Egy héttel a választások után még mindig forrnak az indulatok Izraelben.

Még a választások előtt, március 7-én, szombaton este a Cionista tábor Rabin téri nagygyűlésén felszólalt Jair Garbuz, ismert baloldali festő és publicista. Beszédében, melyet most már mint a „Csak maroknyian” beszédnek neveznek, többek közt ezt mondta: „Azt mondták nekünk, és azt akarták, hogy higgyük is el, hogy a gyilkos, aki megölte a miniszterelnököt [Jichak Rabint] csak egy maroknyi, ábrándokat kergető embert képvisel … és azt is mondták, hogy a tolvajok és a korruptak is csak maroknyian vannak … a talizmánokat csókolgatók, a bálványimádók, a szentek sírjai előtt leborulók is csak maroknyian vannak. Ha így van, akkor hogy lehet az, hogy ez a maroknyi kisebbség uralkodik rajtunk? Hogy lehet, hogy észrevétlenül a maroknyi emberből többség lett?”

Jair Garbuz ezekért a szavakért, főleg a „talizmánokat csókolgatók és a szentek sírjai előtt leborulók” kifejezésért nagyon sok kritikát kapott bal- és jobboldali politikusoktól egyaránt. Rasszistának és lekezelőnek nevezték. „Az izraeli baloldal erkölcsi romlása a gyűlölet új mélységeit éri el” – írta az egyik hozzászóló. Egy másik szerint: „Ha ezeket a szavakat a melegekre, arabokra vagy bármelyik más csoportra használták volna, akkor azok mindjárt az újságok címlapjára kerültek volna. Ezentúl is megcsókoljuk a mezuzákat, nem változtattok meg minket. Talán számodra primitívek vagyunk, te viszont egyszerűen egy undorító rasszista újságíró vagy.”

Ez az ügy újra a köztudatba hozta az askenázi (a kelet-európai eredetű) és a szfaradi  (az arab országokból érkező) zsidók régi ellentétét, és ennek politikai vetületét. Izrael első három évtizedében folyamatosan a Munkáspárt volt hatalmon mely leginkább a Kelet-Európából, Oroszországból és Lengyelországból az államalapítás előtt érkezett bevándorlók szocialista irányultságú pártja volt. 1977 óta viszont kisebb megszakításokkal a Likud párt van hatalmon, mely többek közt a keleti, szfaradi zsidók képviseletét vállalja fel. Ezzel együtt, a Likud ismert vezetői, Menahem Begin, Ariel Saron és Benjamin Netanjahu askenázi származásúak. A vallásos pártokban is megfigyelhető ez a törés, 1984 óta a Sasz párt képviseli a hagyományhű szfaradi választókat.

Ma az Izraelben született zsidó gyerekek mintegy negyede születik „vegyes”, azaz askenazi és szfaradi ősöket is tartalmazó családban. Negyven éve ez a szám csak öt százalék volt. Tehát az etnikai elkülönülés lassan megszűnik, de ez nem mindig jár együtt a gazdasági-szociális különbségek csökkenésével. Ezért, különösen a választások idején, újra felüti a fejét az „etnicizmus ördöge”, azaz az askenazi-szfaradi ellentét.

A választásokat megelőző hetekben a közvélemény és a média egy része számára úgy tűnt, hogy a választások komoly változásokat fognak hozni és a baloldal előretörésére lehet számítani. Minthogy ez nem történt meg, többen akik ebben reménykedtek, csalódottságuknak adtak hangot. Ez gyakran nagyon durva hangnemet ütött meg és persze az erre érkező reakciók sem adták alább.

Az ismert írónő Alona Kimchi, aki ötéves korában érkezett családjával Ukrajnából Izraelbe, a következő Facebook bejegyzést írta közvetlenül a választások után: „Minden népnek olyan kormánya van, amit megérdemel. Éljen a butaság a gonoszság és a hamis tudat. Igyatok ciánt (…) ősemberek. Győztetek. Csak a halál ment meg majd önmagatoktól”. Természetesen az erre a bejegyzésre reagálók sem maradtak adósak. Szemére vetették, hogy gőgös, rasszista, antidemokratikus, mert nem ismeri el a nép akaratát. Alona Kimchi a bejegyzést rövid idő múlva törölte és beismerte, hogy talán a megfogalmazás szélsőséges volt, de a bejegyzését hirtelen felindulásában írta.

Míg a baloldaliak a csalódottságának általában a közösségi médiában adtak hangot, addig egy jobboldali aktivista a tettek mezejére lépett: Jehonatan Gefen ismert írót a saját házában támadta meg, baloldalinak és árulónak nevezte, egy tojást is dobott rá, majd elmenekült. Pár nappal később Ahinoam Nini énekesnőt a repülőtéren fenyegették meg azzal, hogy vele is elbánnak, mint Jehonatan Gefennel.

Dan Diamant