A közvetlenül a világháború után született generáció tagjaként, holokausztot túlélt szülők gyermekeként, sokszor érzem, hogy kimaradtak életemből olyan egyéni és közösségi élmények, melyet gyermekeim és unokáim szerencsére már nem nélkülöznek. Egyrészről a nagymamák, nagypapák gondoskodó szeretetét, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek nagy számát, vagyis a nagycsalád által nyújtott biztonságot. Másrészről az aktív vidéki zsidó közösségi életet. 

Mint ismert, a holokauszt után visszatértek nagy része kivándorolt vagy nagyobb városokba, elsősorban Budapestre költözött. A vidéki kis települések zsidó közösségei elnéptelenedtek, zsinagógáikat lebontották, jobb esetben más funkcióval, de megmaradtak.

Ez történt Mezőkövesden is, ahol életem első 14 évét töltöttem. Az 1960-as években már csak kisszámú zsidó család élt ott, a zsinagóga romos állapotban volt, de volt egy órásmester, Eisler Mihály, aki nem adta fel. Rendbe hozatta a zsinagóga előterét, vaskályhával biztosította a fűtést és igyekezett a hitéletet fenntartani. Komoly szervezőmunkát igényelt ünnepekre a minjen megléte, illetve a vallásos zsidó élet kellékeinek beszerzése.

Gyermekként sem volt könnyű ott zsidónak lenni, mindenki ismert mindenkit, éltek az előítéletek, az antiszemitizmus fojtott megnyilvánulásai. Sokszor kellett verekednem, ha lezsidóztak, amiből többször vesztesen kerültem ki. Az általános iskola, ahová jártam, a zsinagóga mellett volt. A nagyobb fiúk szórakozása volt, hogy kővel bedobálták a zsinagóga még meglévő ablakait. Miután ezt bejelentettem az iskola igazgatójának, sokáig ki sem mertem menni az utcára, félve a nagyfiúk beígért megtorlásától.

Az utóbbi időben sokszor gondolok vissza a gyermekkoromra, és megfogalmazódott bennem az igény, hogy utánanézzek, hogyan éltek elődeim, milyen zsidó közösség élt Mezőkövesden.

A mezőkövesdi áldozatok emléktáblája a Jád Vásemben

 

Mezőkövesd zsidó lakosságának története

A hitközség megalapítása és intézményei

Mezőkövesd Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található, a Bükk hegység lábánál, 40 km-re a megyeszékhelytől, Miskolctól. Az 1940. évi népszámlálás adatai szerint húszezer lakosa közül mintegy 900-ra volt tehető a zsidó lakosok száma, amely 180-200 családot jelentett.

Valószínűleg már a török hódoltság utáni években lakhattak zsidók a környéken, ezt régi, sokszor olvashatatlan feliratú sírkövek tanúsítják. Az első sírkövön, amelynek dátuma kiolvasható, Schwartz Júda nevét találjuk, 1810-ből. Az első jegyzőkönyvet, amelyet az 1944. évi német megszállásig a hitközség levéltárában őriztek, 1850. október 12-én kezdték meg a mezőkövesdi zsidók magyar nyelven, mely egyben a hitközség megalapításának időpontja is. Az első rabbi Wechsler Soma volt.

Az első zsinagógát 1853-ban, az újat 1896-ban építette a hitközség, az Arany János utca 1. számú telken, saját erejéből.

A mezőkövesdi hitközség eleinte az ábrányi rabbisághoz tartozott, majd az 1871. évben, amikor hivatalosan ortodox hitközséggé alakult, a rabbiság is önállóvá vált, sőt anyakönyvi kerületi székhely lett.

Hozzá tartoztak a következő községek: Szentistván, Mezőnyárád, Mezőkeresztes, Ábrány, Sáj, Geszt, Daróc, Kács, Borsodszemere, Szihalom, Tard, Bogács, No­vaj, Noszvaj, Szomolya, Borsodivánka, Cserépfalu, Bükk­zsérc, Andornaktálya, Négyes és Ostoros.

Az elemi zsidó iskola 1889-ben nyílt meg, két év múlva már két tanárt alkalmazhatott.

Az új rituális fürdő 1926-ban készült el, míg az új iskolaépületet 1929-ben avatta fel Plattner József elnök.

A hitközség második rabbija Ehrenfeld Samu (1896-1904), harmadik rabbija Jungreisz Izidor volt. Jungreisz főrabbi alapította a jesivát 1908-ban, majd később talmudtóra-oktatás is létesült. Az 1930-as években 15-20 növendéke volt a jesivának.

A hitközség szolgálatában állott a rabbi, a dáján, két metsző, két hit­oktató, egy samesz és egy mikvekezelő. A metszők végezték el a kántori és a tóraolvasói feladatokat is, a samesz pedig adminisztrációs teendőket látott el. A Chevra Kadisa tagjai önként, fizetség nélkül dolgoztak. Működött egy magántulajdonban lévő pászkaüzem és, természetesen, egy kóser mészárszék is.

Emlékmű Mezőkövesden

A zsidóság gazdasági és társadalmi megoszlása

A zsidók többsége kiskereskedelemmel, kisiparral és háziiparral foglalkozott. Mezőkövesd község 1944. június 11-i jelentése szerint 90 üzlet és üzem volt zsidó tulajdonban. A zsidók látták el a lakosságot fűszerrel, rőfös és rövidáruval, náluk volt kapható a cipő, csizma, divatáru, építőanyag, vasáru stb.

A kiskereskedők, kisiparosok, magántisztviselők jelentették a zsidó középréteget. A település központjában éltek. Volt rádió minden házban, járattak egy napi lapot. Igyekeztek, hogy gyerekeik legalább középiskolát végezzenek.

Felsőbb rétegnek számított, a községben élő három nagykereskedő, malomtulajdonos, vállalkozó, bankigazgató, néhány jobb módú magánzó és a közel húsz orvos és ügyvéd. Az akkori viszonyokhoz képest luxus körülmények között éltek, üdülőhelyekre és külföldre utaztak, Budapestre jártak vásárolni és szórakozni. Otthonaikban komoly házi könyvtáruk volt, gyermekeik egyetemre járhattak.

A szegény zsidók voltak az alkalmi munkából élők, házaló kereskedők, munkanélküliek. Küzdöttek a napi betevő falatért. Gyermekeik az elemi elvégzése után szakmát tanultak vagy kisegítő munkát végeztek valamelyik üzletben.

 

Hitélet és oktatás

A mezőkövesdi hitközség nem csak nevében volt ortodox. A zsinagóga nemcsak szombaton és ünnepeken telt meg imádkozókkal, hanem hétköznap reggelenként és esténként is. A Sávuot (svüesz) és hosáná rábá éjjelén megtartott tóratanuláson, a tikunon is sokan vettek részt. A szlichot (szlichesz) imákról, a hideg őszi hajnalokon, szinte senki sem hiányzott és lelkiismeretesen végigböjtölték az összes böjtöt.

Volt több talmid háchám (komoly talmudtudással bíró ember) is a hitközségben, de szakállt csak kevesen viseltek, a többség borotvált arcú, modern öltözéket viselő ember volt. Haszid csoport nem volt a községben, strájmlit senki nem hordott. A közösség az askenáz szokásokat követte.

Nagy szenzáció volt, mikor a kállói rebbe ellátogatott Mezőkövesdre. Különleges látvány volt, ahogy a haszidok igyekeztek a rebbe közelébe jutni a meláve demálká lakomán, hogy kapjanak a srájemből, a rebbe által megáldott falatokból. Élményszerű volt látni, ahogy a két rabbi, a kállói és a vendéglátó Jungreisz rabbi szent áhítattal lépeget a haszidok táncoló körében.

A jesiva vezetését idővel Jungreisz Mór rabbi vette át, aki a dáján tisztjét látta el. A talmud tórában két csoportban tanultak. A hatosztályos elemi iskola igazgatója Weisz Jakab volt. A harminc-negyven különböző korú gyerek tanítása két tanteremben folyt.

 

Cionista mozgalom

Erős cionista mozgalom nem volt Mezőkövesden, egyedül a Klal cionista mozgalom tett kísérletet csoport megalakítására. Időnként sikerült az ifjúságot összehozni, kirándulásokat szervezni, Erec Jiszráelről mesélni, ereci dalokat tanítani, olykor még kék-fehér zászlót is merészeltek kitűzni. Volt érdeklődés Cion iránt, néhányan az első világháborús orosz fogságból cionistaként jöttek haza. Kevesen alijáztak, ennek egyik oka az angol hatóságok lelketlen bevándorláspolitikája volt.

A szerző fiával és unokáival (2019., Budapest)

A katasztrófa

Az első döbbenetet Mezőkövesden az váltotta ki, amikor 1941 nyarán három család eltűnt a községből. Senki sem tudta, hogy mi lett velük. Csak később lett ismert, hogy a KEOKH utasítására Kamenyec-Podolszkijba hurcolták és meggyilkolták őket. Később egyre több munkaszolgálatos halálhíre érkezett.

A mezőkövesdi járás főszolgabírója 1944. április 11-én adta közre azt az országos rendeletet, amely előírta a zsidók számára a 10×10 cm-es kanárisárga színű hatágú csillag viselését.

Május 17-én rendeli el a főszolgabíró a gettó felállítását és hattagú Zsidó Tanácsot alakítanak. A rendelet a gettó területeként, a Hársfa, Diófa, Kőrisfa, Arany János, Juharfa és Szegfű utcák által körülhatárolt területen lévő 37 házat jelölt ki. A helyi zsidók két, környékbeliek három napon belül voltak kötelesek a gettóba költözni. A Zsidó Tanács köteles volt pontos névlistát készíteni minden zsidóról, négy példányban. Akkor még senki sem tudta, hogy ez a lista a deportáláshoz kellett.

Június első napjaiban felszámolták a gettót, és a zsidókat a miskolci téglagyárba vitték, majd onnan Auschwitzba deportálták.

A zsidó közösség nagy része ott halt mártírhalált.

1993. december 12- én Jeruzsálemben a Jád Vásem intézet központi épületében, Neumann József adományából emléktáblát avattak, amely Mezőkövesd és környéke mártírjainak állít emléket, közel 900 léleknek.

 

A közelmúlt és a jelen

A felszabadulás után a túlélők egy része visszatért Mezőkövesdre, és széthordott értékeik egy részét visszakapva igyekeztek új életet kezdeni.

Az 1956-os forradalom alatt a megmaradtak egy része kivándorolt Amerikába, Izraelbe.

Ezek után az ottmaradt néhány családot, a már említett, Eisler Mihály órásmester igyekezett összetartani és a hitéletet fenntartani.

Ennek köszönhettem én is, hogy 1961-ben, a kis közösség segítségével, bár micvó ünnepségem volt. Felkészítésemet egy Miskolcról, hetente hozzám látogató rabbi végezte.

Erre emlékeztem meghatódva, közel 60 év múltán, amikor ikerunokáim készültek saját bár micvájukra, és a Nagyfuvaros utcai zsinagógában először vették fel tfilinjüket.

A háború után született fiatalok a nagyvárosokban tanultak tovább, és ott alapítottak családot.

Az idősek, a háborút túlélt generáció tagjai meghaltak.

Időközben a zsinagógát lebontották, a zsinagóga udvarán felállított mártír emlékművet, a miskolci zsidó temetőben helyezték el.

Ma már csak a vasúton túli zsidó temető az, ami az itt élt zsidó közösségre emlékeztet.

Bízom benne, hogy ez a kis múltidézés, betekintést engedett az itt élt zsidó közösség életébe, és örök emlék lesz minden ma élő, és az utánunk jövő azon nemzedékek számára, akiknek gyökerei Mezőkövesdre nyúlnak vissza.

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 150. szám – 2022. január 20.