A vérvádak sosem vérrel kezdődnek, ám sokszor lesz véres végük. 120 évvel ezelőtt egy vérvád meséből indult ki a 20. század egyik legvéresebb pogromja, a kisenyevi mészárlás. A háromnapos brutalitás híre bejárta a világ sajtóját és óriási felháborodási hullámot indított el. A magyar lapokban megjelenő cikkek is vaskos köteteket töltenének meg, ám valamely oknál fogva nem igazán foglalkoztak a témával. A pogrom 120. szomorú évfordulóján a korabeli sajtó alapján igyekszünk felvázolni az 1903-as kisenyevi tavasz eseményeit és az azt követő bírósági tárgyalásokat.
A 20. századi zsidó pokol előszobája
120 évvel ezelőtt, 1903. április 19–21. között a világ egyik legkegyetlenebb mészárlását hajtották végre Kisenyevben, ahol ekkor a lakosság majdnem fele, mintegy 46%-a – 110.000 főből mintegy 50.000 fő – volt zsidó vallású. A háromnapos féktelen öldöklés végül negyvenkilenc áldozatot követelt.
A pogrom közvetlen előzménye a márciusi duboszari (Dubăsari, Moldova) vérvád volt, ahol egy meggyilkolt keresztény fiú halálát az ottani zsidó közösségre akarták fogni, hogy annak vérét vették a peszáchi pászkához.1 A koholt vádat akkor sikerült tisztázni és bebizonyítani azt, hogy a zsidóknak semmi köze nem volt a fiú halálához, így a duboszari közösség és hatóságok határozott fellépésének köszönhetően az eset nem torkollott kontrollálatlan zavargásba.
Az eseményeket már az első híradások igen véresnek írták le, volt olyan lap, mely egyesen az 1860-as damaszkuszi mészárlásokhoz hasonlította a kisinyevi pogromot.2 A zsidó házakra kőzáport zúdítottak, a bútorokat, árukat összetörték, elrabolták, a zsinagógákat is rombolták, a tóratekercseket széttépték. Egyes utcák állítólag téli képet mutattak, mert a felszakított dunyhákból, párnákból kitóduló tollpihéket a szél szertevitte és a fák ágaiba gabalyította.3 A zsidókórházban nemcsak a kórtermek, de a várók, sőt még a mellékhelyiségek is megteltek a kötözött sérültekkel, akiknek lelki állapota borzalmas képet mutatott.
A kitalált körhinta…
A kommüniké szerint az egész pogromot az robbantotta ki, hogy délután 4 óra felé egy zsidó körhinta-tulajdonos egy, a hintára felkapaszkodó keresztény asszonyt úgy meglökött, hogy ő kiejtette kisgyermekét a kezéből…4
Azonban a mészárlást kiváltó „ok” – ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni – több szempontból sem állta meg a helyét, hiszen április 19-e akkor Peszách nyolcadik napja volt, ami a diaszpórában teljes ünnepnapnak számít, amikor zsidó vallású ember nem dolgozik, de még ha esetleg egy vallástalan zsidó is lett volna ez a hintatulajdonos, sem lett volna ez lehetséges, ugyanis a hírhedt nap egy vasárnap volt, amikor játékbódék nem nyithattak ki.
Akárhogyan is, az „okot” végül egy, az antiszemitizmusáról ismert rendőrbiztos ellentmondásos vallomása cáfolta meg, aki végig azt hangoztatta, hogy a zsidók felfegyverkezve, kirívóan viselkedtek a keresztényekkel szemben, de arra már nem igazán tudott felelni, hogy akkor miért nem lépett közbe, s végeredményben hogy is lehetett ez, amikor vasárnap nem voltak zsidók a piactéren…5
A tanúvallomásokból később kiderült, hogy az alsóbb néposztályok között, a munkások és cselédség körében már az ortodox húsvét (április 19.) előtt el volt terjesztve a hír, hogy a zsidók ellen fizikailag fognak fellépni. A csőcselék vezetőinek listái voltak a zsidó házakról, de egyes feljegyzések szerint a nem-zsidó házak ablakaiban keresztény szentképeket lógattak, hogy még véletlenül se törjenek be és rabolják ki a házaikat.6
Vadállatias kegyetlenségek
A pogrom kapcsán ki kell emelni azt a szörnyű tényt – melyet egyébként az események után próbáltak eltussolni –, hogy a gyilkosságok nem „egyszerűen” az élet kioltását jelentették, hanem az emberi élet leggátlástalanabb meggyalázását, melyre még az állati világban sincs példa. A sokkoló gyilkosságokról a városi kórház egyik főorvosa tett jelentést, melyet a Pesti Napló az alábbiakban közölt (csak erős idegzetűeknek):
„Egy Formaschi Szura nevű zsidó asszonynak orrlyukain két szöget vertek be, melyek a koponyát is keresztüllyukasztották, súlyos sebeibe kínlódva halt bele. Egy Lis nevű zsidónak a Sviecsnoj és Gosztinoj-utca sarkán levágták kezeit, lábait. Kharisszon zsidónak levágták ajkait és nyelvét tépték ki a torkával együtt. Salzernek a füleit vágták le, fején 15 sebet ejtettek, az áldozat még él, de megőrült. Egy terhes zsidóasszonyt padra fektettek és a hasát verték. Egy Cirovszky-utcai ház második emeletéről gyermekeket dobáltak az utcára. Ezenkívül számos fiatal lányon erőszakot követtek el. Ezek kínzóik keze közt múltak ki. Egy gyermek holttestét kettévágták.”7
Egy másik lap, mely szintén beszámol a gyilkosságok különös kegyetlenségeiről és állatias mivoltáról, kiemelte, hogy ezeket a borzalmakat nem nagy csoportokban, hanem jól szervezett, ötös-tízes csapatokban összesen mintegy háromszázan követték el, ami ellen az ötezer katona és háromszáz készenléti rendőr semmit sem tett.8 Sőt, találni olyan beszámolót, mely szerint a zavargások idején a bulevárdon még katonazenét is játszottak.9
A magyarországi zsidók reakciója
A hazai zsidó sajtóban először az Egyenlőség május 3-i számának főcikkében olvashattak a pogromról dr. Hajdu Miklós (szül.: Honig, 1879–1956) író, A Nap főszerkesztője, a pesti hitközség elöljárójának narrálásában, aki a hihetetlennek tűnő hírt csak meglehetősen szarkasztikus formában volt képes megírni:
„Csak halkan és suttogva beszéljetek a kisenyevi halottakról. A hangos szó kész veszedelem. A vér merő izgalom, a kisenyevi mészárlás megihletheti a vérszopó vadakat. Hát csak higgadtan és nyugalommal, bölcs zsidók. Mert könnyet hullajtani négyszáz kegyetlenül leöldösött ártatlan zsidóért nem illendő; még azt mondhatnák, hogy mi szolidárisak vagyunk a kisenyevi zsidókkal is, fölfednék a titkos szövetséget, amely bennünket a világ minden zsidójával egybekapcsol. Közös fájdalmunk közös könnyeit nem szabad elsírnunk. Inkább dicsérjük és magasztaljuk a szeretet igéit, amelynek nevében a gyilkosok fegyverüket forgatják.
Aztán tanuljuk meg a szeretet ez igéit, hogy lelkünk ne tévelyegjen majdan a poklok tornáca előtt. És tegyünk hitet ez igékre, hogy érzésben és cselekedetekben fölemelkedhessünk a szeretet vallásának magasságára. Ezt hirdetik nekünk szerte a világon. Az orosz pap erről beszél Kisenyevben is, miközben temetetlen halottak hevernek az utcákon és zsidó vér párája úszik a levegőben. […]
Ridegen és szárazon tett jelentést a vizsgálóbíró a miniszternek. Ebben a jelentésben szó van arról is, hogy a kisenyevi keresztény templomba bekergettek néhány zsidót. Üldözőik a keresztvíz alá akarták hajtani őket, de a zsidók szorongattatásuk rettenetes perceiben sem cserélték fel hitüket, aztán valamennyiüket megölték a templom ajtaja előtt. A kisenyevi orosz pap másnap meggyóntatta a gyilkosokat. És bizonyára feloldozá őket bűnük súlya alól a szeretet nevében.”10
A hatodik izraelita községkerület, melybe a régi Pest-Pilis-Solt vármegyék neológ hitközségei tartoztak, elhatározták, hogy egy tetszés szerinti szombaton a tóraolvasáskor felajánlott adományokat a kisenyevi üldözöttek megsegítésére fordítják. Az akciót természetesen az Egyenlőség újság szerkesztői is felkarolták és további községkerületeket és hitközségeket biztattak az akció folytatására: „Ezer meg ezer hittestvérünk kiáltó szava szól hozzánk, olyanoké, akiket vagyonuktól, kenyérkeresetüktől, testi épségüktől fosztott meg az embertelen vad horda.”11 A felhívásoknak hála pedig jelentős anyagi segítséget tudtak nyújtani Magyarországról is.
Világméretű összefogás
A kisenyevi mészárlás megrázó beszámolói és képei felzaklatták a világ érző felét. Nemcsak a kontinens és a tengeren túli zsidó közösségek kezdtek gyűjtésbe, de minden jóérzésű ember, például nagy összeggel járult a károsultak megsegítésére a cár sógora, Ernst Ludwig hesseni nagyherceg (1868–1937) is.12 Az első adományozók között volt Lev Ny. Tolsztoj (1828–1910), aki rögtön 15 ezer rubelt küldött az áldozatok és hozzátartozóik megsegítésére.13 A másik híres orosz író, Makszim Gorkij (1868–1936) is nyílt levelet írt a zsidók védelmében, mely magyar fordításban így hangzik:
„Az utóbbi időben minduntalan oly események fordulnak elő országunkban, amelyek örök gyalázatot hoznak reánk. A legundorítóbb valamennyi között a kisenyevi vérontás volt. Emberek, akik keresztényeknek tartják magukat, akik az irgalmas és jóságos Istent imádják, ezek az emberek azokon a napokon, amelyek a feltámadás ünnepének szentelvék, bemocskolták emberi mivoltukat ártatlan gyermekek vérével, férfiakat, aggokat öldöstek, asszonyokat koncoltak föl; embereket avattak vértanúkká abból a törzsből, amely Krisztust ajándékozta a világnak. Oly folt ez, amelyet évszázadok sem fognak eltörölni. Nem szabad elítélnünk a tömeget. Az vak eszköz volt. Intelligens elemek, társaságban szereplő férfiak, gyáva rabszolgák voltak az értelmi szerzők, akik a tömeget izgatták. Ezek a képmutatók, akik Isten nevét dicsőítik, de szítják a gyűlöletet a zsidók, az örmények és finnek ellen. Vajha átok szállna a fejükre és tűz emésztené rothadt szívüket. Föl, kik nem vagytok lakájok s kikből az önérzet nem halt ki, föl a zsidóság oltalmazására!”14
Vádirat a bíróság előtt
A kisenyevi zavargások tárgyalása 1903. november 20-án kezdődött, de már jóval előtte kiderült, hogy a pogrom előre szervezett volt, melyben tetemes szerepe volt a Bessarabets (Бессарабец) című antiszemita lapnak, mely egyébként is előszeretettel közölt zsidók ellen izgató cikkeket.
A vádirat megemlékezett arról a hatóságok bűnrészességéről is, hogy a kormányzó, a rendőrség és a katonaság emberei többségében passzív szemlélői voltak a véres eseményeknek, sőt több tanú vallomása szerint abban tettlegesen is részt vettek; feladatuk ellátásáról vagyis a védtelen emberek védelméről sajnos csak igen kevés esetben tudtak megemlékezni. A különböző szervek részéről egyedül a tűzoltóság emberei képeztek kivételt, akik több esetben is megakadályoztak komolyabb rombolásokat.15
A vádirat statisztikája szerint Kisenyev első kerületében 576 ház közül 100-at fosztottak ki, a másodikban 1042 ház közül 600-at, a harmadikban 1482 ház közül 250-et, a negyedikben 1049 ház közül 400-at, az ötödikben 4360 közül 130 házat. A kifosztott zsidó üzletek száma mintegy 500. Meggyilkoltak 42 embert, közülük 38 zsidó,16 a későbbiekben a zsidó áldozatok száma 49 főre nőtt, miután időközben többen belehaltak sérüléseikbe.
Komédiás kihallgatás
A tárgyalások során kihallgattak egy Stepanov nevű iskolázatlan céhmestert is, akinek a neve a legvadabb antiszemita cikkek alatt szerepelt, azonban hamar kiderült, hogy a mesterember meggyőződésből csak a nevét adhatta, hiszen jóformán írni sem tudott. Kihallgatása többször nagy derültséget keltett a teremben lévők között – íme egy részlet a kikérdezéséből:
„»Cikkében« az áll, hogy a zsidókat még eléri mind az a csapás, ami fáraót érte! – megmondaná, hogy ki az a fáraó? Stepanov (egy darabig gondolkodik): Azt hiszem, ez a név a bibliában fordul elő. – Karabcsevszky: Jó, tudja ön, mely országban élt a fáraó? – Stepanov: Bocsánat, én földrajzot soha sem tanultam. – Gruzenberg ügyvéd: Vallomása szerint ön munkatársa a Krusevac lapjainak. Bizonyára olvasta tehát a zsidók asszimilációja című cikket? – Stepanov: Azt hiszem, nevetni akarnak rajtam, hogy érthetetlen »török dolgokat« kérdeznek tőlem. Azt a szót, hogy asszimiláció, soha sem hallottam. – Grunzenberg: Úgy? Hát honnan ismeri »cikkének« ezeket a szavait: kongresszus, kultúra, ökonómiai helyzet etc.? – Tanú: ezeket a szavakat a nyelvtankönyvben találtam.”
Ítélet valódi büntetés nélkül
A pert meglehetősen hamar, még az év december 21-én lezárták, no de nem ám az elkövetők mielőbbi felelősségre vonása érdekében. A hamarság oka sokkal prózaibb volt: amikor a kárvallottak ügyvédei mind és a védők lelkiismeretesebb része rájöttek, hogy a törvényszéki elnök egyértelmű szándéka, hogy a pogrom értelmi szerzői és a felbujtói ne kerüljenek napvilágra, a kormányzó (őt ugyan elmozdították állásából, de egy másik helyre kinevezték) és a rendőrfőnök szerepe pedig ne képezze a vizsgálat tárgyát, akkor letették a képviseletet.
Ahogy Grusenberg, a kárvallottak ügyvédjei nevében megfogalmazta: „tekintve azt, miszerint a pör során az intelligencia és hivatalnoki kar számos tagja a zavargások inspirátorának és résztvevőjének bizonyult, s a törvényszék konzekvensen vonakodik a már a tárgyalások első napjain tett azt az indítványt teljesíteni, hogy az érintettek vád alá helyeztessenek, avagy legalább tanúkul idéztessenek meg; tekintettel továbbá arra, hogy ez a vonakodás bizonyos köröknek nyilvánvaló bűnös voltát takargatja, s az igazságszolgáltatás igazi hivatását nem teljesítheti: az ügyvédek a további közreműködést céltalannak tartják”.17
Samonin pedig, a vádlottak védőinek nevében summásan kijelentette, hogy: „meg vannak győződve arról, hogy a vádlottak padján olyan emberek ülnek, akiket tulajdonképpen bűnösnek tartani nem lehet. Védői tisztségük csak úgy teljesíthetik helyesen, ha megtudhatják, kik azok, akik a vádlottakat eszközül használták.”18
Az ítélet ezáltal egyáltalán nem volt megnyugtató, hiszen csak a megvezethető csőcselék lett elítélve, közülük is csak néhányan, és azok is szinte jelképes büntetést kaptak. A 37 vádlott közül végül 25 embert találtak vétkesnek, de mindössze két elkövetőt ítéltek el gyilkosság vádjával, a többieket rablás miatt. A két gyilkos közül az egyik hét, a másik pedig öt évnyi kényszermunkát kapott. A többit egy-két évnyi fegyenctársaságba sorozták, egyikük pedig egyhavi fegyházbüntetéssel megúszta.19
A trauma feldolgozása
Sólem Áléchem (1859–1916) kezdeményezésére egy kötetet szerkesztettek, hogy majd az abból befolyó összeget az kisenyevi zsidók megsegítésére fordítsák. Sólem Áléchem levélben kereste fel Tolsztojt is, aki készséggel vállalkozott a feladatra, s ekkor írta meg az Eszarhaddon, Asszíria királya című elbeszélését, mely végül a cenzúra miatt csak később jelenhetett meg.20 A sajtóhírek szerint Tolsztojnak két másik elbeszélése – valószínűleg a Munka, halál és betegség és A három kérdés – viszont egy varsói alkalmi lapban megjelent, melyen tiszta bevételét a kisenyvi károsultak kapták meg.21 Az elbeszélések gyűjteménye végül 1904-ben, Varsóban látott napvilágot Segítség: Egy irodalmi és művészeti antológia
(טסנוק נוא רוטארעטיל ריפ ךוב-למאז א :ףליה)
címen.
Nem szükséges komolyabb elemzésekbe menni, hogy megtaláljuk az összefüggést a kisenyevi pogrom és Sólem Áléchem írásai alapján 1964-ben bemutatott Hegedűs a háztetőn című musical között, minek a cselekménye 1905-ben kezdődik, mikor jóllehet legalább öt nagyobb pogromot is számon tartunk, azok közül az egyikben, Kisenyevben, akkor másodszorra tombolt a gyűlölet.
A pogrom keservét „a jesivák költője”, Chaim Nachman Bialik (1873–1934) is megpendítette bibliai pátosszal töltött hárfáján, ám azt a cári cenzúra miatt először Nemirovi látomás címen volt kénytelen közölni.22
Vlagyimir G. Korolenko (1853–1921) író, emberjogi aktivista A 13-as számú ház címen írt vádiratot, s már a tragikus események előtt, a vérvád híresztelésekor szenvedélyes hangú cikkekben kelt a hamisan megvádolt zsidó férfi védelmére.23
A pogrommal kapcsolatos nemzetközi felháborodás pedig jó ideig nem ült el. Ezt példázza az 1905. január eleji eset is, amikor a New York-i Academy of Music-ban cárellenes tüntetést váltott ki a Bartley Campbell (1843–1888) darabja, a „Siberia”, melyet William A. Brady (1863–1950) újított fel, többek között a kisenyevi mészárlás jeleneteivel.24
A fentiek mellett pedig még számos regény és dráma használta kiindulópontjának ezt a traumát.
Az áldozatok emlékére kilencven évvel a véres események után, 1993-ban állítottak emlékművet a város egyik központi parkjában, az Alunelulban. Emlékükből fakadjon áldás!
1 „Napi Hirek – A cár és a kisenevi zsidóüldözés.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 129. szám, 8. old.; 2 „Napi Hirek – Antiszemita mészárlások.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 116. szám, 11. old.; 3 „Napi Hirek – A pihés város.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 119. szám, 12. old.; 4 Például: „A kisenevi mészárlás.”, Budapesti Napló, 1903. 8. évf. 129. szám, 6. old.; 5 „Kisenev. – A tárgyalás folytatása. –”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 49. szám, 4–6. old.; 6 „Napi Hirek – A kisenevi véres nap.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 125. szám, 7. old.; 7 „Napi Hirek – A kisenevi mészárlás.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 132. szám, 9. old.; 8 „Hirek – A kisenevi mészárlások.”, Független Magyarország, 1903. 2. évf. 418. szám, 9. old.; 9 „Napi Hirek – Az antiszemita zavargások.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 117. szám, 9. old.; 10 Dr. Hajdu Miklós, „A kisenevi halottak.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 18. szám, 1. old.; 11 „Hirek – Üldözöttek szombatja.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 19. szám (melléklet), 1–2. old.; 12 „Táviratok – A cár és a kisenevi zsidóüldözés.”, Pesti Hirlap, 25. évf. 302. szám, 14. old.; 13 „Napi Hirek – A kisenevi rémnap.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 133. szám, 9. old.; 14 „Tolsztoj és Gorkij a kisenevi mészárlásokról.”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 140. szám, 7. old.; 15 „Kisenev. – A tárgyalás folytatása. –”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 49. szám, 4–6. old.; 16 „A kisenevi pör.”, Egyenlőség, 1922. 22. évf. 48. szám, 5–7. old.; 17 „Kisenev. – A tárgyalás folytatása. –”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 52. szám, 5–7. old.; 18 Uo.; 19 „Hirek – Itélet a kisenevi pörben.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 52. szám, 9. old.; 20 Komlós Ottó dr., „Tolsztoj és a zsidóság”, Uj Kelet, 1960. 41. évf. 3767. szám, 13. old.; 21 „Napi hirek – Hogyan ülte meg Tolsztoj a születésnapját?”, Pesti Napló, 1903. 54. évf. 256. 10. old.; 22 Varga Papi László, „Vers a falon”, Múlt és Jövő, 2005. 16. évf. 1. szám, 90. old.; 23 Lustiger, Arno, „Szolzsenyicin: Kétszáz év együtt”, Valóság, 2002. 45. évf. 11. szám, 112. old.; 24 „Napi hirek – Szinházi tüntetés a cár ellen.”, Pesti Hirlap, 1905. 27. évf. 6. szám, 11. old.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.