„A havannai zsidó közösség ugyanolyan szegény, mint a lakosság többi része – írja Hádássáh Bát Chájim a Jerusalem Postban – , de szabadon, minden megszorítás nélkül gyakorolhatja vallását. A pozitívumok ellenére a közösség tart attól, hogy Castro várható, közeljövőbeli bukása után bűnbakot látnak majd bennük.”
Avram Berezniak, a havannai kóser mészárszék sakterje, az Ádát Jiszróél hitközség elnöke szerint ma körülbelül ezerötszáz zsidó él Havannában, ahol három, egymástól független zsinagóga működik.
Az Ádát Jiszróélt 1925-ban alapították a kubai főváros zsidó negyedében. Fidel Castro a forradalom győzelme után személyesen garantálta további fennmaradását és támogatását. A zsinagógában minden péntek este extra élelmiszerjegyeket osztanak, a gyülekezet tagjait ünnepi vacsorán látják vendégül péntek este, szombat este és ünnepnapokon. S míg az átlag kubai állandó élelmét a rizs és a bab jelenti, a zsinagógákban csirke, saláta, bor és desszert is kerül az asztalra.
Színevesztett lépcsők vezetnek fel a zsinagóga bejáratához, egy nagy vasajtóhoz, Maga a templom két szintes. Odafenn nagy, háromszáz férőhelyes hallt talál a látogató. Van itt mikve és nők számára elkülönített rész is. A zsinagógát külföldi adományokból tartják fenn. A három díszes Tóra-tekercs azokat az időket idézi, amikor 1959, Castro uralomra jutása előtt még nyolcezer zsidó élt Havannában.
Néha esküvőt vagy bár micvát tartanak. Berezniak készíti fel a bár és bát micvákra a gyerekeket, az esküvőre készülő pároknak várniuk kell, amíg rabbi érkezik, aki szentesíti a polgári kapcsolatot.
A körülmetélés problematikus, mivel mohél nincs. Amikor szükség van rá (és elég jelentkező gyűlt össze) Mexikóból hívnak mohélt. Legutóbb tizennégyen jöttek össze, a legkisebb hathónapos, a legidősebb negyven éves volt.
Nehéz időkön ment át a zsidó közösség. A harmincas években a náci Németországgal szimpatizáló helyi bandák kővel verték be a zsinagógák ablakait. 1939-ben a St. Louis nevű hajót, amely több mint 700 zsidó menekültet hozott Európából, nem engedték kikötni, a hajónak vissza kellett fordulnia.
A Castro-féle forradalmat sok baloldali zsidó értelmiségi üdvözölte. Ők csatlakoztak a kubai elvtársakhoz annak reményében, hogy demokratikus kormányt támogatnak. Másoknak – gyárosok, gyémántkereskedők, más munkaadók – nem voltak illúzióik. Ők az Egyesült Államokba távoztak; hátrahagyott javaikat államosították. Ők voltak többen.
Az átlag kubainak, ha külföldre akar távozni, bankgaranciával és meghívólevéllel kell rendelkeznie. Velük szemben a zsidók bármikor szabadon távozhatnak Izraelbe, miután úgy tartják, hogy ebben az esetben hazamennek. Ez a másod- és harmadgenerációs kubaiakra is vonatkozik.
Az Izraelből és Izraelről érkező hírek egymást követik az újságokban és a televízióban. Minden médiát keményen cenzúráznak. Műholdas vevőrendszerek nincsenek az országban. A külföldről érkező leveleket a feladástól számított egy hónap, hat hét után veheti kézbe a címzett. Az izraeli hírek mindennek ellenére frissek és viszonylag pontosak.
Már régóta zárva van a Herzl Tivadarról és Sólem Áléchemről elnevezett héber iskola – ennek ellenére a hitközség tagjai mind tudnak olvasni héberül, bár beszélni nem beszélik a nyelvet. A tanár egy évet töltött Izraelben. Amikor hazatért, húsz férfi és nő iratkozott be hozzá héber nyelvtanfolyamra.
A közösségben sok tanár van, a fiatalabb tagok főleg mérnökök, idegenvezetők és szállodai alkalmazottak. Az olyan állások, mint a pincér vagy a szállodai szobalány, igen keresettek, mivel ott dollárhoz lehet jutni. Vannak dolláros boltok, melyekben a kozmetikumoktól a színes tévéig minden kapható. Sok értelmiségi zsidó állt be alacsonyabb végzettséget igénylő, de sokkal jövedelmezőbb állásba. Egy szálloda portása korábban újságszerkesztő, egy taxisofőr korábban közgazdász professzor volt, másodállásban pedig az élelmiszerszakmában működött, de most taxisként többet keres.
Mindezek ellenére egyre nyomasztóbb depresszió uralkodik el a zsidó közösségen, mivel Castro napjai meg vannak számlálva. „Nagy baj lesz itt – mondja egyikük suttogva. – Ha Castro megy. Rettenetes harc kezdődik majd a hatalomért. Mi nem merünk állást foglalni, de mindenképp minket fognak hibáztatni. Ez már a mi történelmünk. Nekünk itt nincs jövőnk.”
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 18. szám – 2014. július 28.