Üzbegisztán: Vallási türelem a zsidók iránt

Huszonöt évvel ezelőtt Ábbá Gurevics főrabbinak még titokban kellett tanítania a taskenti jesívában, melynek létét ugyancsak titkolni kellett.

A Szovjetunió 1991-es szétesését követő változások óta azonban Gurevics főrabbi nyíltan a lubavicsi mozgalom képviselője a városban.

S nem csupán nyíltan dolgozhat ebben a túlnyomó részt muszlimok lakta országban, hanem ő és a Közép-Ázsiai Zsidó Oktatási Központban dolgozó munkatársai még diplomáciai védettséget is élveznek, amit az üzbég külügyminisztérium adott meg számukra.

– Néhány évtizeddel ezelőtt titokban kellett dolgoznunk, és a zsidó aktivisták bizony kemény árat fizettek ezért – emlékezik Gurevics, utalva arra, hogy a szovjet uralom évei alatt a zsidó vezetőket gyakran száműzték tevékenységük miatt. – Ma azonban a Külügyminisztériumhoz vagyunk akkreditálva, és még bizonyos privilégiumokat is élvezünk.

Az üzbegisztáni zsidók nagyra értékelik a kormány jóindulatát. A taskenti zsidó iskola minden osztálytermében Iszlám Karimov üzbég elnök és Menachem Schneerson, az elhunyt lubavicsi rebbe fényképe egyaránt ki van téve.

Az üzbég zsidó közösség hosszú múltra tekinthet vissza.

Az 1917-es szocialista forradalom előtt a zsidó közösség javarészt buharai zsidókból állt. Buharában a 16. század óta éltek nagyobb számban zsidók.

A perzsiai eredetű buharai zsidók a VIII. századig vezetik vissza üzbegisztáni jelenlétüket. Az évszázadok során a viszonylagos tolerancia korszakai az iszlámra való erőszakos térítés időszakaival váltakoztak.

Azután, hogy az oroszok a XIX. század második felében meghódították Üzbegisztánt és megalapították saját textiliparukat, nehéz napok következtek a buharai zsidókra, akiknek többsége kelmefestéssel kereste kenyerét.

A zsidóknak más foglalkozás után kellett nézniük: legtöbbjük fodrász, cipész, szabó, vagy fényképész lett – a helybéliek ezeket a mai napig a “négy zsidó szakmának” hívják.

Amikor az 1980-as évek végén megindult az üzbegisztáni zsidók tömeges kivándorlása, a helyiek érezni kezdték hiányukat. – Hirtelen nem volt, aki a kopott cipőket megtalpalja, aki jelesebb családi események alkalmából fényképet készítsen, vagy rendesen levágja a hosszúra nőtt fürtöket – mondja Borisz, egy szamarkandi fényképész. 1989 óta mintegy 90.000 zsidó cserélte fel Üzbegisztánt Izraelre, több ezren pedig az Egyesült Államokba mentek.

Az 53 éves Lea Abdurahmanova ápolónőként dolgozik Buharában és három gyermeke van. Két felnőtt lánya Izraelben él, míg fia vele él Buharában.

– Örülnék, ha mindannyian együtt élhetnénk – mondja szomorúan. – De nem hiszem, hogy újra tudnám kezdeni az életemet máshol.

Számos közép-ázsiai zsidóhoz hasonlóan, ő is Mihail Gorbacsovot és az általa bevezetett glasznosztyot hibáztatja a mai helyzetért, hiszen a nyitás politikája tette lehetővé a tömeges kivándorlást a Szovjetunióból.

– Minek nyitotta meg a határokat? – kérdezi. – Hiszen különben senki sem távozott volna.

Leával ellentétben, a legtöbb zsidó kivándorolni készül.

A szamarkandi zsidó iskolában tanuló 12 éves Roma azért szereti iskoláját, mert ott héberül és angolul tanul, és elsajátíthatja a zsidó ismereteket. Szerinte fontos, hogy ezeket tudja, mivel valamikor “mindannyian Izraelben vagy Amerikában fogunk élni.”

– A zsidók mind elmennek. Barátaim már Izraelben vagy New Yorkban élnek. Alig maradtak zsidó gyerekek a városban.

A mintegy 30.000 üzbegisztáni zsidó kétharmada a fővárosban, Taskentben él. Buharában és Szamarkandban, ahol még egy évtizede 10-15.000 zsidó élt, ma alig van több, mint 1500.

A buharai zsidók kivándorlásának legfőbb oka, hogy együtt lehessenek családjukkal. A buharai zsidók hagyományosan nagycsaládban élnek, és a rendszeres családi összejövetelek a kulturális hagyomány fontos részét képzik. Néhány évvel ezelőtt több száz ember gyűlt össze egy-egy esküvő, születés vagy temetés alkalmából.

– Ma már ötven emberre sem számíthatok egy-egy családi ünnep alkalmából – kesereg Szimha Juszupov, a 150 éves szamarkandi zsinagóga egyik tisztviselője. – A családi kötelék az, ami miatt elmegyünk. Én igazából szívesen maradnék, de testvéreim mind Izraelben élnek. Szinte senki sem maradt itt.

– Mindenki el akar menni, mielőtt végképp elszakadnak a családi kötelékek – állítja Lea.

Karimov elnök autoritárius hatalmát és az ellenzéki csoportok iránt tanúsított intoleranciáját gyakran bírálják különféle emberjogi szervezetek. Ugyanakkor a kormányzat meglepő toleranciáról tett tanúbizonyságot a 23 millió lakosú ország mintegy 30 százalékát kitevő zsidó és más, nem üzbég kisebbségek esetében.

A többi nemzetiséghez hasonlóan, a zsidók is teljes vallási szabadságot élveznek, bármikor kivándorolhatnak. Üzbegisztánra nem jellemző az antiszemitizmus, és a II. világháború idején 200.000 közép- és kelet-európai zsidó lelt itt menedékre.

A lubavicsi mozgalom képviselőjének, Ábbá Gurevicsnek a családja is akkor menekült ide, amikor a németek elfoglalták Ukrajnát.

A ma többségben lévő áskenázi zsidók a szovjet uralom idején telepedtek meg: sokan Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból érkeztek, a német megszállás elől menekültek.

Az áskenázi zsidók egyben a helyi zsidó közösség legasszimiláltabb tagjai. A vegyes házasságban élők aránya jóval magasabb, mint a hagyományokhoz inkább ragaszkodó buharai zsidóknál.

A buharai zsidókhoz hasonlóan az áskenázi zsidók is – köztük orvosok, tanárok, mérnökök – nagy számban hagyják el Üzbegisztánt. Az áskenázi közösség tagjai a gazdasági nehézségekre és a bizonytalan politikai helyzetre hivatkoznak.

– A Szovjetunió felbomlása után más mentalitású és kultúrájú országban találtuk magunkat – magyarázza Alexander Visnyevecki, a taskenti Zsidó Központ egyik aktivistája.

Az áskenázi zsidók hagyományosan az orosz kultúrával azonosultak, és ma kényelmetlenül érzik magukat a muszlim Üzbegisztánban, egy olyan országban, ami az iszlám kultúrára és az iszlám értékeire alapozott nemzeti identitás felépítését tűzte ki célul.

– Hálásak vagyunk, hogy az üzbégek befogadtak minket a háború alatt – mondja Visnyevecki, aki egy ukrajnai gettóból menekült ide. – De mégis úgy érezzük, hogy számunkra itt nincs jövő.

A 65 éves Dávid Abramov ennél optimistábban szemléli a buharai zsidó közösség jövőjét. – Sokan elmentek, de még mindig elég sok zsidót látok magam körül – mondja Abramov. – Én ugyan nem értem, de számomra úgy tűnik, hogy soha sem fogunk elfogyni, s nem hinném, hogy a zsinagógát egyszer majd be kell zárni.

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 48. szám – 2014. augusztus 5.