Magyar-zsidó együttélés címmel hirdették meg a Protestáns tavasz elnevezésű beszélgetéssorozat egyik április végi estéjét. Ez alkalommal Köves Slomó rabbival Ablonczy Bálint újságíró beszélgetett a Hold utcai németajkú gyülekezet templomában. Mi mindent jelenthet zsidónak lenni? Mennyire határozza meg az antiszemitizmus elleni harc a zsidó identitást? Egyáltalán, hogyan érdemes ellene küzdeni? – A többi közt erről beszélt Köves Slomó rabbi.
– Az identitáskérdés kontúrvonalai nem feltétlenül magyarok és zsidók között húzódnak, hiszen az identitás megélése zsidók között is sokféle lehet. A magyar-zsidó identitás komplexitása ugyanis csak részben fakad abból a kérdésből, hogy mit jelent a zsidóság és mit jelent zsidónak lenni. Legalább olyan fontos kérdés, hogy mit jelent magyarnak lenni, és erről nemcsak a zsidó magyarok, hanem a nem zsidó magyarok is fontos, hogy beszéljenek – hangsúlyozta Köves Slomó.
– A kilencvenes években a zsidó közösségben élénk, vissza-visszatérő vita zajlott arról, hogy a magyar zsidók hogyan definiálják magukat: magyar zsidók vagy zsidó magyarok, magyarországi zsidók vagy mózesi magyarok. Ezt a dilemmát önmagában kicsit üresnek tartom. Sokkal fontosabb lenne azt megvizsgálni, hogy miért érdekes ez egyáltalán. Hogy mit jelent zsidónak lenni, arról a magyar zsidóságnak általában kétféle élménye van. Van, aki úgy tekint rá, mint egy korántsem választott, inkább elviselt sorsközösség, ami semmi jót nem jelent számára. A felmenői zsidók voltak, és rá is rávetül a zsidó kép, amely valamilyen negatív élménnyel szolgál a számára – ez lehet a holocaust kollektív, fájdalmas emlékezete vagy az antiszemitizmustól való félelem. A másik lehetőség pedig egy olyan identitás, amelyben a zsidóság valamilyen pozitív értéket hordoz. Fájdalmas történelemtudattal szolgál ugyan, mégsem ez határozza meg a hétköznapokat, hanem az a gazdag értékvilág, amely nem valamivel szemben definiálja önmagát, hanem önmagában is van integritása. A zsidó közösség, akárcsak más közösségek, nagyon sokszínű és sokféle világlátás feszül benne egymásnak. Ettől szép, sokszínű – fejtette ki a rabbi.
Elhallgatott fájdalom
Az antiszemitizmus ellen fel kell lépni, de nem helyes megszabni, hogy ki tehet ilyet – vélekedik Köves Slomó utalva Szegedi Csanádnak, a Jobbik volt alelnökének „pálfordulására". Mintegy két évvel ezelőtt Szegedi politikai ellenfelei kiderítették, hogy a nyíltan antiszemita kijelentéseket tevő politikus maga is zsidó származású. Szegedi Csanád családjához fordulva meggyőződött az állítás helyességéről, majd Köves Slomó rabbihoz fordult, elnézést kért addigi viselkedéséért. Elhatárolódott a szélsőjobboldali párttól, mélyrehatóbban kutatni kezdte zsidó gyökereit és több európai fórumon is felszólalt az antiszemitizmus ellen.
Ablonczy Bálint szerint Szegedi Csanád története a huszadik századi traumatikus történelem és az elfojtott identitás kérdésének története, a kibeszéletlenség szimbóluma. Szegedi Csanád újszerű fellépését sokan megkérdőjelezik, bírálják – mutatott rá Köves Slomó, aki egyfajta lelki vezetőként kísérte a politikust saját útkeresésében.
– A zsidó vallás felfogása szerint egy rabbinak nem feladata az, hogy vizsgálja valakinek az őszinteségét, azt Istenre hagyjuk, viszont ha valakinél reális esély mutatkozik arra, hogy jóvátegye, amit megbánt, arra az eszközöket biztosítani kell. Ez a történet azért hihetetlenül érdekes, mert gyakorlatilag elmeséli a magyar történelmet egy család történetén keresztül. És nemcsak a magyart, hanem általában a közép-európait. Egy olyan családról van szó, ahol az anyai nagymama miskolci zsidó lány volt, deportálták, számos borzalmat átélt, és amikor hazajött a lágerből, hozzáment a munkaszolgálatból hazatért kedveséhez. Később elhatározta, hogy soha többé nem beszél róla, hogy valaha zsidó volt. Az ő gyermeke már úgy nő fel, hogy nem tudja, hogy zsidó, ahogy unokája sem. Szegedi Csanád Jobbik-alapító lesz, kifejezetten előítéletes, antiszemita nézeteket is vall. Apai ágon viszont a gulágon elszenvedett trauma miatt a kommunistaellenesség valamelyest zsidóellenességbe csap át. Azt meséli el ez a történet, hogy mindazok a feszültségek, amelyet a magyarok megéltek az elmúlt évtizedekben, nem egyes csoportok traumái, hanem közös traumák. Ezek pedig egy családon belül kulminálódnak, miközben az egészet elfojtják.
Vajon nem lehetséges-e, hogy az elfojtások oka részben az is, hogy ha egy-egy csoport saját fájdalmáról beszél, azt más csoportok úgy veszik, mintha azok kétségbe akarnák vonni a többiek fájdalmát? – vetette fel Ablonczy Bálint. Köves Slomó egyetértését fejezte ki, majd hozzátette: a a különböző politikai rendszerek általában saját haszonszerzés céljából fel- és kihasználják a különféle társadalmi feszültségeket, sebeket.
Vitatott emlékmű
Sokan bírálják a kormányt, amiért az 1944-es német megszállás áldozatainak emlékművet akar állítani a Szabadság téren. Vajon cezúrának tekinthető-a német megszállás? Vajon kell-e róla megemlékezni, és az emlékezésre alkalmas-e egy ilyen emlékmű? – kérdezte az újságíró.
– Arról nehéz spekulálni, mi lett volna, ha nincs német megszállás. Ahogy arról is, mi lett volna, ha Horthy Miklós kormányzó nem július 7-én állíttatja le a deportálásokat, hanem két héttel korábban – talán több százezer ember megmenekült volna. De hogy a német megszállás időpontja cezúra-e, arról egy adalék, amit kevesen tudnak: a vallásos zsidó közösségen belül már 1945-ben felmerült a kérdés, hogy mikor kellene egy holokauszt-emléknapot kinyilvánítani, amikor vallási módon is megemlékeznek az áldozatokról. Az ortodox zsidóság azon a véleményen volt, hogy a már létező nyári gyásznapon kellene róluk megemlékezni, különösen mivel nyáron történtek a deportálások. A másik csoport úgy vélte, március 19-én kellene lennie a gyásznapnak, mert az ő értelmezésük szerint, ha nem történt volna meg a német megszállás, nem történtek volna meg a deportálások. Ugyanakkor, nem gondolom, hogy ez a kérdés a zsidó közösség fő profilja kellene, hogy legyen. Ha ugyanis fő ügyének tekinti, azzal azt a képzetet erősíti, hogy zsidók és magyarok szemben állnak, pedig ez az egész magyar társadalom közös sérelme – mondta Köves Slomó, aki szerint az emlékműről való kommunikáció mikéntje és a kivitelezés egyaránt hagy kívánnivalót maga után.
Zsidó-magyar történet
A zsidóság nem negatív dolog, nem is valamifajta negativitásból kell kiindulnia, amikor identitását meghatározza – hangsúlyozta a rabbi. Szerinte ez tükröződik az utóbbi évek egyszázalékos kampányaiban, amelyekben egészséges önreflexió és a sztereotípiákra rájátszó humor tükröződik. A "Zsidónak lenni jó!" 2008-as jelmondatot követően az idei kampány egyik figyelemfelhívó mondata így hangzik: „Mivel lehet imponálni egy zsidó lánynak?"
Köves Slomó arról is beszélt, hogy fontos lenne, ha nyílnának olyan tárlatok, amelyek nem a holokauszttal, hanem a magyar zsidó értékekkel foglalkoznának.
– Kár sokat beszélni a holokausztról, ha nem mondjuk el, mit veszítettünk el. Már csak azért is, mert nemcsak a holokauszttudatosság nő tendenciózusan, hanem a holokauszttagadás is, vagyis a holokausztról beszélni önmagában nem vezet eredményre. Értékeket kellene megmutatni és példaképeket találni a társadalmi élet, a tudomány, a kultúra terén – zsidó magyarokat, magyar zsidókat. Kisebb-nagyobb megszakításokkal a zsidóság ezer éve jelen van a Kárpát-medencében, a reformkortól kezdve pedig hihetetlen szerepet játszott az ország történelmének az alakulásában. Rendkívüli érték, hogy Magyarország az egyetlen európai állam, ahol honi zsidók nagy számban élnek. A magyar zsidóság története Magyarország története.