„Ujjong-e a nép ma? Örülnek a vének?”

Csütörtök este, az őszi ünnepek záróakkordjaként beköszönt szimchát Tóra. Valóságos örömnap ez, amikor szerte a zsinagógákban mindenhol kiveszik a tóratekercseket és héber dicsérő szavak között megtáncoltatják Őket. Bizony „Őket”, nem pedig „azokat”, hiszen a Tóra élő, az Örökkévaló ajándéka, mely a zsidó embernek az egyetlen igazi örömforrása. 

Azonban felmerül a kérdés, hogy ha szimhát Tóra napján fejezik be a Tóra olvasását, akkor miért az öröm? Nem inkább sávuotkor kellene örülni, amikor a zsidóság a Tórának köszönhetően néppé vált? 

Természetesen nem a Tóra befejezéséből fakad az öröm – habár persze egy jó könyv elolvasása is okozhat katartikus élményt, akkor pláne ezt váltja ki mindenidők legmagasztosabb Műve. Az öröm elsődleges forrása viszont az, hogy újrakezdhetjük olvasni a Tórát, aminek bölcsességével és örök igazságaival már megismerkedtünk, s azokkal újból találkozhatunk és még mélyebben magunkba szívhatjuk.

Az alább Makai Emil (szül.: Fischer, 1870–1901) költő, Fischer Antal Enoch (1826–1896) makói neológ főrabbi fia 1897-es versét olvashatják. Makai eredetileg édesapja nyomdokaiba kívánt lépni, s rabbi-tanulmányokat folytatott, s jóllehet nem lett belőle rabbi, azonban a szülői házban magába szívott vallásosság végig kísérte – tragikusan rövid – életét. Szimchát Tóra ünnepére írt verse dramaturgiailag jól felépített, hatásos szófordulataival figyelmezeti olvasóit a múlt ápolásának fontosságára, s egyben hangsúlyozza, hogy elért sikereink az Örökkévaló Tórájából fakadnak, nem szabad megszédülni a mindennapok népszerű szólamaitól…

„A Tóra örömünnepére. 

(Szimchesz Tóra.)

Élt egykor a gondtalan ősi napokban / Egy nép, lealázva a többi között; / S azt zengi csodásan a szép rege róla, / Hogy fény lebegett tova törzse fölött, / Még lüktetett ifjú szívében – eszme, / Becsülni tanulta az ősi igét; / S dicső ideált világra teremtve, / Szennyfolt sose födte be tiszta nevét.

A boldog idők leperegtek a múltba, / Sivár a jelen, kihűlőben a múlt; / A régi utat ma tövis koszorúzza, / Mit ősök imádtak, – ah! »Rég elavult,« / A tél hidegét ki cseréli tavaszra? / Dacolva ki léphet a – század előtt? / Kor szelleme lüktet az emberi agyba / Ah! Nincs ki dicsérje a régi időt!

Haladni előre! Amerre csak út van, / Egymást letiporni: a legszebb erény; / Mi szép haladás: lenyűgözni a múltat / S kacagni az ősök »balga« hitén! / Mi szép, letekinteni büszke magasból, / Hová felemelt a »dicső tudomány«, / Úgy duzzad a szív is a büszke szavaktól, – / S a »dajkamesét« ki higgye ma már?

Ujjong-e a nép ma? Örülnek a vének? / Szívből fakadt-e a dal igazán? / S az ifjú amott, ki imára betévedt, / Hogy mért ez öröm, vajon érti talán? / Mi rejlik a Biblia végszakaszában, / Miért befejezve az Isten-i tan? / Hisz ő sose kezdte, nem ég utána, / Nem érti e régi szokásba mi van?

Nem tépte ugyan el az ős kötelékét, / De vértanú! – Nincs, ki tagadni meri; / Rég nyerne babért, szebb lenne az élet, / Ha végre az ősi hitet leveti. / A régi szokást sose tudta szeretni, / Szívébe nem érzi a végtelen űrt; – / »Ó-khald« betűket a fejébe beverni / Hajh! Úgy is elég sok időbe került! –

Oh, satnya utóda dicső ivadéknak, / Nem futja be szégyen az arcotokat? / Való, hogy enyészet e földön a cél csak, / S hogy nincs ideál, mit elérni szabad? / Hogy nincs csak egy Isten: az emberi elme, / Mely önerejével vív ki nagyot? – / Ne várd az időt, ami visszaterelne, / Oh jaj, ne idézd le a bősz haragot!

… Élt egykor a gondtalan ősi napokban / Egy nép, lealázva a többi között, / S azt zengi csodásan a szép rege róla, / Hogy fény lebegett tova törzse fölött. – / Oh vajha megállna idő folyamában, / Míg végre mi is új létre kelünk; / Többé ne legyen soha éji homályban, – / Nap lángja borítsa be régi nevünk!”