Túl a pohártörésen

A zsidó esküvő, a chátuná (magyarországi kiejtéssel chászene) közismert elemei közé tartozik az esküvői sátor, a chupá (magyarországi kiejtéssel hüpe) vagy a ketubá, vagyis a házasságlevél. Az alábbiakban a zsidó esküvők érdekes és talán kevésbé közismert elemeit villantjuk fel.

 

 Együtt vagy külön?

A zsidó házasságkötés egészen a késő középkorig két, egymástól időben elkülönülő ceremóniából állt. Az első volt az eljegyzés, az éruszin, és később következett az esküvő, a niszuin. Az eljegyzés nyomán a lány ugyan még az apja házában maradt, jogi szempontból már férjezettnek számított, és ha végül máshoz akart férjhez menni, akkor a zsidó törvényeknek megfelelően el kellett válnia. A második szakasz, az esküvő azt jelentette, hogy a lányt díszes felvonulás kíséretében az atyai házból a jegyes otthonába kísérték, ahol a jogilag már létező köteléket az új pár elhálta.

Míg kezdetben az eljegyzés volt a kettő közül a hangsúlyosabb esemény, az időben előrefelé haladva az esküvő lett a fontosabb elem. A további fejlődés nyomán a két szertartást összevonták, és mindkettőre az esküvői sátor alatt kerül sor. Ez sok fejfájástól menti meg a párokat, mert nem hagy heteket vagy hónapokat arra, hogy meggondolják magukat a fiatalok, és úgy legyenek elvált emberek, hogy a gyakorlatban soha nem voltak összeházasodva. Ezzel együtt manapság is tartanak eljegyzést, ám ez nem egy hivatalos jogi aktus, csupán szép szokás. Egyes közösségekben, mint például a Chábádban, igyekeznek minél hamarabb megrendezni az esküvőt az eljegyzést követően, máshol akár egy egész évet is várnak.

 

 Egy feleség? Több feleség?

A Tóra ugyan engedélyezi a többnejűséget, és erre látunk is példát a Tánáchban, a zsidó Bibliában, az idők során az askenáz zsidók mégis egyre jellemzőbben monogám házasságban éltek. Végül a X. században Rábénu Gersom ezer évre érvényes, a poligámiát tiltó rendeletet hozott. Bár az ezer év már letelt, askenáz zsidók számára továbbra sem megengedett a többnejűség. A szfárádi közösségekben sosem volt érvényben ilyen tilalom, de Izraelben tilos a többnejűség (kivéve azokat az eseteket, amikor valaki eleve több feleséggel érkezik az országba).

 

 Heteken át tartó lakodalom

Nemcsak a magyar népmesékben tart hét napon át a lakodalom, hanem a zsidó hagyományok szerint is, amennyiben egyik vagy mindkét félnek az első házasságáról van szó. A jemeni zsidók tradíciója szerint azonban nem egy, hanem egyenesen hat héten át tartanak az ünnepségek és a lakomák, és e hat hét minden szombatjához különleges szokások, rituálék és vendégek tartoznak.

 

 Ünneplés a mikvében

A zsidó törvények értelmében a menyasszonynak hét tiszta napot kell számolnia a havi ciklusa végeztével, és a hetedik napon, az esküvő előtt meg kell merülnie a mikvében, vagyis a rituális fürdőben. Így válik megengedetté újdonsült férje számára. Az esküvőt megelőző merülés sok közösségben ugyanúgy magánügy, mint a házasság további szakaszában, azonban vannak olyan szfárádi közösségek, akik hatalmas ünnepséget rendeznek ez alkalommal. A menyasszonyt a kiterjedt család nőtagjai kísérik saját részéről és a vőlegény részéről is, és a merülés után áldásokkal és jókívánságokkal halmozzák el őt. Az ilyen alkalmakkor természetesen nem maradhatnak el a különleges, erre az alkalomra készített finomságok, a zene és a tánc.

 

 Henna

Bár a részletek különbözőek lehetnek, sok arab országból származó zsidó közösségben ismert a henna szertartás, melynek keretében a menyasszony és mások (közösségenként eltér, hogy kik) hennável festik meg a kezüket. A henna fa leveléből készült tinta narancsszínű nyomot hagy a bőrön, ami akár napokig is látható marad. A hen­nát sokszor a mikvében való megmerülés után alkalmazzák. A henna héber neve: chiná – הנח, és akárcsak a pontosan ugyanúgy írt Cháná név, ez a szó is a három különleges női micva (parancsolat) akronímája: ח – chálá (a meggyúrt tésztából leválasztott kis darab tészta, tágabb értelemben a kóserság), נ – nidá (a házasság tisztasága) és ה – hádlákát nérot (szombati és ünnepi gyertyagyújtás).

 

 A távolság megerősíti a kapcsolatot

Askenáz közösségekben szokás, hogy az esküvőt megelőző egy hétben a házasulandó felek nem találkoznak egymással. Először a bedeken szertartása, a menyasszony arcának fátyollal való eltakarása alkalmával találkoznak egy hét elmúltával.

 

 Akárcsak jom kipur

Bölcseink azt mondják, hogy az esküvő napja olyan a menyasszony és a vőlegény számára, mint a zsidó naptár legszentebb napja, a jom kipur, magyarul engesztelőnap, mert ezen a napon minden bűnük megbocsátást nyer és tiszta lappal indulnak közös életükben. A pár mindkét tagja böjtöl ezen a napon, és elmondják a jom kipuri Viduj bűnvallomást is. A böjtöt az esküvői szertartást követően a chéder jichudban (ld. a következő pontot) törik meg.

 

 Mohár

Ahogy Eliezer, Ávráhám szolgája drága ajándékokat adott Lávánnak, Rivka (Rebeka) apjának és ahogy Jáákov kétszer hét évet szolgált Ráchelért, úgy a mai napig szerepel a házassági szerződésben az a részlet, hogy milyen pénzbeli ajándékot ad a vőlegény a menyasszonynak. Tulajdonképpen ez a ketuba, a házassági szerződés lényege. A ketuba ugyanis nem romantikus, hanem jogi dokumentum, mely gyakorlatilag a feleség jogainak védelmét szolgálja. A házasság során a házasságlevélben ígért pénz mintegy adósságként marad meg a feleség felé, melyet a férj halála vagy válás esetén kap meg. Így pénzbeli ajándék helyett inkább biztosítékot jelentett a menyasszony számára, ráadásul lehetővé tette a szegény férfiaknak, hogy úgy házasodjanak, hogy nem kell azonnal pénzt kiadniuk.

 

 Chéder jichud

A zsidó szokások szerint olyan férfi és nő, akik nem közeli rokonok vagy nem házastársak, nem lehet kettesben, mások társasága nélkül zárt helyen.

A Misna szerint egy nőt háromféle módon lehet elvenni: pénzzel, okirattal és intim kapcsolat révén. A pénzt az esküvői sátor alatt átadott gyűrű, az iratot a ketuba képviseli, a házaséletet pedig a chéder jichud szimbolizálja, amikor az újdonsült pár életében először lehet zárt helyen egyedül. Éppen ezért tanúk is járnak hozzá – legalábbis ahhoz, hogy a pár valóban bement a szobába és magára csukta az ajtót. Szokás, hogy az esküvő napján megtartott böjtöt itt törik meg (ezért készítenek ebbe a szobába ételt-italt is a friss házasoknak), valamint az is, hogy az új házasok ajándékkal kedveskednek itt egymásnak.

 

 Ezüstkanál

Egyes közösségekben, például a Chábádban is, szokás a chéder jichud elé ezüstkanalat tenni. A szobába lépve a pár átlép a kanál fölött, és úgy vélik, hogy ez jel arra, hogy jó megélhetésük legyen.

 

 Hászid értekezés

A Chábád közösségekben szokás, hogy a kábálát pánim, a vendégek fogadása idején (az esküvői szertartás előtt) a vőlegény elmond egy máámárt, egy hászid értekezést férfi és nő misztikus egyesüléséről az esküvő alkalmával.

 

 Gyertyák

Ősi zsidó szokás szerint a vőlegényt és a menyasszonyt szüleik (helyenként nagyszüleik is) kísérik a chüpe alá. Az arámi szóval sosvininnek nevezett kísérők gyakran meggyújtott gyertyát tartanak a kezükben. A grúz közösségekben szokás, hogy a gyertyákat a szertartás egy bizonyos pontján veknibe szúrják és úgy emelik őket a magasba.

 

A szabad ég alatt

Vannak közösségek, ahol a zsinagógában vagy rendezvényteremben tartják az esküvőt. A hagyományos askenáz esküvőkön azonban a szabad ég alatt állítják fel az esküvői baldachint, kifejezve azt a kívánságot, hogy az új pár megkapja azt az áldást, melyet az Örökkévaló Ávráhám ősapának adott: „És megsokasítom a magzatod, mint az ég csillagait és a tengerpart homokját”.

 

 Gyűrű

Az esküvői baldachin alatt a vőlegény gyűrűt húz a menyasszony mutatóujjára. A gyűrűnek teljesen simának kell lennie és tanúknak kell igazolnia azt, hogy valóban a vőlegényé, van értéke és azt is, hogy megtörtént a gyűrű megfelelő átadása. Jemenben gyűrű helyett pénzt adtak a vőlegények a menyasszonynak.

 

 Töltött galambok

A jeruzsálemi zsidók szokása, hogy két töltött galambot szolgálnak fel a menyasszonynak és a vőlegénynek az első közös étkezésükre. Ez azt a vágyat fejezi ki, hogy otthonuk a szeretet alapján álljon. A Salamon király által írt Énekek énekében a galamb a szeretet és a hűség szimbóluma.

 

 Dobolás

A régi jeruzsálemi askenáz zsidók között szokásban volt, hogy az esküvőkön egy énekes és egy dobos (jiddisül pojker) nyújtotta a zenét. E hagyomány a XIX. századból származik és azon talmudi tanításon alapul, hogy a Szentély pusztulása után nem illendő zenét hallgatni.

 

 Micva-tánc

Hászid közösségekben szokás, hogy családtagok és a közösség megbecsült tagjai „táncolnak a menyasszonnyal”: a menyasszony fogja egy hosszú szalag egyik végét, a férfiak a másikat, és így táncolnak. Az egyetlen, aki valóban táncol a menyasszonnyal, a vőlegény. A lubavicsi Rebbe ellenezte e szokást, ezért Chábád közösségekben nem követik.

 

 A legrégebbi ismert házasságlevél

A ma ismert legrégebbi, a polgári időszámítás szerinti második századból származó zsidó házassági szerződésre a huszadik század elején találtak rá. Az okirat az egyiptomi Elephantiné szigetén élő zsidó közösségből származik, és azzal kezdődik, hogy a vőlegény, bizonyos Ász-Hor bejelenti nősülési szándékát Mibtachija, a menyasszony apjának: „Azért jöttem a te házadba, hogy feleségül add hozzám leányodat, Mibtachiját. A mai naptól fogva mindörökké ő az én feleségem és én vagyok az ő férje”. Az eljegyzés bejelentése után a házassági szerződés részletei következnek: Ász-Hor öt sékelt fizetett Machszejának, az apának, a perzsa mérték szerint, ami mellé Ász-Hor további 65 és fél sékel ajándékot is adott, ami a szakértők szerint azt jelenti, hogy a menyasszonyért adott pénz csupán névleges összeg volt.

A szerződés értelmében a feleségnek a férjével megegyező jogai voltak. Saját tulajdona volt, mely fölött kedve szerint rendelkezhetett. Mindkettőjüknek joga volt a váláshoz is, és ehhez az asszonynak semmi mást nem kellett tennie, mint hogy megjelenjen a közösség vallási bírósága előtt és kijelentse, hogy már nem szereti Ász-Hort.