Ma van chesván hónap hetedik napja, azaz zájin chesván. Ez a nap ugyan nem ünnep, mégis a zsidó naptár egyik jeles napja.
Amikor még állt a jeruzsálemi Szentély, szukotkor az egész nép a fővárosba zarándokolt, hogy bemutathassa az előírt áldozatokat. Az ünnep után sokakra több hetes út várt otthonukig. A Talmud szerint chesván hónap hetedike jelentette azt a napot, amikor a legutolsó külföldi zarándokok, köztük azok is, akik az ünnep után néhány napot még a szent városban töltöttek, átlépték az Eufráteszt, és hazaérkeztek Babilóniába (Táánit 10a). Így már nem fenyegetett az a veszély, hogy ha az esőért való ima azonnal meghallgatásra talál az Örökkévalónál, akkor a hazafelé tartó zarándokok megáznak út közben. Az adott kor útviszonyai mellett ugyanis ez lehetetlenné tette volna az utazás folytatását.
Izraelben az eső áldás – gismé bráchá, áldást hozó eső. Ettől függ, hogy lesz-e elég ivóvíz, lesz-e elég termés.
„Ha pedig jól figyeltek rendeleteimre, melyet ma rendeltem nektek, és szeretettel szolgáljátok az Örökkévalót, tiszta szívből és egész lélekkel, akkor időben adok esőt földetekre, őszi és tavaszi esőt, hogy be tudjad gyűjteni gabonádat, mustodat és olajodat”
– olvassuk naponta kétszer egyik legfontosabb imánkban, a Smá Jiszráelben.
Zájin chesvántól kezdve tehát várjuk az esőt Izraelben. Szeretnénk, ha a ragyogó kék nyári eget egyre többször lepnék el a felhők, hogy az áldás esője hulljon belőlük. Smini áceretkor hangzik el az esőért való ima, és ettől kezdve az állóimában, az Ámida második áldásában már megemlítjük az esőt (az „aki harmatot hullat” szavak helyett, melyeket nyáron mondjunk, az „aki szelet fúvat és esőt hullat” formulát használjuk), ám csak chesván hetedikének esti imájában kezdünk könyörögni az esőért az állóima kilencedik áldásában.
Izraelen kívül, a diaszpórában december negyedike estéjétől imádkoznak esőért.