Aki örül, az ezt többnyire meg akarja osztani másokkal is, mert a kitörő ünneplést és örömöt igazán csak társaságban tudjuk megélni. A rabbik ezért hangsúlyozzák az ünnepi étkezésekre meghívott vendégek fontosságát mint a öröm kifejezését.
A kabala egyik legfontosabb könyve, a Zohár azt tanítja, hogy szukotkor nemcsak fizikai és látható vendégeket hívunk, hanem láthatatlanokat is. Ők az uspizin, a „hét égi pásztor”, akikről például itt szóltunk korábban. Az előző lubavicsi rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn emellett azt tanította, hogy a ünnepi sátrat hét további vendég is meglátogatja, ők a hászid uspizin. Ujjával a sátor különböző pontjaira mutatott, és azt mondta: itt ül a Báál Sém Tov, itt a mezricsi mágid, itt az Álter Rebbe, a Mitteler Rebbe, a Cemách Cedek, a Rebbe Máhárás, illetve a Rebbe Rásáb. Szerinte ezek a vendégek mindig együtt jönnek, ám minden este más és más veszi át közülük a vezető szerepet, más lesz a domináns és különleges tulajdonságaik befolyásolják a mi napunkat és istenszolgálatunkat is.
Most induló sorozatunkban a hászid uspizint mutatjuk be olvasóinknak napról napra.
Az első vendég, a hászidizmus megalapítója, a Báál Sém Tov Ávráhám ősapához csatlakozik a sátorban. Ávráhámról, az első hagyományos vendégről itt írtunk részletesen.
Az első ősapa és a hászidizmus atyja több jellemvonásban is hasonlítanak. Mindketten az ember és Isten közötti kapcsolat egy új szintjét hozták el forradalmi gondolkodásukkal. Ávráhám a zsidó hit megalapítója volt, a Báál Sém Tov, vagy Best, ahogy röviden mondják, pedig a hászidizmus megalapítója. Emellett mindketten rengeteget utaztak, hogy Isten jelenvalóságát hirdessék a világban. Továbbá mindketten az egyszerű embert keresték, céljuk az volt, hogy a hétköznapi embereknek nyissák fel a szemét és vigyék őket közelebb Istenhez. A Báál Sém Tov járta a kis falvakat, és kérdezgette az embereket az egészségükről, munkájukról, anyagiakról. És amikor azt válaszolták: „Báruch Hásem” – Áldott legyen az Örökkévaló, akkor elmagyarázta nekik, hogy Isten még létünk és életünk legköznapibb, legvilágibb területein is jelen van.
Jiszráel ben Eliézer, vagyis a Báál Sém Tov – neve azt jelenti: a jó név ura – egy kis ukrajnai városkában született 1698-ban, elul hónap 18-án. Öt évvel később apja, Eliézer rabbi, aki a rejtett cádikok elnevezésű, titkos társaság tagja volt, elhunyt. Utolsó szavai ezek voltak fiához: Semmit ne félj, egyedül csak az Istent, szeress minden zsidót az egész szíveddel és az egész lelkeddel. A fiatal árva megfogadta apja tanácsát, a környékbeli erdőket járva és meditálva töltötte ideje jelentős részét, majd miután a természetben járva találkozott apja egyik társával, csatlakozott a társasághoz. Korának egyik legkimagaslóbb szellemi óriása volt, ám sokáig nem fedte fel kilétét, és élte a rejtett cádikok életét egyszerű kocsmárosnak és agyagásónak álcázva magát. Spirituális nagyságát, az örökkévalóval való misztikus kapcsolatát, az általa tett csodákat csupán néhány, a miszticizmussal foglalkozó tanítványa ismerte. Pontosan 36 éves korában (1734-ben, elul hó 18-án) mestere utasítására felfedte magát igazi valójában. A Báál Sém Tov arra tanította az embereket, hogy minden teremtményben megtalálható az isteni egy kis szikrája, valamint arra, hogy az Örökkévaló egyformán határtalan szeretettel viszonyul minden egyes gyermekéhez, akár gazdag és tanult emberről, akár tanulatlan szegényről van szó. Hangsúlyozta, hogy az örömteli istenszolgálat és az egyszerű, tiszta hit sokkal fontosabb, mint az aszketizmus. Közérthető, letisztult, a nép egyszerű fiaihoz szóló tanai természetes módon könnyen találtak utat a zsidó emberek szívébe, és nagy népszerűségre tettek szert.
Úgy mesélik, hogy szukotkor a Báál Sém Tov minden évben ezt mondta: „Hol van az ünneplés? A Szentélyben annak idején megállás nélkül hét napon át ünnepeltek szukotkor. Rábán Gámliél fáklyákkal bűvészkedett, és a szemüket sosem hunyták le. Hogyan lehetséges, hogy mi pedig évszázadokon át aludtunk? Ébredjetek, alvó emberek! Ébredjetek az álmotokból!” A Szentély lerombolásával, mondta a Best, a zsidó nép mély álomba merült. Az alvó ember lélegzik, szíve dobog, vére kering, ám nem lát és nem hall, elméje pedig nem fog fel semmit, inkább az álmok világába merül el. Így van ez a zsidó néppel is. A Szentélyben nyílt csodákat láttunk, és éreztük az Örökkévaló jelenlétét. Nyilvánvaló volt az egyetlen Isten jelenvalósága, és az emberek tudták, hogy Ő mindenütt és mindenben ott van. A Szentély elvesztése nemcsak fizikai veszteség volt, nem csupán egy szép és díszes épület veszett oda, hanem komoly spirituális veszteséget is szenvedtünk. Amikor szukoti sátrainkban ünneplünk, egy kicsit mintha kijavítanánk ezt a hiányt. A szukka körülvesz minket, micva, mely beburkol, emlékeztetve a tűz- és füstoszlopra, melyek a zsidó népet kísérték vándorútjukon, védve őket a vadállatoktól és az útonállóktól. Amikor a sátorban ülünk, erre emlékezve visszanyúlhatunk a múltba, egy kicsit felébredhetünk álmunkból. Ha így teszünk, felismerjük a spirituális veszteséget, és egyre magasabb szellemi szintre kerülhetünk. Még több micvát teljesíthetünk, még több jót tehetünk a világban, és ezzel egyre közelebb hozhatjuk a végső és teljes megváltást.
zsido.com
Forrás: chabad.org, chabad.org