A vallásos zsidóknak természetes dolog, hogy minden kóser ételre és italra áldást mondanak mielőtt elfogyasztanák azokat, majd utána utóáldással zárják keretbe az étkezést. Viszont mi a helyzet akkor, ha az orvos úgy rendelkezik, hogy egy betegnek a gyógyulása érdekében valamilyen tiltott ételt kell ennie? Kell-e ilyenkor bráchát, vagyis áldást mondani, vagy sem? Yair Hoffman rabbi, az internet népszerű háláchá-tudósa most ennek a témának járt utána, mestere, Ráv Dovid Kviat magyarázatai alapján a VINnews oldalán.
A témával kapcsolatban sokakban felcsenghet az egyik Zsoltárvers, „… bocéá béréch niach háSém” – „Mert dicsekedett a gonosz lelkének vágyával, s a nyerészkedő áldotta, káromolta az Örökkévalót.” (Zsolt. 10:3.) A Gemárá ezt az idézetet használja annak leírására, ha valaki lopott ételt áldana meg. A Misná Brurá (196:3.) pedig kimondja, hogy ez a rész nemcsak a lopott ételekre alkalmazható, hanem azokra is, aki szándékosan nem kóser ételt evett.
RáMBáM meglátásai
A RáMBáM (Mose ben Maimon, 1139–1204) a Hilchot Bráchotban (1:19.) írja, hogy ha valaki bármilyen tiltott ételt fogyaszt direkt vagy véletlenül, nem mond sem kezdő- sem utóáldást.
Ezzel szemben a francia Talmud-tudós RÁBáD (Ávrahám ben Dávid, 1125–1198) azt állítja, hogy a RáMBáM nagy hibát követett el, amikor a fenti megállapítást tette, mert szerinte a Gemárá (Bráchot 45a) csak a Zimunt tiltja, vagyis az utóáldás előtti részt, a felhívást, amit akkor mondanak, ha legalább három férfi evett együtt.
A két középkori tudós vitáját („máchloket”) Yair Hoffman a mesterének magyarázatával igyekszik feloldani. Az áldott emlékű Ráv Dovid Kviat (1920–2009) a brooklyni Mirrer jesiva vezetője, – az eredeti Mirrer jesiva bócherek egyike, aki a náci üldöztetés elől Szibérián keresztül a kínai Sanghajba menekült – erről a következőt írta a Szukát Dávid (Ketuvot 81a–82b) könyvében:
Úgy tűnik, hogy bölcs elődeink arról vitatkoztak, hogy milyen az alapvető természete annak az ételnek, amire áldást lehet mondani. A RáMBáM azt állítja, szerinte a hasznot kell megáldani, azt a hasznot, melyet a élelmiszer elfogyasztásából nyer az illető. Tehát, mivel a tréfli élelmiszer elfogyasztása tilos, ezért az abból való haszon is tiltott, vagyis nem mondanak rá bráchát. Ez pedig még akkor is igaz, ha véletlenről van szó, mert a nap végén tiltott az ilyen ételből kapott juttatás is.
A RÁBáD ezzel szemben azt állítja, hogy az áldást arra az előnyre rendelték el, melyet a jóllakottság okoz az éhséggel szemben. Az a tény pedig, hogy valaki jóllakott, és már nem szenved az éhségtől, az lényegében nem tilos. És mivel hasznot húzott az ételből, ezért a RÁBáD szerint kell mondani elő- és utóáldást is.
Utóbbi magyarázat szerint még a RáMBáM is azt mondaná, hogy áldást kell mondani a következő esetekben, mint az életveszélyben lévő beteg embernek, akik kötelesek tiltott ételt enni, vagy azoknak a beteg embernek, akinek még jom kipurkor is szükséges némi élelmet magukhoz venni. Ilyen körülmények engedélyezett árunak, ez esetben ételnek számítanak („chéfec sel heter”). Ennek pedig az az oka, hogy az illető micvát hajt végre, ahogy a Tórában áll: „Őrizzétek meg törvényeimet és rendeleteimet, melyeket megtesz az ember, hogy éljen általuk; én vagyok az Örökkévaló.” (Vájikra 18:5.) És bár RáMBáM véleménye szerint jár el a Sulchán Áruch (ld. 196.) törvénykönyv, mégis, az is áll benne, hogy aki kénytelen enni jom kipurkor, annak áldást is kell mondani.
Van különbség a két eset között
Bách (Joel ben Smuél Sirkis, 1561–1640) azonban különbséget tesz a két eset között. Azt írja, hogy egy veszélyeztetett embernek áldást kell mondania, ha jom kipurkor eszik, mert az evés lényegi jellege valójában megengedett. Míg viszont a nem kóser étel esetében maga a tárgy tiltott. Bách tehát azt mondja, hogy az ember nem mond áldást, amikor az orvos nem kóser étel evését rendeli el. Vagyis a krakkói Sirkis rabbi az áldást magához a „tárgyhoz” köti, nem pedig a „haszonhoz”.
Természetesen itt nem ér véget a dolog
Az egyik legnagyobb lengyel rabbi, TáZ (Dávid háLévi SzeGáL, 1586–1667), a Sulchán Áruch nagyszerű magyarázója szerint (Orách Chájim 196:1.), ha valaki tévedésből tiltott ételt evett, kell mondania utóáldást, mert úgy vehető, hogy olyan, mint egy nagyon beteg ember, aki áldást mond egy tiltott ételre.
Az Áruch HáSulchán (Orách Chájim 196:6) viszont nem ért egyet TáZ véleményével, sőt, meglehetősen furcsának tartja a szavait, hogy a tiltott ételt evőt felmenti a kihágása alól és utóáldást rendel el, – ez az Áruch HáSulchán szerint nem fér a bráchá keretei közé. Ami a veszélyhelyzetet illeti, természetes dolog, hogy eszik valami olyat, amit a Tóra megengedett, de a kettő teljesen különböző eset, és nem érti, hogy miképpen lehet ezeket párhuzamba állítani.
Ráv Kviat ezt úgy oldja fel, hogy a TáZ úgy tartja, hogy a két esetben az a közös, hogy maga az élelmiszer a tilos, tehát a „tárgy”. Mindazonáltal viszont, ha valaki véletlenül követ el hibát, akkor az nem számít az Örökkévaló ellen való nyílt bűnnek, s ezért a kapott haszon miatt kell utóáldást mondani. Ezért aztán, amíg valaki nem direkt követ el bűnt, hanem véletlenül, vagy orvosi utasításra, kell mondani elő- és utóáldást is még a tiltott ételekre is.
Címlapkép: Sydney Troxell