A válasz természetesen az, hogy nem. Ám ez a hiedelem zsidók százezreinek vérét követelte. De honnan ered és miért tartja magát ilyen makacsul?

Mi is az a vérvád?

Elsősorban zsidók ellen emelt alaptalan vád: azzal vádolnak meg egyes zsidó személyeket vagy egész közösségeket, hogy a peszáchi kovásztalan kenyér, a macesz készítéséhez keresztény gyermekek vérét használják fel. Bár a zsidó vallás szigorúan tiltja az emberáldozatot és a vér fogyasztását is – ami nyilvánvalóan alaptalanná teszi ezeket a vádakat –, ez az alapvetően gyűlö­letből táplálkozó hiedelem évszáza­do­kon keresztül élt Európában. Egy-egy vérvádnak akár egy egész kö­zösség is áldozatául eshetett, az inkvizíció halálra ítélhette a bűnösnek talált zsidókat, a zsidógyűlölettől izzó tömeg pedig véres pogromokat rendezett a közösségekben.

 

A vérvád gyökerei

A polgári időszámítás kezdete előtti V-IV. században élt Demokritosz azt állította, hogy a zsidók hétévente feláldoznak a Szentélyben egy nem-zsidót, apró darabokra vágva annak testét. Az i.sz. 1. évszázadban működő Josephus Flaviustól értesülünk egy másik korai vérvádról is. Az Apión ellen című művében Jeruzsálem elfoglalása kapcsán meséli el, hogyan terjesztettek a zsidókról hamis vádakat azáltal, hogy azt mesélték: egy görög férfit szabadítottak ki a jeruzsálemi Szentélyből, akit állítólag azért tartottak ott fogva, hogy rituális keretek közt feláldozzák és egyenek a húsából, ahogyan azt, az állítólagos elbeszélő szerint, évente megteszik egy-egy görög férfival.

A sötét középkor

A vérvádak a középkorban terjedtek el a keresztény Európában. A zsi­dókat minden lehetséges módon ül­döző inkvizíció térnyerésével egy­re gyakoribb lett, hogy azzal vá­dol­tak meg zsidó csoportokat, kö­zös­sé­geket, hogy egy keresztény em­bert (leginkább kisgyermeket, vagy szűz­lányt) rituális szertartás ke­retében meg­öltek, vérét megitták, vagy belesütötték a peszáchi maceszba. Peszách több ponton is kapcsolódik a vérhez, egyrészt a peszáchi történet által (a zsidóknak egy bárányt kellett levágni és vérével az ajtófélfát be­kenni), másrészt a peszáchi áldozaton keresztül, har­madrészt a ke­resztény húsvét kap­csán, így a zsi­dók elleni vérvádak szinte kivétel nélkül peszách ünnepével kapcso­latosak.

A széder este, melynek alkalmával összegyűltek a családok, és késő estig, éjszakába nyúlóan ünnepeltek, különösen gyanúsnak számított. Innen ered az a szokás, hogy vannak, akik annak ellenére, hogy a vörösbor nemesebbnek és ezért ünnepi célokra alkalmasabbnak számít, széder estén mégis fehéret isznak, nehogy a vörösbort az ablakon beleső falusiak vérnek nézzék, és ezáltal kezdetét vegye egy újabb pogrom. Ugyaninnen ered az a szokás, hogy amikor a széder végén nyitott ajtó mellett mondunk el egy rövid szövegrészt, akkor az ajtó kinyitásával egyidőben körül is nézünk, ugyanis nem egyszer előfordult, hogy a környékbeliek halottat csempésztek a zsidók ajtaja elé széder estén, hogy aztán később „megtalálhassák”, és megindulhasson egy újabb vérvád.

Az ókor és a középkor után az újkorban a vérvád elveszítette vallási indíttatását, és kizárólag az antiszemita ideológia táplálta azt. Összességében mintegy 150 dokumentált vérvádról van tudomásunk a közép- és az újkorban.

 

Norwichi William és lincolni Hugh

1144-ben az angliai Norwich környékének erdejében holtan találtak egy kisfiút, Williamet. A gyermek felsőtestén mély késszúrás-nyomok voltak. Mivel az eset peszách környékén történt, azonnal a norwichi zsidó közösséget vádolták meg a fiú meggyilkolásával, így hamarosan mártírrá avatták az áldozatot. A monmouth-i Thomas, William szentté avatásának krónikása szerint a zsidók évente összeülnek nemzetközi tanácskozásra, melynek során eldöntik, hogy abban az évben melyik országban gyilkoljanak meg egy keresztény gyermeket válogatott kínzásokkal, többek közt keresztre feszítéssel, annak érdekében, hogy visszatérhessenek a Szentföldre. Leírása szerint abban az évben Angliára esett a választás, és Norwich zsidó közösségét bízták meg a feladattal. A közösség tagjai pedig elrabolták és keresztre feszítették Williamet. A legenda olyannyira elterjedtté vált, hogy zarándoklatokat is szerveztek a norwichi templomba. A következő évtizedekben Anglia különböző pontjain került sor vérvádakra, melyek kivétel nélkül vérfürdőbe torkollottak, és zsidók tucatjai vesztették életüket minden egyes alkalommal. A pogromok természetesen a szabadrablásra is mindig jó alkalmat teremtettek.

A nyolcéves Hugh 1255 júliusának végén tűnt el otthonából. Holttestére egy hónappal később találtak rá egy zsidó férfi, bizonyos Copin tulajdonában levő kútban. A férfi, annak fejében, hogy az ő életét megkímélik, azt vallotta, hogy lincolni zsidók feszítették keresztre a gyermeket. Számításai azonban nem váltak be, több mint egy tucat társával együtt Copint is kivégezték, a zsidókat pedig nem sokkal később, 1290-ben kiűzték Angliából, és csak a XVII. század második felében térhettek oda vissza.

Franciaországban 1171-ben zajlott le az első vérvád, melynek kiváltó oka az volt, hogy Jicchák bár Elázár, blois-i zsidó lakost egy keresztény szolga azzal vádolta meg, hogy egy gyermeket dobott a kútba. Bár a gyermek holtteste soha nem ke­rült elő, a közösséget egységesen megbüntették: Blois egész zsidó la­kosságát máglyán égették el. A kö­vetkező évszázadban folytatódtak a vérvádak, Németországban is több helyen találkozunk ilyenekkel. Ezekben a történetekben gyakran fel­bukkan a tetemre hívás mo­tí­vu­ma: a gyermek holttestén levő sebekből buzogni kezd a vér, amint a zsidók megjelennek (pl. Weissenburg), vagy a gyermek elpirul és a kar­ja felemelkedik (Pforzheim). A holt­testek előkerülése és a zsidók vád alá helyezése után pedig azonnal vérengzések kezdődtek minden eset­ben.

Trenti Simon és bialystoki Gavriel

A kétéves Simon 1475-ös eltűnése után apja a helyi zsidó közösséget vádolta meg fia elrablásával és ki­vég­zésével. A trenti zsidókat ezután összegyűjtötték, férfiakat és nőket egy­aránt megkínoztak, amíg „bevallották” a gyilkosságot. 15 zsidó fér­fit égettek el ezután máglyán, és a környékbeli falvakban és városok­ban számos támadás érte ettől kezdve a zsidókat. A kis Simon he­lyi szentté vált (bár hivatalosan so­ha sem kanonizálták); „rituális meggyilkolását” sok ábrázoláson a Judensau (zsidódisznó) ábrázolás­tí­pussal együtt láthatjuk. (Trenti Si­mon történetét a 21. században is a vérvád terjesztésére használják: még honlapot is készítettek az emlékére).

Több mint kétszáz évvel később­ről, 1690-ből való az orosz ortodox egy­ház egyetlen gyermekszentjének, Gavrielnek az esete. A vád sze­rint egy bialystoki zsidó ra­bolta el őt az otthonából peszách ide­jén, ami­kor a gyermek szülei tá­vol voltak, testét összeszurkálta, és ki­lenc na­pon át csorgatta az ereiből a vért, majd megszabadult a holttesttől.

A XVII. századtól kezdve Kelet-Európában is egyre gyakoribbá váltak a vérvádak, és egyre inkább előtérbe került az a hiedelem, hogy a zsidók a macesz elkészítésénél hasz­nálják fel a vért. A XIX. század fo­lyamán a világban számos helyen ke­rült sor vérvádakra, a hasonló vá­daknak korábban is teret adó terü­le­teken kívül többek között Rodo­szon, Damaszkuszban és Grú­ziá­ban is.

 I. század

A vérvádak korszaka a huszadik szá­zadra sem zárult le. 1903-ban Ki­si­nov­ban, 1910-ben az iráni Siráz­ban, 1913-ban pedig Kijevben merült fel hamis vád a zsidókkal szemben. A sor folytatható, egészen napjainkig: 2003-ban egy szír filmtársaság készített sorozatot a Cion bölcsei­nek jegyzőkönyve alapján, 2005-ben pe­dig az orosz parlament húsz tagja tett nyilvánosan hitet a vérvádak mel­lett, a zsidók ellenében. Az utób­bi évtizedekben musz­lim vezetők részéről is gyakran elhangzik a vád.

Magyarországon legutóbb az 1998-as körmendi gyerekgyilkosság kapcsán vették elő a szélsőjobbol­da­li konteó-hívők a vérvádat: sze­rintük Slomó Berkovitz gyárának fel­szen­telésére használták a tizenegy éve­sen meggyilkolt Heffenträger Zsó­fia vé­rét.

 

Magyarországi vérvádak

Antonio Bonfini számolt be az első magyarországi vérvádról. 1493-ban tör­tént Nagyszombat (ma Trnava, Szlovákia) városában, hogy egy ke­resztény gyermek eltűnt. A gyanú rögtön a zsidókra terelődött, közülük jó néhányat, felnőtteket és gyer­mekeket egyaránt elfogtak, és kín­vallatásnak vetettek alá. Bonfini le­írása szerint a kegyetlen vallatás so­rán elmondták az évszázadokkal ko­rábbról már Angliából ismert tör­ténetet, mely szerint ebben az év­ben Nagyszombatra esett a választás, hogy onnan egy keresztény gyer­meket vére felhasználása céljából meg­öljenek. A kínzások során olyan képtelenségeket is „bevallottak” a nagyszombati zsidók, mint például hogy a zsidóknál a férfiak és a nők egyaránt menstruálnak, és az ez ál­tal okozott kellemetlenségeket eny­hí­tik keresztény gyermekek vérének fogyasztásával. Ez a motívum – az ártatlanok vérének állítólagos gyógyító tulajdonsága – sok jegyzőkönyvben szerepel, mint a rituális gyil­kosság „indítéka” – az előbb em­lített mellett a vádak szerint a kö­rülmetélés okozta vérzés csillapí­tá­sára is alkalmas, valamint gyer­mek­telen párok számára is meg­hoz­hat­ja a kívánt áldást.

A magyarországi vérvádak közül a bazini (ma Pezinok, Szlovákia) járt a zsidókra nézve a legsúlyosabb következményekkel. 1529-ben Bazin grófja vádolta meg a zsidókat egy kilencéves fiú kegyetlen meggyilkolásával és kivéreztetésével. Kínvallatás után 30 zsidót égettek el Bazin főterén, korra és nemre való tekintet nélkül, a többi bazini zsidót pedig azonnali hatállyal elüldözték a városból. A valóság azonban nem sokkal később kiderült. A gróf, Wolf Ferenc rengeteg adósságot halmozott fel a zsidóknál. Hogy ettől megszabaduljon, vérvádat koholt ellenük: a kisfiút Bécsbe csempészte , majd a kivégzések után nem sokkal visszaküldte a családjához. A következő évszázadokban rendre találkozhatunk vérvádakkal, Budán (ezt a spanyolországi származású udvari zsidó, Fortunatus Imre – Slomó ben Efrájim hiúsította meg II. Lajos király uralkodása idején), Csengeren, Péren, Nagyszombaton.

A tiszaeszlári per tárgyalása

A leghíresebb magyarországi eset kétségkívül a Krúdy Gyula által is elbeszélt tiszaeszlári vérvád volt; A nagy per címmel Eötvös Ká­roly, a megvádolt zsidók védője könyvet is írt róla. Az eset közismert: 1882-ben peszách előtt eltűnt Ti­szaeszláron a 14 éves Solymosi Esz­ter. A környékbeliek azonnal a hely­beli zsidókat vádolták meg a lány meggyilkolásával és vérének ri­tuális célokra való felhasználásá­val. Bár né­hány nappal később tu­tajosok meg­találták a holttestet a folyóban, a zsidók kínvallatás so­­rán „beismerték” a lány meggyil­kolását. Bizonyítékok híján, és Eöt­vös híres, hétórás védőbeszéde nyo­mán felmentették a vádlottakat, a magyarországi an­ti­szemitizmus azonban újabb fűtő­anya­got kapott a történettől. A hely­beliek között a mai napig él a hie­delem, hogy Solymosi Esztert zsi­dók gyilkolták meg, szélsőjobboldali csoportok pedig rendre megkoszorúzzák a kislány sír­ját, és felemlegetik a zsidók elleni vádakat.

Ábrányi Lajos: Solymosi Eszter

Naftali Deutsch írása

 

 

A cikk az Egység magazin 95. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.