki, akinek nincs élő kapcsolata a klasszikus zenével, de szeretne visszatérni hozzá, milyen utat ajánlana neki?
Azok térnek leginkább vissza, akik pici korukban szerették a zenét. Mi nagyon szeretjük azt, ha kisgyerekeknek zenélünk, mert lehet, hogy ha tinédzser lesz, már nem fog ilyesmit hallgatni, de később, amikor már egy kicsit több ideje lesz, akkor jobban érzi magát egy koncerten esetleg, mert gyerekkorából már valamennyire ismerős neki ez a világ. De van egy másfajta visszatérés is, egy lelki igényhez való visszatérés. Úgy érzem, hogy azoknak, akik a XIX. század vége felé kiléptek a vallásból, a kultúra és a zene kapaszkodást jelent. Mintha azt a lelki táplálékot, amit a szüleik, nagyszüleik a vallástól kaptak, ők a zenétől kapnák meg, ezért szinte vallásos áhítattal imádják a zenét. Emlékszem nagynénikre, nagybácsikra, tényleg úgy éreztem, hogy amint a valláshoz viszonyul a vallásos, úgy viszonyulnak ők a kulturális értékekhez. Olyan érzést pótol nekik a zene, amire nagy szükségük van.
Steiner Zsófia