Reb Ánsel valahol Galíciában egy kis faluban éldegélt. Kicsiny szatócsboltja vagy műhelye volt neki. Nem tartozik szorosan a történethez. Hetvenéves öregember, szíve szerint istenfélő, jámbor zsidó volt, aki senkinek sem vétett, mindenkivel békességben élt és sosem kívánta a másét. Jól tudta, hogy zsidó, hát az ország levegőjéből sem szívott többet, mint amennyi egy zsidónak dukált…
Nu, ez a reb Ánsel, egy nagytudású talmudista, valóságos talmid chóchem, a Sábesz Berésiszt vagyis a Tóra újrakezdésének szombatját messze otthonától, a rebbéjénél töltötte. Itt történt meg a baj, hiszen érzékenyen megsértett egy másik ben tajrót [„Tóra gyermeke” – szerk.], reb Binjomint, aki állandó lakosa volt a rebbe stetljének.
S mi volt a sértés? Talán azt találta mondani neki, hogy lopott vagy hamisan esküdött? Esetleg, hogy megdézsmálta hétfőn és csütörtökön az adományperselyt? De nem, egyiket sem mondta, valami más sértést vágott a fejéhez. Egy talmudi vita hevében, egy szellemi csata pergő tüzének kábulatában azt kiáltotta felé, hogy „Amhórec!” [„tudatlan” – szerk.] majd mérgesen hátat fordított neki, s közben azt dohogta, hogy amhóreccel nem folytat pilpult vagyis talmudikus vitát.
Aztán vasárnap reggel reb Ánsel hazautazott a maga falujába és többet nem gondolt sem reb Binjominra, sem a sértésre. Csak egyszer, valamikor Chanuka után, amikor a talmudi bekezdés az eszébe jutott, melyik felidézte benne az elkeseredett vitát. Reb Ánsel elővette a gemórét, nézte mit mond RáSI, mit a Tajszfesz, mit a RáMBáM, végigvette újból az egész témát, s mikor már a rokon részeket is átnézte, meggyőződéssel az asztalra csapott: „Hob ich nis rácht gehabt? Hát nem volt nekem igazam? … Amhórec!” Aztán mást kezdett el tanulni, s reb Binjominról újból elfelejtkezett.
Pár héttel később egy átutazó ismerős hozta a hírt, hogy reb Binjomin súlyos betegen fekszik. Az orvos rázza a fejét, nem jósol neki már sokat. Ez bizony elkomorította reb Ánselt. Nyomni kezdte a dolog a lelkét, nem érezte az étel megszokott jó ízét, s még a tanulást sem élvezte úgy, mint szokta. Mi van, ha az ő súlyos sértése tette beteggé reb Binjomint? Elismert ben tajrónak nyilvánosan azt mondani, hogy amhórec… hát mégis micsoda dolgot művelt!
Megint néhány nap múlva egy másik ismerős jött a rossz hírrel: reb Binjomin a végét járja, haldoklik, a rebbe már a zsoltárokat mondja érte. Reb Ánsel erre még jobban elkomorult, sehogy sem találta a helyét. Tán már azóta meg is halt… „De mi is történik a temetésnél a sír előtt? A gábbe bocsánatot kér a halottól, nemcsak a maga, de a hitközség, sőt, a kol jiszroél, az egész Izrael népének nevében is. Vagyis az én nevemben is bocsánatot kér.” – gondolkozott magában.
Ám ez a gondolat mégsem nyugtatta meg reb Ánselt. S egyébként is, mi van, ha még nem halt meg? Nem Istennek tetszőbb dolog lenne-e, ha sietve odautazna és maga kérné a sértettől, hogy bocsásson meg neki. Akkor az Örökkévaló is megbocsátja bűnét.
Azonban se vasút, se alkalmi kocsi nem volt, így gyalog kellett megtenni a több mint húsz kilométeres utat a csikorgó, tévész havi hidegben, de reb Ánsel elhatározása szilárd volt, mint a vastag hó a lába alatt. Ha csontfagyasztó hidegben is és gyalog, ő elmegy reb Binjominhoz és töredelmesen bocsánatot kér tőle. Zsidó nem cselekedhet különben – gondolta.
Folytatás következik.
Forrás: „Ukrajnai történet…”, Zsidó Ujság, 1933. 9. évf. 51–52. szám, 6–7. old.
Fotó: fadi alagi on Unsplash