Zsidó néprajzi kutató a mai Kárpátalján

(Rékai Miklós: A munkácsi zsidók “Terített asztala”)

A rendkívül frappánsan megválasztott cím első pillantásra feltárja a könyv tartalmát, méghozzá két szemszögből is. A szerző, minthogy idézőjelbe tette a “Terített asztal” szavakat, tudatta, hogy valójában egy fogalommal van dolgunk, amit az első oldalakon el is magyarázott. Innen tudjuk, hogy e fogalmat mindkét funkciójában – valóságos és átvitt jelentésében – egyaránt ismertet a szerző a különösen érdekes könyv lapjain.

A “Terített asztal” (héberül: Sulchán Áruch) a zsidó vallás leggyakrabban forgatott, lépten-nyomon “megkonzultált” és hivatkozott törvénykönyve. A “törvénykönyv” fogalmát itt nem jogi értelemben használjuk, hiszen polgári törvényeket csak egyik fejezetében tartalmaz. E könyvet inkább az emberi élet minden mozzanatát, a nap 24 óráját, az év 365 napját szabályozó, keretbe foglaló előírások gyűjteményének nevezhetnénk. Megmondja, hogy a zsidó embernek a felkelés pillanatától (hogyan hagyja el a fekhelyét), a mosakodás és az öltözés műveletein és a létfenntartás szinte minden mozzanatán keresztül egészen az esti nyugovóra térésig mit és hogyan kell tennie. A könyvet Joszéf Káró rabbi (1488–1575) írta a kabala legendás izraeli városában, Cfáton (Száfed). Első nyomtatott kiadása 1565-ben jelent meg Velencében. A Sulchán Áruchnak magyar vonatkozása is van. Az Ungváron született és ott vallási bíróként (dájánként) működött Ganzfried Salamon állította össze a rendkívül terjedelmes törvénygyűjtemény könnyen használható, rövidített kivonatát. Ez 1870-ben jelent meg, s napjainkban is világszerte használatban van. A Sulchán Áruch érvénye a világ bármely táján élő zsidókra kiterjed; mértékadóként, a döntvényhozatal elsődleges forrásaként minden irányzat elfogadja. Nyíltan csak a szélsőségesebb reformgyülekezetek távolodtak el tőle.

Kötetünk szerzője, Rékai Miklós néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum munkatársa, 1991-ben gyűjtőúton volt Kárpátalján. Elsődleges célja volt, hogy tanulmányozza a jelenleg Munkácson élő kis létszámú zsidó közösség hagyományos kultúráját. Azt kívánta megállapítani, hogy a hajdan kiemelkedően nagy létszámú, chászid hagyományokat követő zsidó lakosságnak a Holocaust pusztítását és a szovjet rendszert túlélt maradék, illetve ezeknek ma élő leszármazottai chászidnak tekinthetők-e. Nyomozásának, adat- és anyaggyűjtésének középpontjába a hitközségi életet állította, “mivel ez alkotja a hagyományos életforma keretét”. Alapvető kérdésként kutatta, hogy miképpen érvényesül a zsidó vallási szabályrendszer e közösségben, illetve ennek példáján keresztül látatva, egy olyan közösség életében, amely évtizedekig teljes elszigeteltségben élt más zsidó vallási és társadalmi közegtől, illetve a szükséges feltételektől, és az ismert körülmények folytán, mint közösség, szinte illegalitásba is kényszerült. Éppen e korlátozott adottságok, a megnyilvánulási formák szűk térre kényszerülése adta az ötletet, hogy a zsidó életnek azon a “színterén” kutassa tárgyát, amelyet az említett körülmények vélhetően legkevésbé csorbítottak. Ez pedig a táplálkozáskultúra, vagyis a “Terített asztal”-nak egy másik, a szó szerint vett jelentése.

Már a bevezetőben megmutatkozik, hogy a szerző alapos előtanulmányok és kellő ismeretanyag elsajátítása után kezdte a terepmunkát. Erről a kötet végén található 12 oldalnyi irodalomjegyzék is tanúskodik. A bevezető tartalmazza a minden fontos részletre kiterjedő, jól összeállított ismertetést is “A chászidizmus vázlatos története és néhány magyar vonatkozása” címmel. Ebben összefoglalja az európai zsidóság helyzetét és viszonyait a chászidizmus létrejöttét közvetlenül megelőzően, és rámutat a mozgalom születését előidéző néhány tényezőre. Megismertet a chászid szellemiség és a kabala közötti kapcsolattal. A cádikokról (kiemelkedő képességű, szentként tisztelt rabbikról) szólva eljut a sajátos chászid folklór területére. Az egyes cádikokhoz fűződő legendás történetek után szól a jiddis nyelvű chászid népköltészet műfajairól: a bölcsődalokról, a “piremspilekről”, a csúfolókról stb. Ugyanitt kapunk több forrásból gyűjtött népesedési adatokat Kárpátalja zsidóságáról az 1921-től napjainkig terjedő időre.

A munkácsi hitközségről szólva összefoglalja annak történetét és tevékenységét a XVIII. század elejei alakulástól napjainkig. Máshol eddig nem olvasható leírásokat kapunk arról, hogy a Holocaust után egyre gyakoribb vegyes házasságok miként viszonyultak a rituális kérdésekhez. Megtudjuk, hogy legtovább a táplálkozási előírások maradtak fenn, s hogy azok miként lazultak, miként módosultak, vagy tűntek el. Ehhez kapcsolódik a magyar kultúrához való kötödés és a nyelvhasználat kérdése. A háború előtt született nemzedék mindennapjait, a terület visszacsatolását követő rossz emlékek ellenére, nagy mértékben motiválják a magyar műveltség elemei. Ez a nyelvhasználatra is jellemző. A háború utáni nemzedék a magyar nyelvet a családi háttértől függően használják, s a jiddist már alig beszélik. A háborút követő változások hatására az orosz nyelv használata minden korosztályban számottevő.

A szerző, mielőtt rátérne a hagyomány jelenlétének vizsgálatára a táplálkozáskultúrában, a néprajzosok számára különösen értékes, rendkívül érdekes információkat összegez, pl.: “A zsidó folklór gyűjtésének néhány gyakorlati tanulsága”. A kötet végén található, igényes bibliográfia ellenére külön kitér a dolgozat elkészítése során felhasznált fontosabb, vagy nehezen hozzáférhető írott források annotált sorra vételére, ami módszertani segédletként, de általános tájékozódásul is jól használható. Ugyanitt ismerteti a zsidó naptárt és az ünnepeket a hozzájuk fűződő néprajzi vonatkozások említésével. Imponáló terjedelemben (21 oldal!), de olvasmányos stílusban avatja be az olvasót a kóserság szabályaiba és gyakorlati kérdéseibe, amit kultúrtörténeti és irodalmi hivatkozásokkal tesz színesebbé. Megtudjuk, hogy mikor milyen fajta böjt szerepel az előírásokban, de a mindennapi rituális étkezésről, sőt az ünnepi lakomákról, azok szertartásairól is olvashatunk.

Ezután következnek a “terített asztal” kellékei: az ételek, italok és illatok. A jellegzetes zsidó ételek leírását mindenütt követik a Szentírásból, vagy egyéb forrásokból vett magyarázatok, legendás megvilágítások és a gyakorlati tudnivalók. Tekintve, hogy könyvünk Munkáccsal, a Kárpátaljával foglalkozik, természetes, hogy a “receptek” feltűntetik a helyi sajátosságokat. Az egyes ételfajtákra vonatkozó tudnivalókat magának a terített asztalnak az elkészítésem a hagyomány által előírt tennivalóknak a leírása követi.

Az utolsó fejezetben arról olvashatunk, hogy az egyes élelmiszereket, vagy álelemként felhasználható alapanyagokat mikor és miként használják más jellegű szertartásokhoz (pl.: táslich, kápárot).

A kötet vége felé a szerző összefoglalja a kutatóútja során nyert megállapításait és összegzi az eredményeket. A függelékben részleteket közöl az érdekesebb interjúkból, majd a már említett jól összeállított irodalomjegyzék következik. A könyvet hat oldal terjedelmű, haszonnal forgatható “Glosszárium” zárja, amely a kötetben előforduló héber és jiddis kifejezések rövid magyarázatát tartalmazza.

Rékai Miklós: A munkácsi zsidók “Terített asztala”, Néprajzi tanulmány; Budapest, 1997, Osiris, ára: 780 Ft.

    Borsányi–Schmidt Ferenc

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 51. szám – 2014. augusztus 25.