Zsidók, ha tengerre kelnek…

Egy hajón emberek utaztak. Egyikük lyukat fúrt a hajó aljába. Társai azt kérdezték tőle: „Miért teszed ezt?”. Azt felelte: „Miért zavar titeket? A saját helyem alatt fúrok.” Azt mondták neki: „De mindnyájunk számára elárasztod a hajót.” (Midrás Vájikrá Rábá 4:6.)

Mi, zsidók, nem vagyunk hajós nemzet. Történelmünk során mégis időről időre felbukkan egy-egy bárka, kosár, ladik, csónak vagy hajó. Az évezredek folyamán hajózva egy-egy motívumot villantunk fel a hajózás zsidó történetéből.

 

NOÁCH (Noé)

Noé igazságos, tökéletes férfiú volt az ő nemzedékében… Mondta Isten Noénak: Készíts magadnak bárkát góferfából, kamrákkal készítsd a bárkát és kend be azt belülről és kívülről szurokkal. És ekként készítsd azt: háromszáz könyök a bárka hossza, ötven könyök a szélessége és harminc könyök a magassága. Világítást készíts a bárkának és egy könyöknyire fejezd be felülről; a bárka ajtaját pedig oldalára tedd, alsó, második és harmadik emeletre készítsd azt… Én pedig íme hozom az özönvizet a földre, hogy elpusztítsak minden testet, melyben az élet lehelete van… De megkötöm szövetségemet veled és menj be a bárkába, te, a te fiaid, feleséged és a te fiaid feleségei veled együtt. És minden élőből, minden testből, mindegyikből kettőt vigyél be a bárkába, hogy életben tartsad veled együtt… (1Mózes 6:9-21.)

Noách Isten parancsára hatalmas hajót épített. Mai mértékegységekkel 135 méter hosszú, 22 méter széles és 13 méter magas volt, fából készült oldalait szurokkal vonták be. A háromemeletes alkotmány oldalán volt az ajtónyílás, felülről pedig egy ablak, más magyarázatok szerint egy különleges kő szolgáltatta a világítást.

És megnyugodott a bárka a hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján, az Árárát hegységén. (1Mózes 8:4.)

A Tóra nem beszél arról, hogy a bárka bármiféle belső szentséget képviselt volna. Miután teljesítette a szerepét, Noách egyszerűen otthagyta a hegyen. Bár feltételezhető, hogy a több ezer évvel ezelőtt használt, fából készült szerkezet nem őrződött meg a mai napig, a Talmud és a Midrás is beszél arról, hogy ezer évvel az özönvíz után még létezett.

Erre elindult, elment és visszatért Szanchériv, Assúr királya és maradt Ninivében. S történt, midőn éppen leborult istene, Niszroch házában, megölték őt karddal fiai… (II. Királyok 19:36-37.)

A Talmud (Szanhedrin 96a.) szerint a „niszroch” szó kapcsolatban áll a „neszer” – gerenda szóval, és arra a gerendára utal, mely Noé hajójából származott. Amikor Szanhériv rábukkant egy gerendára, azt mondta: „Ez lehetett az a nagy istenség, mely megvédte Noáchot a vízözön idején”. Ezután imádni kezdte a gerendát: „Ha csatába megyek, és győzedelmeskedem, két fiamat mutatom be előtted áldozatként.” A fiai meghallották ezt az esküt, és megölték őt.

Kétszáz évvel később zajlott a purimi történet. Ennek kapcsán a Midrás (Jálkut Simoni, Eszter, 1056.) elmeséli, hogy Hámán tíz fiából az egyik azért a tartományért volt felelős, ahol Noé bárkája hevert. Ő adta a megfelelő méretű, 50 könyök széles gerendát az ősi vízi járműből apjának az akasztófa elkészítéséhez.

Josephus Flavius a zsidók történetéről írott művében azt állítja, hogy tudja, hol található a hajó, és korábbi történészeket idéz, akik szerint az emberek amulettként használták a gonosz erők és rontások elhárítására a bárka darabjait. Isten szándékosan rendezte úgy, hogy a hajó egy hosszú gerendája a gonosz Hámánhoz kerülhessen: végül őt magát akasztották fel rá, a zsidó Mordecháj pedig megmenekült. A zsidó nép azon gerenda által menekült meg, mely fadarab által az emberiség túlélhette az özönvizet.

ZVULUN (Zebulon)

Zevulun tengerek partján lakik, ő a hajók vénénél és oldala Szidónnál.

(1Mózes 49:13.)

Zvulun törzsének a jele, mint Jáákov áldásából megtudjuk, a hajó, mert kiterjedt kereskedelmet folytat a szárazföldön és a tengeren. Jáákov áldásában rögtön Zvulun törzse után Jiszáchár következik. A két törzs szövetséget kötött: Jiszáchár a tóratanulásban jeleskedik, érdemeket szerezve Zvulun törzse számára is, Zvulun pedig kereskedik és az így megszerzett pénzzel támogatja Jiszáchár törzsét. Együttműködésük biztosította a Tóra fennmaradását Izraelben, a mai napig példát szolgáltatva számunkra.

MOSE (Mózes)

Következő „hajósunk” Mózes volt. A jövendőmondók tájékoztatták az uralkodót, hogy megszületett a zsidó nép megmentője, akiről annyit tudtak, hogy víz miatt fogja a halálát lelni. A fáraó ezért elrendelte, hogy az összes újszülött zsidó fiút dobják a Nílusba. Jocheved azonban a vártnál három hónappal korábban adott életet Mózesnek, így három hónapig még el tudta titkolni a hatóságok elől, hogy fia született. Ezt követően azonban nem volt más választása, mint kosárban a Nílus vizére tenni a gyermeket. A vízen ringatózó kosarat a fáraó lánya, Bátjá vette észre, majd – csodálatos módon megnyúlt kezeivel – a partra húzta. Amikor meglátta a benne fekvő csecsemőt, elhatározta, hogy örökbe fogadja és felneveli. (Megjegyzés: a fáraó jövendőmondóinak végül igaza lett, Mózesnek azért kellett meghalnia anélkül, hogy beléphetett volna az Ígéret földjére, mert nem beszélt a sziklához, hogy adjon vizet a népnek, hanem kétszer is ráütött.)

SLOMÓ (Salamon)

Hajórajt is készített Salamon király Ecion-Geverben, mely Éjlát mellett van, a Nádas-tenger partján, Edom országában. És küldte Chirám a hajórajjal az ő szolgáit, tengeren jártas hajósokat, Salamon szolgáival együtt. (1Királyok 9:26-28.)

Slomó, Izrael harmadik királya, az első jeruzsálemi Szentély felépítője volt az első, aki nagyszabású flottát építtetett. Chirám (akit néha Churámként emlegetnek) föníciai uralkodó volt. Az ő uralkodása alatt indult virágzásnak az ókori tengeri kereskedelem egyik legnagyobb központja, Türosz. A Királyok és a Krónikák könyvének tanúsága szerint Chirám szoros kapcsolatban állt Slomó királlyal. A fenti idézettel párhuzamosan a Krónikák könyve is megemlékezik a hajókról, melyeket e leírás szerint a föníciaiak építettek és Salamon ajándékba kapta őket:

Akkor elment Salamon Ecion-Geverbe és Éjlátba, a tenger partján, Edom országában. És küldött neki Churám szolgái által hajókat és a tengerhez értő szolgákat, és elmentek Salamon szolgáival Ofírba s vettek onnan négyszázötven kikár aranyat, s elhozták Salamon királynak. (2Krónikák 8:17-18.)

KOLUMBUSZ KRISTÓF

1492. augusztus 3-án két hajókaraván hagyta el a spanyolországi Palos kikötőjét, és indult a tenger felé a Tinto-folyón haladva. Az egyik fedélzetén kiutasított zsidók utaztak, akik úgy döntöttek, hogy a kikeresztelkedés vagy a halálos veszélyekkel járó maradás helyett inkább elköltöznek arról a földről, ahol őseik már évszázadok óta éltek. A másik, három hajóból álló flotta India felfedezésére indult Kolumbusz Kristóf vezetésével. Mint tudjuk, Kolumbusz nem jutott el Indiába…

Bizonyos vélemények szerint Kolumbusz nem véletlenül indult egy napon az elüldözött zsidókkal. Abban az évben augusztus másodikára esett a zsidó naptár legszomorúbb napja, tisá beáv böjtje, mely a jeruzsálemi szentélyek lerombolásának állít emléket. Kolumbusz egy nappal a tervezett indulás után vágott neki felfedezőútjának, és egyes történészek úgy vélik, hogy ez nem véletlen: valójában ő is zsidó volt. Figyelemre méltó tény, hogy a közvélekedéssel ellentétben Kolumbusz felfedezőútját nem a spanyol uralkodóház finanszírozta, hanem két kikeresztelkedett zsidó kereskedő és a kor egyik legnevesebb rabbija, Don Jichák Abarbanel. A felfedező első beszámolóit szintén egy conversónak, az aragóniai kincstárnoknak, de Santangelnek küldte el. Vannak kutatók, akik szerint ez elegendő bizonyíték arra, hogy maga Kolumbusz is zsidó felmenőkkel rendelkezett.

AZ ÁRIZÁL (JICHÁK LURJA RABBI)

A XVI-XVII. századi cfáti kabalisták közül kimagaslott Jichák Lurija rabbi, a szent Ári. Rövid, mindössze 38 évig tartó élete során a tudás olyan magasságaiba jutott el, ahova csak nagyon kevesen. Ahogy mondták, a teremtés minden titka nyitva állt előtte. A szent életű kabalistának szokása volt, hogy a Kineret-tó partján sétált a tanítványaival, és tanítványai elbeszéléséből tudjuk, hogy az Ári nem egyszer hajóba szállt, és beevezett a tó közepére. Úgy tartotta, hogy a víz alatt ott rejtőzködik Mirjám kútja, mely a pusztában vándorló zsidóknak szolgáltatta a vizet majdnem negyven éven át. A tanítványok többször tanúi voltak annak, hogy Lurja rabbi a Kineret egy bizonyos pontjára evezett, Mirjám kútjához egy beteg emberrel, és az onnan vett vízzel gyógyította meg az illetőt.

A VITYEBSZKI MENÁCHEM MENDEL

Menáchem Mendel rabbi a hászidizmus vezetőinek harmadik nemzedékéhez tartozott, a lizsenszki Elimelech, az anipoli Zusa és a csernobili Náchum rabbival, valamint a berdicsevi Lévi Jicchákkal, a karlini Áronnal rabbival és az Álter Rebbé­vel, a Chábád hászidizmus alapítójával együtt. Rendkívül tehetséges és szent ember volt, követői és tanítványai azt mondták róla, hogy rendszeresen megérezte a gondolataikat. Menáchem Mendel rabbi az alija, az Izrael földjére való visszatérés egyik úttörője volt. 1777-ben 300 hászidjával együtt költözött a Szentföldre, megteremtve az izraeli hászid letelepedés alapjait és példát mutatva a következő nemzedékek számára. Róla mesélik, hogy amikor a Szentföld felé vezető útjuk során Isztambulba értek, útjuk legutolsó szakaszához hajót kellett szerezniük. A nagy, erős, biztonságosnak látszó hajók helyett a rebbe egy rozoga csónakot választott. Miért? Mert, mint mondta, azon a hajón szentség ül, és a spirituális szentség fontosabb a fizikai megjelenésnél. Valóban, a szemre bizonytalan alkotmány Menáchem Mendel rabbi imájának és egy csodának köszönhetően túlélt egy vihart is a tengeren, és általa biztonságban jutott a rebbe és minden hászidja az Ígéret földjére. Később megtudták, hogy mintegy negyven évvel korábban Elázár Rokéách rabbi jutott ugyanazzal a hajóval Erec Jiszráelbe. A rebbe ezt a szentséget érzékelte a járművön.

NÁCHMÁN RABBI

A breszlávi Náchmán rabbi a hászidizmust alapító Báál Sém Tov unokája volt és egyenes ági leszármazottja a prágai Máhárálnak, Jehuda Lőw rabinak, aki a híres Gólem alkotója volt. Tanítása, bölcs mondásai és parabolái mind a mai napig inspirációt adnak és spirituális utat mutatnak követői számára. Mély értelmű gondolatai egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a breszlávi hászidok körén kívül is. Róla mesélik, hogy gyerekkorában gyakran elkötött egy rozoga csónakot és azzal hajózott ki a rohanó folyóra, távol az emberektől. Ahogy a száguldó víz ide-oda dobálta a csónakot, a gyermek Náchmán égnek emelt kézzel, lelke mélyéről kiáltott Istenhez. A hullámok dobálták ide-oda, és ő azt gyakorolta, hogy hogyan tudja teljes mértékben az Örökkévaló kezébe helyezni magát. Amikor elérte azt a tudatállapotot, amiben átérezte azt, hogy nincs más a világon, csak az Egyetlen Isten, és csak Tőle jöhet a segítség, valahogy mindig kisodródott a partra…

Náchmán rabbi 1778-ban indult el Medvegyevkából szentföldi útjára. Egyetlen kísérővel vágott neki a hosszú és fáradságos útnak, néha gyalogosan, néha szekéren haladtak. Egyszer megjelent álmában a vityebszki Menáchem Mendel rabbi, és misztikus formulát árult el neki a viharos tenger lecsillapítására, melyet a következő mondatból vezetett le (Zsoltárok 89:10.): „amikor emelkednek [a tenger] hullámai, Te csendesíted le [Örökkévaló]”. Náchmán rabbi sok nehézség árán érkezett el hajóval Odesszából Isztambulba, ott azonban a korábbiaknál is nagyobb gondjai támadtak és hónapokig nem engedték továbbhaladni. Végül egy bizonyos Zev Wolf rabbi hajóján sikerült ros hásáná előestéjén elérkeznie Izrael földjére, ahol fél évet töltött, mielőtt ismét tengerre szállt volna, vállalva a háború miatt rendkívül kockázatossá vált utat, hogy visszatérjen otthonába.

 

A LUBAVICSI REBBE

A Serpa Pinto nevű óceánjáró 1941. június 12-én indult útnak Lisszabonból, fedélzetén számos zsidó menekülttel. Köztük volt a később lubavicsi rebbe, az áldott emlékű Menachem Mendel Schneerson rabbi és felesége is. Tizenegy nappal később, sziván hó 28-án behajóztak a New York-i Staten Island kikötőjébe, és a nácik által elfoglalt Európából kiléphettek a szabadság földjére. A Chábád közösségek számára ez a nap világszerte különleges ünnepségek napjává vált.

A semleges Portugália a második világháború első éveiben a menekülők számára biztonságot jelentett. Bár rendkívül nehéz volt megszerezni a szükséges papírokat, Lisszabonon keresztül még volt lehetőség a menekülésre, amennyiben az embernek sikerült jegyet váltania az Atlanti-óceánt vég nélkül járó portugál óriáshajók valamelyikére. A Rebbe és a rebecen sem voltak kivételek, rájuk is hosszadalmas bürokratikus ügyintézés és sorban állás várt és minden követ meg kellett mozgatniuk, minden ismeretségüket fel kellett használniuk ahhoz, hogy végül a kezükben tarthassák a szükséges vízumokat és hajójegyeket.

Mivel a tengerentúli járatok útja drága és veszélyes volt, kevés hajó vállalt óceánt átszelő utakat. A lisszaboni főhadiszállással működő JDC, vagyis a Joint, a Gyarmati Hajózási Társaság (CCN) óceánjáróinak egy részén a helyek túlnyomó többségét vagy az összes helyet megvásárolta, és a menekültek közt osztotta szét. A társaság több mint tucatnyi hajóval rendelkezett, melyek néhány száz utast szállítottak egyszerre. Leghíresebb hajójuk a Serpa Pinto volt, mely a háború évei alatt több mint 110 ezer utast szállított Amerikába, többet, mint bármelyik más civil portugál hajó. Ez azért volt különlegesen nagy teljesítmény, mert a náci tengeralattjárók könyörtelenül üldözték, és ha megtalálták, el is süllyesztették a Szövetségesek minden járművét, még a civil célokat szolgáló hajókat is. A Rebbe és a rebecen az utolsó pillanatban kapott két jegyet valakitől, aki a szükséges iratok hiányában nem tudta felhasználni a már megvásárolt jegyét, így ők is a Serpa Pintóval menekülhettek el a háború dúlta Európából. A Serpa Pintót 1955-ben bontották szét, emléke azonban zsidó és nem-zsidó menekülők, illetve leszármazottaik százezreinek emlékeiben él tovább.

EXODUS

A President Warfield nevű, közepes méretű gőzhajó 1928 és 1942 között amerikai vizeken szállított utasokat és árut. Később az angol haderő katonai gyakorlóhajója volt, ám leghíresebb útját Exodus 1947 vagy egyszerűen csak Exodus néven tette, amikor öt-hatszáz utas helyett 4515 utassal a fedélzetén indult útnak a második világháború után indult bevándorlási hullámban, mely az alija bét nevet viselte. A hajót a Hágáná, a szentföldi zsidó közösséget védő katonai szervezet vásárolta meg 1946-ban 40 ezer dollárért, az utasok túlnyomó többsége nincstelen holokauszttúlélő volt. A hajó, átalakítást követően, 1947. július 11-én indult útnak a Marseille közeli Séte-ből.

A második világháborút követően mintegy 250 ezer európai zsidó túlélő kényszerült hontalanok táborába. Ezeknek az embereknek nem volt hova és kihez hazatérniük, vagy féltek attól, hogy egykori szomszédaik fejeznék be azt, amit a nácik elkezdtek. A cionista szervezetek – többek között az Exodust is útnak indító Hágáná – ekkor szervezték meg a brichá, azaz szökés nevű földalatti hálózatot, mely zsidók ezreit juttatta el a táborokból a kikötőkbe, ahonnan illegális módon érkeztek különféle hajókon az államalapítás előtti Palesztinába. A hajókat többnyire önkéntesek irányították és ők adták a személyzetet is. A Palesztina fölött uralmat gyakorló britek ellenezték a nagy mértékű zsidó bevándorlást, amit szárazföldi katonai, illetve haditengerészeti erőkkel igyekezett megakadályozni. A lélekvesztőkön érkező, mindenüket és sokszor teljes családjukat elvesztett menekültek tehetetlenek voltak az angolokkal szemben, akik ismét zárt kapuk mögé kényszerítették a zsidókat a ciprusi internálótáborokban, az atliti gyűjtőtáborban vagy Mauritiuson. A bevándorlást megkísérlők közül nagyjából ötvenezren kerültek táborokba, 1600-an fulladtak a tengerbe és csupán néhány ezren érték el a Szentföld partjait.

Az alija bét során útnak indult 64 hajó közül kétségkívül az Exodus volt a legnagyobb. Kapacitásának többszörösét szállította embertömegben mérve, és 4515 utasával (köztük 655 gyermek és néhány újszülött, akik az egyhetes út során jöttek világra) a legnagyobb számú illegális bevándorlói csoporttal büszkélkedhetett. A hajón utazott Rev. John Stanley Grauel, a cionizmust támogató metodista lelkész, akinek elsődleges feladata az volt, hogy nem-zsidó szemtanúként tudja majd elmondani az eseményeket, bármi is történik az utasokkal, miután megkísérlik a kikötést. Az angol hajórombolók attól fogva szorosan követték a hajót, hogy elhagyta a francia felségvizeket, és a Szentföld partjainak közelében, ám még annak felségvizein kívül elözönlötték a hajót és megindult a véres közelharc, mely három halálos áldozatot követelt és sebesültek tucatjait eredményezte, mielőtt a kormányos és a kapitány megadta volna magát. Az angolok a haifai kikötőbe vontatták a hajót. A sokat szenvedett utasokat három hajó között osztották szét, és visszaküldték Franciaországba. Az éhezés, a forróság és a rettenetes körülmények ellenére az utasok nem voltak hajlandók kiszállni Franciaországban, végül az angolok három hét után Németországba szállították őket. Az ismét Németországba kényszerített holokauszttúlélők látványa hatalmas felzúdulást keltett a világban. Mire novemberben ismét továbbszállították őket, már csak 1800-an maradtak az Exodus utasai közül. A többiek ismét megkísérelték az aliját. Egy részük sikeresen elérte Izraelt, másokat pedig ciprusi gyűjtőtáborba szállítottak az angolok. Ők 1949 januárjában juthattak el végre őseik földjére.

A brit erők tette nem maradt megtorlatlanul. 1947. szeptember 29-én két zsidó fegyveres csoport, az Irgun és a Lehi harcosai bosszúból felrobbantották az angol rendőrség haifai központját, tíz embert megölve és 54-et megsebesítve.

Az Exodus kapitánya, Ike Aronovitz később saját hajózási vállalatot alapított. Az Exodus hetvenéves évfordulóján leleplezett emlékműve a haifai nemzetközi kikötőben található.

ALTALENA

Altalenát az Irgun vásárolta azzal a céllal, hogy harcosokat és katonai felszerelést szállítson és 1948. május 15-én, a már kikiáltott Izrael Államban érjen partot. A fegyverek beszerzése a vártnál több időt vett igénybe, és az Irgun időközben beolvadt az újonnan felállított izraeli hadseregbe. Az ekkor kötött egyezmény része volt, hogy azonnal fel kell hagyniuk az önálló fegyverkezéssel. A hajó mindennek ellenére mégis elindult Franciaországból. Amikor az Altalena izraeli partok közelébe ért, először Kfár Vitkinbe mentek, ahol harcok bontakoztak ki, majd onnan elhajóztak egészen Tel-Avivig, hogy ott kíséreljék meg a kikötést. Dávid Ben-Gurion miniszterelnök elrendelte, hogy a hadsereg vegye tűz alá a hajót. Bár többen megtagadták a parancsot, végül mégis eldördültek az első lövések. A hajó hamarosan lángra kapott, sokan a vízbe ugrottak és partra úsztak. A harcokban az Irgun 16 és a hadsereg három tagja vesztette életét. A hajót egy évvel később a nyílt tengeren süllyesztették el. Emlékműve a tel-avivi tengerparton áll.

Hajós graffiti egy mikve falán

A Jeruzsálem Arnona nevű negyedében folytatott 2015-ös feltárások során a polgári időszámítás szerinti első századból, vagyis a második jeruzsálemi Szentély korának végéről származó mikvét tártak fel a régészek egy föld alatti barlangban. Mivel a barlang egy ősi, Betlehemből Jeruzsálembe vezető zarándokút közelében fekszik, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a mikve a Szentélybe igyekvő zarándokok rituális megtisztulását szolgálta.

A mikve falait habarcs borítja, és sárból és koromból készült, valamint a habarcsba karcolt rajzok és feliratok díszítik. A feltárást végző kutatók szerint nem könnyű megítélni, hogy ezeknek a rajzoknak volt-e szimbolikus jelentősége, vagy a fürdő látogatói csupán szórakozásból pingálták a falra, minden mélyebb jelentés nélkül.

A barlang falán öt hajó képét is megtalálták. Ezek alapján elmondható, hogy az alkotók jól ismerték a különféle hajótípusokat, melyek a Földközi-tengeren az i. sz. első században megfordultak, és igyekeztek realisztikusan ábrázolni azokat. A hajók közt szerepel kis méretű kereskedőhajó, és talán a római katonák és felszerelésük szállítására szolgáló hadihajó is.  A szakértők úgy vélik, a mikve falára festett hajóknak talán mágikus véderőt tulajdonítottak, de az is elképzelhető, hogy a tisztelet jeleként rajzolták oda őket, vagy hálából, mert visszatértek egy veszélyes útról. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a jelenetek a mindennapi életet ábrázolják, és arról tanúskodnak, hogy az alkotó részt vett a tengeri kereskedelemben, illetve tapasztalt tengerjáró volt.