A nyüzsgő kereskedőváros, Frankfurt am Main zsidó közössége négyszáz éve, a XVII. században mintegy négyszáz főt számlált. Virágzó, jól szervezett közösség volt és bár a gettó utcái sötétek és szűkek voltak, a zsidó otthonokban a Tóra fénye és a zsidók egymás iránti szeretetének melegsége uralkodott. Ha egy családban örömünnep volt, az az egész közösség ünnepe volt.
A frankfurti zsidók többsége dolgozó ember volt: boltosok, iparosok, szatócsok vagy ószeresek, de volt köztük néhány gazdag kereskedő és nagy hírű bankár is. A német császár tudta, milyen fontosak birodalma, jobban mondva a császári kincstár számára a zsidók: magas adókat fizettek és ahányszor valamiféle kiváltságot akartak maguknak, azért is súlyos pénzeket fizettek a kamarának. Így aztán a császár saját védelme alá vette a birodalom zsidó lakosságát, mintegy az ő tulajdonába tartoztak. Jogaik nem voltak, csak drága pénzen vásárolt privilégiumaik, és teljes mértékben az uralkodó, valamint a helyi kormányzati tisztségviselők szeszélyétől függtek.
Történetünk 1612-ben, abban az évben játszódik, amikor II. Mátyás magyar királyt I. Mátyás néven a Német-Római Birodalom császárává koronázták. Az uralkodó Frankfurtot választotta koronázása színhelyéül. A polgármester egybehívta az összes helyi tisztségviselőt és beszédet tartott, melyben kifejtette, micsoda lehetőséget kínál mindannyiuk számára a nagyszerű esemény. „Talán a gyűlölt zsidóknak, de nem nekünk” – mordult közbe egy Vincent Fettmilch nevű pék, az igencsak nagy befolyással rendelkező pékek céhének feje, aki hírhedt volt lángoló zsidógyűlöletéről. A kor szokása szerint Frankfurtban is céhekbe szerveződtek a kereskedők és a különféle iparágak űzői, és ezek a céhek a város vezetésében jelentős szerephez jutottak.
Fettmilch magas és erős férfi volt, és amikor felöntött a garatra (ami igen nagy gyakorisággal esett meg vele), akkor bárkinek nekiment, aki szembejött vele az utcán. A legjobban azonban zsidókkal szeretett verekedni: a magához hasonló gazemberekkel bandába állva betört a gettóba, és mindenkit megtámadott, férfit, nőt, gyereket és aggastyánt, akit az utcán talált. Mivel a városvezetés is tartott tőle, tettei büntetlenek maradtak.
A zsidók megszervezték a védelmüket. Hentesek, kocsisok és szállítómunkások szövetkeztek és botokkal felfegyverkezve várták a következő támadást. Amikor a részeg gonosztevők ismét betörtek a gettóba, olyan fogadtatást kaptak, hogy soha többé a közelébe se mertek utána menni. Elsőnek Fettmilch futamodott meg, akit az elszenvedett ütlegek csak még inkább feltüzeltek a zsidók ellen. A városházán tartott tanácskozáson úgy érezte, eljött a bosszú órája. Közölte, hogy a pékek céhe csakis akkor vesz részt a koronázásban, ha teljesülnek a követeléseik. Nyilvánvaló volt, hogy kenyér nélkül nincs koronázási lakoma. „Mit kívánsz” – kérdezték. „A zsidóknak túl sok kiváltságuk van. Elvették a munkánkat és a megélhetésünket. Azt akarjuk, hogy ne építhessenek új otthonokat, ne foghassanak új üzletbe, ne foglalkozhassanak pénzzel és ne jöhessenek zsidók a városba…” – a lista még tovább is folytatódott és a végén kijelentette, hogy valójában azt akarják, hogy űzzék ki a zsidókat a városból. A tanácskozás tagjai közül néhányan támogatták Fettmilchet, de nem kapott többséget a szavazáson.
Ám ez a német Hámán nem adta fel. Fenyegetésekkel és ígéretekkel egyre több támogatót szerzett gonosz terve megvalósításához. A tanács így hamarosan megszavazta, hogy küldjenek hivatalos panaszt az uralkodónak, és vádolják meg a frankfurti zsidókat azzal, hogy kihasználják a kiváltságaikat és ezzel ártanak a keresztény polgároknak. Az irományban azt követelték, hogy kurtítsák meg a zsidók kiváltságait és űzzék ki azokat a zsidókat, akiknek 1500 aranyforintnál kisebb vagyona van. A császár azonban tudta, hogy ez a lépés nagy veszteséget jelentene a kincstárnak, ezért elutasította a kérvényt. Fettmilch rettenetes dühbe gurult, embereivel berontott a gettóba és hatalmas pusztítást rendezett: tört, zúzott, rombolt amit csak ért. Rengeteg embert megöltek vagy megsebesítettek, végül az életben maradtakat a gettón kívül elhelyezkedő temetőbe szorították vissza. Itt Fettmilch elrendelte, hogy mindenki meneküljön, amerre lát. Azt a néhány zsidót, aki barátságos keresztény otthonokban talált menedéket, felkutatta, és kihirdette, hogy aki zsidókat bújtat, ugyanolyan elbánásban részesül, mint a gettó lakói.
A virágzó frankfurti közösségből semmi sem maradt. Aki életben volt még, közeli városokba menekült, ahol zsidó testvéreik tárt karokkal fogadták őket.
Amikor az események híre elért az uralkodó fülébe, éktelen haragra gerjedt. A zsidók az ő tulajdonát jelentették, aki megtámadta őket és ellopta a vagyonukat, az a király tulajdonát támadta meg és tulajdonította el! Azonnal követeket küldött Frankfurtba azzal a paranccsal, hogy vigyék elé Fettmilchet, a frankfurti zsidóknak pedig állítsák helyre az otthonait és hívják őket vissza. Nem sokkal később el is fogták, a király elé vitték és árulásért halálra ítélték Fettmilchet.
1616-ban, ádár hónap 20-ra tűzték ki a nyilvános kivégzés idejét. A frankfurti zsidók ezen a napon tértek vissza otthonaikba és ők is végignézték a piactéren a nyilvános akasztást. Fettmilch házát uralkodói parancsra porig égették, családját kiűzték a városból.
A frankfurti zsidók számára ez a nap lett „Vincent purim”, melyen vidámság uralkodott a közösségben és hálát adtak Istennek a megmenekülésükért, a megelőző nap, ádár 19. pedig – Eszter böjtje mintájára és a szörnyűségekre, illetve a meggyilkoltakra való emlékezésként – böjtnap lett, a megtérés és az ima napja.