Az emléknap változásai visszatükrözik a folyamatosan átalakuló izraeli társadalmat.
Idén április 16-án tartották Izraelben a Holokauszt-napi megemlékezéseket. Ez az egyik legjellegzetesebb izraeli emléknap, melynek ma már kialakult forgatókönyve van. Állami és egyéb szervezett megemlékezések, szirénaszó, amikor mindenki vigyázzban áll, a meggyilkoltak nevének felolvasása. Ám ez nem mindig volt így. Ahogy a kezdeti évek után az izraeli társadalom Holokauszt-felfogása egyre érettebb, összetettebb lett, ez tükröződött a Holokauszt-megemlékezések változásában is.
A Második Világháborút közvetlenül követő években, még az európai átmeneti táborokban elkezdődtek a megemlékezések. Az akkori felfogás szerint a zsidóság Második Világháborús tragédiáját valamelyik zsidó ünnephez akarták kapcsolni: fölmerült a Peszach vagy a Purim mint a nagy veszedelemből való megmenekülés példája, illetve Áv hó 9-e, Jeruzsálem pusztulásának gyásznapja.
1948-ban mindjárt az állam megalapítása idején megnyílt az első Holokauszt-emlékhely. Ez nem a Jad Vasem volt (amit csak 1953-ban alapítottak és 1957-ben nyitottak meg) hanem a „Holokauszt Pince”. Ez a ma is működő, vallási koncepció alapján álló intézmény a Cion hegyen található, Dávid sírjának közvetlen közelében. A kezdeményező a Vallásügyi Minisztérium akkori igazgatója Dr. Samuel Zanvil Kahana rabbi volt. A hely jelenleg a Diaszpóra jesiva kezelésében működik. A „Holokauszt Pince” tulajdonképpen egy jelképes temető, ahol mintegy ezerháromszáz sírkő az elpusztult zsidó falvakat, városokat, közösségeket jeleníti meg, továbbá egy kis múzeum az elpusztult zsidó világot eleveníti meg.
1949-ben az Izraeli Rabbinátus azt a határozatot hozta, hogy a Második Világháború zsidó áldozatairól Tévet hó 10-én emlékezzenek meg. A zsidó hagyomány szerint Tévét hó 10-én kezdődött Jeruzsálem ostroma, mely megelőzte a Templom pusztulását. A Rabbinátus ezt a napot az „Általános Kádis” napjának nyilvánította, amikor azokért mondanak Kádist, illetve gyújtanak mécsest, akiknek az elhalálozási napja nem ismert, mint a Holokauszt nagyon sok áldozatáé.
Néhány év múlva a Holokauszt-megemlékezés állami szintre emelkedett. 1953-ban David Ben-Gurion miniszterelnök és Jichak Ben-Cvi elnök aláírták a Holokauszt-napról és a Jad Vasem megalapításáról szóló törvényt. A Holokauszt-emléknap eszerint egy másik nap, a zsidó naptár szerint Niszan hó 27-e lett. A nap teljes neve tulajdonképpen „Jom hazikaron vehagvura”, azaz „az emlékezés és a hősiesség napja”.
Eredetileg a dátum Niszán hó 14-e lett volna, tíz évvel azelőtt ugyanis, 1943-ban, azon napon tört ki a Varsói gettófelkelés. Nem véletlenül, hiszen a németek a támadást éppen Peszach estéjére időzítették, akkor szerették volna meglepni a zsidó ellenállókat. Mivel Niszán hó 14-e közvetlenül Peszach ünnepe előtt van, így végül a kitüntetett napot mintegy két héttel eltolták, hogy egy héttel az Izraeli Függetlenségi nap előtt legyen.
A név és az évforduló dátumának a kiválasztása is mutatja, hogy Izrael első éveiben az új ország ethosza szerint a zsidók nem lehettek csak áldozatok, hanem, bár üldözték őket, de ők mégis harcoltak és hősként viselkedtek. Nem véletlen, hogy a megemlékezés a Jad Vasemben a Varsói gettó harcosainak emlékművénél kezdődik és másnap este a „Gettóharcosok” kibucban fejeződik be.
(A Magyarországon is ismert Nemzetközi Holokauszt Emléknap, mely január 27-re, az Auschwitzi tábor felszabadításának napjára esik, csak egy 2005-ös ENSZ határozat óta létezik. Ezen a napon Izraelben a kormány és a diplomáciai testület tagjai a Jad Vasembe látogatnak és ott koszorúkat helyeznek el az áldozatok emlékére.)
Amikor Izrael állam egy másik napot jelölt ki a Holokausztról való megemlékezésre, akkor ez nemcsak azért okozott problémát, mert felülírta a Rabbinátus határozatát, hanem azért is mert a zsidó hagyományban Niszán egy örömteli hónap és nem helyes akkor gyásznapot tartani. Ezért az izraeli ortodox körökben mind a mai napig kevéssé azonosulnak a hivatalos Holokauszt-nappal. Bár az ortodox zsidók nem követik azt a, szerintük nem zsidó szokást, hogy vigyázzba álljanak a sziréna megszólalásakor, csak néhány anticionista ultraortodox az, aki tüntetőleg nem áll meg. A legtöbben, esetleg félrevonulva, megadják a tiszteletet. Ez nem jelenti azt, hogy az ortodox világban ne emlékeznének meg a Holokauszt áldozatairól, csak ők ezt általában a hagyományoknak megfelelően zsoltármondással, illetve tanulással teszik. 1964 óta Bne Brakban működik egy haredi Holokauszt dokumentációs intézet a Ganzach.
Az izraeli arab szektorban is történtek változások. Míg eddig az arab lakosság, jó esetben közömbösen tekintett a Holokauszt-napra, addig a múlt héten Aiman Ode, a Közös Arab Lista parlamenti frakció vezetője felszólította az izraeli arabokat arra, hogy adják meg a tiszteletet a Holokauszt-napnak, beleértve azt is, hogy vigyázzba állnak a sziréna idején. Ugyanebben a nyilatkozatában elítélte a Holokauszt-tagadást is.
Izrael első éveiben tehát a Holokauszt-nap a partizánok és a gettóharcosok hősiességét állította középpontba. A háború után Izraelbe érkező, nem harcoló Holokauszt-túlélők narratívája gyakorlatilag nem jelent meg ebben a felfogásban. Ez a helyzet a hatvanas évek elején az Eichmann per idején kezdett megváltozni, amikor a tanúvallomások nyomán a Holokauszt szörnyűségei ismét a köztudatba kerültek. 1973-ban, a Jom-Kipuri háború traumája idején, az egész izraeli társadalmon egyfajta kiszolgáltatottság érzés lett úrrá, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Holokauszt megítélése árnyaltabbá kezdett válni.
A Holokauszt földrajzi kiterjedése kezdett világosabbá válni. Az első időkben főleg a lengyel zsidóság tragédiájáról volt szó. Például a magyar zsidóság sorsa és az ellenállás története csak 1973-tól került be a köztudatba, a Parod kibuc egy tagja, Cvi Goldfarb munkássága nyomán. Cvi Goldfarb Lengyelországból menekült Magyarországra és ott a háború idején a cionista mozgalomban tevékenykedett, segítettek a zsidóknak Romániába menekülni, hamis papírokat készítettek és búvóhelyeket találtak. Bár ez a tevékenység sok életet mentett meg, míg a hősies gettófelkelésnek alig maradt túlélője, időbe tellett, míg a közvélemény (és a Holokauszt megemlékezések eszmeiségét abban az időben meghatározó kibuci mozgalom) ezt a fajta hősiességet is értékelni tudta. Az idők folyamán egyre ismertebbek lettek a francia, a görög és az észak-afrikai zsidóság szenvedései is. Megértették azt is, hogy nemcsak fegyveresen lehetett ellenállni, hanem annak számtalan más módja létezett.
Ma a bevett Holokauszt-megemlékezés egyfajta színház, a közönség hallgatja a történeteket, a visszaemlékezéseket, a szomorú dalokat, a verseket. Újabban többen alternatív Holokauszt-megemlékezéseket kezdeményeznek, hogy a résztvevőket aktivitásra serkentsék, ezáltal magukénak érezzék az eseményt.
Az egyik ilyen kezdeményezés során a jeruzsálemi Van Leer Intézetben egy művészekből, kutatókból, történészekből és pszichoanalitikusokból álló kutatócsoport, Mikhal Govrin vezetésével, megpróbált új formát adni a Holokauszt-napi megemlékezéseknek. Az alapötlet a peszach Hagada volt, egyfajta „széder est”, melyben mindenki részt vesz. A szövegek a kortársak visszaemlékezései, irodalmi alkotások és versek.
A holokausztról való megemlékezés mikéntjéről nem csak a tudományos körökben folyik eszmecsere. Az egyik népszerű televíziós sorozat a „Zaguri birodalom” legújabb évadjának első epizódjában is szó volt erről, ami elég nagy vihart kavart. A sorozatban szereplő család feje, egy marokkói származású zsidó miközben családi körben tévét néznek a Holokauszt napján, a sziréna megszólalásakor nem áll fel. „Ez nem az én népem” – mondja – „Minket is mennyit kínoztak annak idején [az Izrael első éveiben a sok százezer új bevándorló számára létesített] átmeneti táborokban”. A vélemények megoszlottak, van aki a marokkói, és általában a keleti zsidók egyfajta sztereotip megjelenítésének tartja ezt a jelenetet, míg mások egy valós probléma éles megfogalmazásának.
Mivel húsz-harminc év múlva már nem lesz köztünk egyetlen Holokauszt túlélő sem, várhatóan a Holokauszt- megemlékezések is meg fognak változni, ahogy ez eddig is történt. Ezek a változások tükrözni fogják az izraeli társadalomnak a Holokausztról és általában a zsidóságról való állandóan fejlődő felfogását.
Dan Diamant
Kép: Haaretz