Friss élményekkel telve találkozom Villányi Dániellel, aki szeptember 30-án, hétfőn este adott nagy sikerű koncertet az Óbudai Zsinagógában, ahol Benjamin Appl énekessel mutatták be Franz Schubert Winterreise című 24 dalból álló dalciklusát.
Juhász Vali írása az Egység magazinban jelent meg.
– Beszéljünk kicsit az előzményekről. Miként született meg az ötlet, hogy az Óbudai Zsinagógában komolyzenei koncertek legyenek?
– Nagyjából négy évvel ezelőttig ennek a zsinagógának a létezéséről sem tudtam. Aztán, amikor egyszer beléptem ide, jött a nagy felismerés, hogy ez a helyszín komolyzenei koncertért kiált, teljesen elvarázsolt. Később kiderült, hogy itt nem szoktak koncerteket tartani, de szerencsére Slomó (Köves Slomó, az Óbudai Zsinagóga rabbija) rögtön nyitott volt az ötletre, így elkezdtük a munkát. Három évvel ezelőtt játszottam itt Mendelssohnt, aztán Grieget, most pedig Schubertet.
Technikai kulisszatitkok
– Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a koncert előtt két olyan felhívás hangzott el, amely gyakorlott klasszikus zenei koncertre járóknál természetes kell(ene) hogy legyen. Az egyik, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját, azzal a plusz kiegészítéssel, hogy adjuk át magunkat a zenének. A másik pedig, hogy a dalciklus egyes dalai között ne tapsoljanak, hiszen ezek összefüggnek és egyben értelmezendők.
– Kifejezetten az én kérésem volt, hogy ezt mondjuk el az elején, bár a közönség soraiban egyaránt megtalálhatóak voltak a klasszikus zenei koncertekre rendszeresen járók, a Benjamin Appl-rajongók, a zsinagóga akusztikájára kíváncsiak és talán az én művészetemet kedvelők is, mégis sokszor tapasztalni, hogy egy-egy öt másodpercnél hosszabb szünetben, tételközökben tapsolni kezd a közönség, ez pedig egy ilyen mű esetében különösen zavaró lett volna.
– A feliratozásnak köszönhetően befogadóként egyfajta multikulturális élményben volt részem, hiszen kaptam egy versciklust Wilhelm Müller költeményeiből, egy zenei élményt Franz Schubert segítségével, valamint két fiatal, ambiciózus és profi muzsikustól egy olyan interpretációt, ami méltó ehhez a műhöz és bónusztrackként egy szinten tartó német nyelvleckét is, a feliratozás ugyanis párhuzamosan magyar és német nyelvű volt.
– Amikor Schubert ezt a művet írta, természetesen nem volt felirat, és ahol ezt előadták, jóval kisebb terekben, ott mindenki tudott németül. Van egy jól működő fordítás, de semmi nem hasonlítható az eredetihez, amit azok is élvezettel olvashattak – az éneket követve –, akik egy mukkot nem értenek németül. Ráadásul ezen az estén jelen volt a német nagykövet, a Die Welt főszerkesztője és több más külföldi vendég, így az eredeti nyelvű felirat a műélvezeten túl praktikus értelmet is nyert.
Kottából vagy kívülről?
– Egy ilyen dalciklusnál mi a megszokott a kotta használatával kapcsolatban?
– Kamarazene esetében – azaz, amikor nem nagyzenekarral és nem szólóban játszik a zongorista – mindig kottából játszunk, s ha dalokról van szó, az énekes legtöbbször fejből énekel. Benjamin több mint százötvenszer adta ezt már elő, így számára ez természetes volt.
A klasszikus zenészek is popsztárok
– Egy klasszikus zenei koncert után is ugyanúgy van egy izgatott várakozás, mint pop-rockkoncerteknél, amikor a sztárok lemennek a színpadról, a rajongók pedig megvárják, míg a backstage-ben felhörpintenek egy whisky-t. Itt most ez nem volt annyira látható, gyakorlatilag azonnal vegyülés volt.
– Ez a helyszínnek volt köszönhető, sokan szerettek volna azonnal gratulálni, beszélni velünk. Más esetben ilyenkor azért átöltözünk, szusszanunk, eszünk-iszunk egy keveset az öltözőben, jó idő eltelhet, mire a művészbejáróban találkozunk a közönség azon tagjaival, akik elég lelkesek a rövid várakozáshoz. Ezek valóban szép pillanatai a koncertéletnek.
Poszt-koncert érzés
– Azon tűnődöm, vajon létezik-e a klasszikus zenét játszó művészeknél a „poszt-koncert” nevű „kórkép”. Milyen érzések kerítik hatalmába az előadót egy fellépés után?
– Örülök, hogy ezt kérdezed, mert ez abszolút jelen van. Én például a koncert után egy percet sem aludtam. Nem azért, mert bármin rágódtam vagy gondolkodtam, vagy bármi mást csináltam volna, egészen egyszerűen egy olyan felfokozott idegrendszeri működést feltételez egy-egy előadás, ami nem tud gyorsan lecsillapodni. Ennek köszönheti az ember a koncerten a koncentrációját, de cserébe ugyanez nem hagyja azután aludni.
Amit az ember talán kívülről nem is tudhat megítélni, hogy amikor hallgatóként van egy általános vagy árnyalt benyomásunk egy előadásról, az óhatatlanul a befogadói szerepünkből adódik. Ám amit egy zongorista vagy bármilyen hangszeres csinál, az ennek a benyomásnak a tevőleges létrehozásáról szól.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha tízezer hang van egymás után, ami a hallgató számára kiadja az összképet, én azokról egyenként megmondom és sajnos számon is tartom, melyik ment félre. Ezt is a felfokozott koncentrációnak köszönhetjük, és pechünkre pont a hibák égnek bele az emlékeinkbe.
Tehát, ha valami nem sült el jól, mondjuk két hang egy futamban, ahol a futam maga 150 hangból áll és tart négy másodpercig, akkor abba a két hangba azután az ember belebetegszik, és azt mondja, hogy az egész félórás mű előadása úgy, ahogy van: kuka.
Hozzáteszem, hogy azért én tényleg önmarcangoló alkat vagyok, ezért a hibák, amelyek koncerten amúgy elkerülhetetlenek, jelentőségükben számomra sokszorosára nagyítódnak. Például az előző zsinagógai koncerteknél (Mendelssohn és Grieg zongoraversenyeinél), ha valaki megnézi, hogy mikor kerültek ki a YouTube-ra, akkor észreveheti, hogy sokkal-sokkal a koncert után. Hiszen közvetlenül utána és még később is vállalhatatlannak gondoltam, úgy éreztem, hogy tragikusan sikerült mindkettő. A Mendelssohn után – ez talán még a rossz minőségű felvételen is kivehető – első dolgom volt Kovács János karmester nyakába borulva elnézést kérni tőle. De ez már alighanem tényleg az én neurózisom. Ilyenkor nincs más, mint hagyni, hagyni, hagyni, nem meghallgatni. Aztán fél év múlva, amikor már nem tudnám én sem eljátszani, a hangok felére emlékszem, a kezem meg jó esetben a másik felére, újrahallgatom és lám, számomra is benyomássá szelídült, pont, mint ott és akkor a hallgatónak. Így már van esélyem megérteni, hogy miért tetszett másoknak, hiszen nekem is kezd tetszeni. A mostani Schubert-koncertnél ilyet valahogy nem éreztem, de aludni utána – biztos, ami biztos – azért nem tudtam.
– Az én figyelmemet ez a 70 perces darab végig fent tudta tartani. Pedig olyan az életünk, hogy – kis túlzással – 5 percnél nem tudunk tovább figyelni a dolgokra. Mit jelent számodra az, hogy egy ilyen előadás nagy sikert arat?
– Igazolja, amiért ezt az egészet csinálom. Merthogy én mindig azt szeretném megmutatni, hogy mindannak ellenére, hogy – ahogy optimistán mondod is – 5 percet tudunk figyelni, a Téli utazás 70 perce nemhogy kibírható, de szinte elrepül. Ráadásul úgy, hogy a klasszikus repertoárban ennél nehezebb művet keresve is alig találni, és itt most saját tapasztalatból beszélek, szenvedtem én már a nézőtéren, elhiheted. Tehát az, hogy rád ilyen kedvező benyomást tett a koncert, az azt jelenti, hogy valamit alighanem tényleg jól kellett csinálnunk.
Van fogadókészség
– Három ilyen nagy sikerű koncert után hogyan zajlik a további tervezgetés?
– Az engem nagyon felbátorít, hogy azt látom, hogy harmadszorra is telt ház volt, tehát hogy erre van egy olyanfajta fogadókészség, amiben én amúgy kezdettől nagyon reménykedtem. Nyilván a szakmámból adódóan és abból adódóan, aki vagyok, meggyőződésem, hogy ezek jó és értékes dolgok, tehát nem az emberek hibája, hogyha ez nekik nem esik le, mert nagyon sok a rossz előadás, márpedig a hallgatóhoz egy-egy zenemű csak előadás formájában juthat el. Az, hogy bizalmat szavaztak a szervezők először, másodszor, harmadszor, és a koncertek beváltották a reményeket, kifejezetten motivál és nagyon vonzóvá teszi a továbbiak tervezgetését.
– Miként esik egyik vagy másik műre a választásod?
– Az igazság az, hogy én meglehetősen spontán vagyok. De ez valójában csak azt jelenti, hogy minden kötött pályáról visszavonulok azért, hogy a saját kötött pályám majd valamikor a világ kötött pályájába belecsatlakozzon. Így néz ki egy következő koncert tervezgetése is: amikor azt mondom, hogy spontán vagyok, az azt jelenti, hogy élem az életet, de közben a háttérben a tudatalattim egyfolytában dolgozik és egyszer csak „kiköp” valamit. Amikor ez megtörténik és megvan az, amivel így már tudom, hogy foglalkozni kellene, nekiállok és megpróbálom megtalálni a kontextusát, amitől az egy érvényes koncertötlet lenne mondjuk az Óbudai Zsinagógában. Nyilvánvalóan a Mendelssohn viszonylag jól adja magát, a Grieg már lazábban, Schubert pedig tulajdonképpen semennyire, de mindegyik mégis azért tudott magától értetődő lenni, mert olyan eszmei és művészi bizonyosság áll mögöttük, amely önmagában is hitelesít. Schubert Téli utazásásából is azért létezik annyi előadás, sőt egyéb feldolgozások, mert nem explicit benne semmi, ha tetszik, ettől egyetemes, ettől remekmű és ettől ágyazható be zökkenőmentesen egy, a Duna partján álló ortodox zsinagóga életébe is. A feladat az volt, hogy a közönség – magjában a közösséggel – magáévá tegye a gondolatot, hogy ennek valóban itt kell elhangoznia. És azt látom, hogy Mendelssohntól (aki persze zsidó származású szerző) Schubertig gigantikus utat jártunk be, méghozzá igen rövid idő alatt.
Nem vonz a klasszikus koncertélet világa
– Ez merőben más felfogás, mint amit láthatunk a világ nagy koncerttermeit életvitelszerűen járó művészeknél.
– Minden szempontból különutas vagyok. Nem vagyok aktívan jelen az intézményes koncertéletben – elvagyok és becsatlakozom, ha úgy van. A koncertéletnek van egy tőlem idegen menetrendszerűsége. A turnék például úgy néznek ki itt is, mint a rockzenében: ugyanazt adod elő századszorra is, minden pont ugyanúgy van, csak egy másik város másik koncerttermében. Nincs alvás, nem vagy otthon, ebben aztán nem sok van a romantikából, amit kintről bele szokás képzelni. A világból nem sokat látsz, egy hotelszobában ébredsz, ha ugyan aludtál, irány a koncerthelyszín, backstage, színpad, backstage, hotel, reptér. Sok pénzt talán kereshetsz, nagyon gratulálnak, de hogy mennyi örömödet leled mindebben, az magánügy. Hozzáteszem, hogy nyilvánvalóan rengeteg minden belőlem hiányzik ahhoz, hogy minderre egyáltalán alkalmas lehessek, de a kereslet-kínálat mérlege egyensúlyban van.
Az én választott közegem sem a zenészek, de nem is más jól definiálható alakulat, egészen heterogén a baráti köröm, merthogy az egyes emberek érdekelnek, a világnak is a színessége érdekel és persze inspirál.
Szoktak kérdezni a tapsról is, hogy azt milyen érzés fogadni, de ezt is kénytelen vagyok deromantizálni.
Nyilván megint csak alkati sajátosság, de nincs bennem arra fogékonyság, hogy beleszerelmesedjek magamba, őszintén, nem is gondolnám, hogy van mibe, ezért ha épp valaminek véletlenül sikere is van, a tapsot, mint instant reakciót és visszajelzést egyáltalán nem könyvelem el valamiféle önérzeti számlatömbbe, maximum azt nyugtázom jelentős megnyugvással, hogy tán nem voltam botrányosan rossz.
De az biztos, hogy nem ebből inspirálódom. Eddig egy turnét csináltam végig, ami profi mércével mérve nem is volt intenzív, de nekem abból is elegem volt, meglehet, az átlagosnál is alacsonyabb a monotóniatűrésem.
A tendencia egyébként az, hogy a zenészek azért dolgoznak egész életükben, hogy megadasson nekik, hogy egy impresszárió percenként küldözgeti őket a világ különböző pontjaira. Aki erre alkalmas, az előtt le a kalappal, de szerencsére engem ez sosem ambicionált. Szeretek esetileg gondolkodni és azzal foglalkozni, ami izgat. Zenék izgatnak, azokkal pedig otthon is tudok foglalkozni, gyakorolni őket és tapasztalatom szerint így is jönnek a lehetőségek.
Folytatjuk a közös munkát
– Azt est különlegessége az előadás elején elhangzott Franz Schubertnek a 92. zsoltár szövegére írt darabja volt, amelyet a Rafael Biton Énekegyüttes, Csapó József tenor- és Silló György basszus-szólista adott elő, és amelybe Benjamin Appl, az est egyik főfellépője baritonszólamban is bekapcsolódott. Miként tudtátok őt is „rávenni” arra, hogy tanulja meg a héber szövegeket és részt vegyen ebben a produkcióban?
– Egy ilyen koncert mögött komoly nemzetközi szerződés van a meghívók és a művész menedzsmentje között. Márpedig ez nem volt benne a szerződésben, így egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy Benjamin elvállalja a részvételt. Persze kiderült, hogy nem kellett „rávenni”, gyakorlatilag rögtön elvállalta, hogy megtanulja és elénekli a zsoltár héber nyelvű szólamát is. Bevallom, én szkeptikus voltam ez ügyben, Slomó pedig végig teljesen biztos volt Benjamin igenjében. Hozzáteszem, ez elég jól illusztrálja a Slomó és az én alkatom közti különbséget. Na és Benjaminról is sokat elárul, hogy ennyire rugalmas és nagyvonalú volt ez ügyben. Tényleg nagy dolog ez a világ egyik vezető művészétől.
– Lesz még közös munkátok Benjaminnal a jövőben?
– Egészen egy hullámhosszra kerültünk, úgyhogy – egy rosszízű viccel élve – igény lenne rá.
