Évekig tartó tárgyalás után végre konszenzusra jutottak a helyi városvezetők és az olaszországi zsidó hitközségek ernyőszervezete Lombardia egyik jelentős városa, Mantova közelében fekvő régi zsidó temető kapcsán. A vita tárgyát az a telek, illetve az ott álló elhagyatott fegyverraktárként funkcionált épület adta, minek helyén eredetileg évszázadokig használt zsidó temető volt. A felek végre megállapodtak és a helyszínt az „Emlékezés Háza” nevű zsidó múzeummá alakítják át – jelentette a Jewish Telegraphic Agency.
A zsidó temető egy kis faluban, San Nicolò Póban, Mantova alatt délre található a Pó folyó mellett. Bár a környéken élő zsidók története egészen a 12. századra nyúlik vissza, a temetőt „csupán” 1442-ben alapították a Gonzaga nemesi család jóváhagyásával, akik a reneszánsz korszakban a környék birtokosai voltak. A temetőt a 18. századig használták, és a történészek úgy gondolják, hogy legalább két kabbalista mester, Menáchem Azaria da Fano (1548–1620/5380. áv 4.) és Mose Ben Mordecháj Zacuto (1625?–1697/5458. tisri 16.) rabbik nyughelye is itt lehet.
 Menáchem Azaria da Fano rabbi a híres cfáti kabbalista, a RáMáK (Mose ben Jákov Cordovero, 1522–1570) tanítványa volt, kinek halála után az özvegyének 1000 arany squint ajánlott fel a mestere kézirataiért. Már fiatal korában kitűnt tudásával, melyet aztán kamatoztatott is későbbi életében. A tanulás nagy pártfogója volt, aki többször is magára vállalt zsidó könyvek publikálását. Annak ellenére, hogy Menáchem Azaria rabbi írásai nem nélkülözték az allegorikus fejtegetéseket, a lényeges, tisztán érhető megjegyzéseket sem hanyagolta, így nem is meglepő, hogy szerte Európából özönlöttek hozzá tanítványok. |
| Mose Ben Mordecháj Zacuto rabbira szokás a nevéből képzett héber betűszóval, mint a „ReMeZ” is hivatkozni. Portugál marrano családban született Amszterdamban, ahol a híres Saul Levi Morteira (1596?–1660) rabbi tanítványa, s így, valószínűleg Báruch Spinoza filozófus diáktársa is volt. Fiatal korától kezdve hajlott a miszticizmus felé, és állítólag egyszer negyven napon keresztül böjtölt, hogy elfelejtse latin nyelvtudását, mert későbbi véleménye szerint annak ismerete nem egyeztethető össze a kabbalában rejlő igazságok feltárásával és megértésével. Először Lengyelországba ment tanítani, majd a Szentföldre akart kivándorolni, de útja során a velencei hitközségnek sikerült rábeszélnie, hogy maradjon ott, s legyen a mesterük. Életének utolsó állomása Mantova volt. A kabbala mellett foglalkozott költészettel is, így például bűnbánó verseket is írt a ros hásáná előtti különleges időszakra. |
A második világháborúban a nácik átmeneti táborhelynek használták a régi zsidó temető területét, mely később az olasz hadsereg birtokába került, akik aztán a mantovai régióvezetésnek adták vissza a használaton kívüli méretes raktárhelyiséget a telekkel együtt. Most a temetőt ápolatlan fű és bokrok borítják, és öt, a 20. századi sötét múltból származó, romos állapotban lévő raktárépület veszi körül.
A mantovai régió vezetése már jó ideje tervezte a terület rendezését, azonban váratlanul rabbik egy csoportja, többségükben az Egyesült Államok és Kanada központi rabbikongresszusának tagjai, – akik többek között azt tűzték ki célul, hogy az elhagyatott zsidó temetőket szerte a világban megvédik – azzal érveltek, hogy a tereprendezés talajmunkái végleg elpusztítanák a temetőt, ezt pedig nem hagyhatják. A rabbik így aztán nem csupán a régió önkormányzati vezetőivel, de a mantuai zsidó hitközség elnökével, Emanuele Colornival is összecsaptak, miután a hitközség elnöke azon a véleményen volt, hogy a rabbik „felesleges”, vallási okokból akadályozzák a projektet.
Az egyik rabbi, aki mantovai vezetőkkel tárgyalt, Chizkiya Kalmanowitz rabbi volt, az Olasz Zsidó Hitközségek Szövetségének (UCEI) delegáltja, egyébként amerikai és izraeli kettős állampolgár, aki még 2012-ben került a nyilvánosság elé azzal a meglehetősen megosztó tettével, hogy egy jeruzsálemi régészeti helyről megpróbált csontokat kicsempészni, hogy a szervezetével aztán méltó módon eltemethessék.
A tárgyalások eredményeképpen végül sikerült abban megállapodni, hogy a helyszínen álló épületeket úgy újítják fel, hogy azok alapozásához nem nyúlnak, s ezáltal a földben lévő csontokat sem bolygatják meg, ráadásul a területet is – a zsidó hagyományoknak megfelelően – körbekerítik. A legrégebbi, Habsburg Monarchia-kori egykori fegyverraktárban pedig az Emlékezés Házát rendezik be, mely a környék gazdag zsidó múltját fogja bemutatni.
|
A környéket uraló Gonzaga hercegség jelentős adókért cserébe, de már a 12. században megengedte, hogy mantovai birtokaikon Közép-Olaszországból, Németországból és Franciaországból elűzött zsidók letelepedhessenek. A 16. század elejéig meglehetős békében élhettek, illetve megbecsült részei voltak az ottani társadalomnak, s nem csupán, mint pénzkölcsönzők, ahogy Európa legtöbb részében, ahol másra nem igazán volt lehetőségük, hanem kereskedőkként, kézművesekként, sőt, még orvosként vagy akár zenészként is dolgozhattak. Jelentős volt a helyi héber könyvnyomtatás is. A 17. század elején a városban és környékén több mint 2000 zsidó élt, mely a lakosság 7,5 százalékát jelentette. Végül aztán pápai nyomásra 1612-ben Gonzaga herceg gettót alakíttatott ki a mai Dottrina Cristiana, Pomponazzo, Calvi, Spagnoli és Giustiziati nevű utcák között. A gettóba négy kapun keresztül hajnaltól alkonyodásig lehetett ki- és bejárni. Az ott kialakult elviselhetetlen zsúfoltság és pestisjárványok miatt aztán sokan elmenekültek a városból. A montavai zsidók 1707-ben kaptak polgári szabadságjogokat, de a gettót csak az 1798-as napóleoni inváziója után szüntették meg.
A 19. századig Mantova volt Lombardia egyetlen jelentősebb zsidó közössége, melynek tagjaiból alakult ki aztán például a milánói hitközség. |
A 20. századi városrendezés miatt mára a gettóból szinte alig maradt valami. Az egykori hat (fele arányban szefárd és askenáz imarendű) zsinagógából ma már csak egy áll (Via Gilberto Govi, 13.), viszont az gyönyörűen, az eredetiek alapján lett felújítva, az ott álló frigyszekrényt 1543-ban faragták ki, mely így a világ egyik legrégebbi tóraszekrénye. A zsinagógát ma az ott élő kis közösség csak az őszi nagyünnepekkor és pészáhkor használja. Az egykori gettó egy másik érdekes épületét a köznyelv, mint „Rabbiházat” ismeri (Via Bertani 54.), és a homlokzatán hat darab, a héber Bibliában említett épületet és városképet csodálhatnak meg az arra járók.
„Minden módon azon dolgoztunk, hogy megoldást találjunk a környék több évtizede hanyatló területének újjáépítésére, tiszteletben tartva a hely történelmi jelentőségét, melynek erős vallási aspektusa is van.” – mondta Andrea Murari, a régió várostervezési tanácsadója – „Az állandó konfrontáció pedig arra késztetett minket, hogy egy jobb projektet készítsünk, mely kulturális szempontból is sokkal értékesebb, mint az eredeti tervek. Elengedhetetlennek tartottuk, hogy a város eddig méltatlanul kezelt csodálatos helyszínét helyreállítsuk.”
Emanuele Colorni a JTA-nek adott nyilatkozatában hozzátette, hogy örül a tárgyalások lezárásának, de ami őt zavarta, hogy a rabbik kívülről igyekeztek módosítani a terveket. „A projekt készítőinek türelmesen követniük kellett Kalmanowitz megállapításait. Azokat a zsidó törvényeket, melyeknek semmi köze nincs az olasz törvényekhez.”
Az olasz hatóságok által 6,5 millió euróból finanszírozott projekt márciusban fog kezdődni, és a tervek szerint 2024-re fejeződik be.