Trianon és a vidéki zsidók – új határon innen és túl

Néhány reakció a vidéki zsidók köréből, a trianoni emlékezetpolitika margójára. 

 

A vidékiből lett nagyvárosi költő

A trianoni döntés ugyan nem érte váratlanul a magyarokat, viszont, érthető módon, a szerződés aláírásáig reménykedtek abban, hogy ez a lehetőség nem több egy rossz álomnál. Az aggodalommal teli várakozás a művészvilágot is megszólította, közöttük a magyar „Nagyasszony”, Jászai Mari (1850–1926) tragika egyik kedvenc poétáját, Kiss József (1843–1921) zsidó költőfejedelmet is. A mezőcsáti születésű Kiss még 1920 májusában papírra vetett versével kezdődött a trianoni döntés utáni első Egyenlőség címlapja, a június 6-i szám, mely akár a hazai „Zsidó Hiszekegy” is lehetne:

 

„Ne űzzetek el!

Ne űzzetek el e szent koporsótól,

Hisz, aki benn nyugszik, nekem is anyám!

Lemondtam, önként, minden földi jóról,

De az anyámhoz jussom van talán?

Ne ordítsátok folyton a fülembe,

»Keress idegen, magadnak más odút!«

A sír számomra itt van kiszemelve,

Síromhoz erre, itt vezet az út.

 

Ne halljam folyton e bősz riadalmat,

Az oktalan vád őrült zsivaját.

Egykor tapsoltatok – mit zengtem – dalnak,

S lantom másnak ma sem engedem át,

Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek,

Tartom a jusst hozzá, mind holtamig,

Míg újra magyarul nem zengnek a végek

S lantomon az utolsó húr is elkopik.”1

 

Trianoni Tisá böáv

Ugyanezen a címlapon, a vers alatt, a szerkesztőség „egy hazafias magyar zsidó” felhívását is közölte, mely június 4-e zsidó gyásznappá való nyilvánítását akarta:

„Ez a nap az igazi magyar ember és hazafi rettenetes gyásznapja. A magyar zsidónak egy valóságos »Tiso beov«-ja. Több mint egy Tiso-beov! Avassa fel és iktassa be ezt a június 4-ét a magyar zsidóság vezetősége és papsága mint a legszigorúbb gyásznapot. Az egész napon át tartó böjttel vezekeljünk, rendeljünk el szomorú gyászistentiszteletet e napnak délelőttjére is és délutánjára is. Fohászkodjunk, imádkozzunk a mindenható Istenhez, hogy segítse meg szeretett hazánkat és minden magyar embert a pusztulástól és végromlástól. Rendeljék el az illetékes faktorok, hogy ezen a napon legyen minden magyar zsidó üzlete, irodája, kávéháza, színháza zárva.”2

A trianoni döntés és Tisá böáv (áv 9.) egymás mellé állítása első olvasatra talán profanizálónak tűnhet, hiszen a zsidó vallás leggyászosabb napjáról, az első és második jeruzsálemi Szentély lerombolásáról emlékezünk évről évre, amikor megszűnt az áldozás, a zsidók elvesztették országukat és szétszóródtak a világon. A sorok között inkább az olvasható ki, hogy az asszimiláció-párti Egyenlőség olvasótábora, a zsidó nemzetiséget elutasítva és „csak” a vallási elemeket megtartva, izraelita magyarnak tartották magukat, akiknek magától értetődő volt az őseik országának, a Szentföld elvesztését párhuzamba állítani a jelen otthonuk, Magyarország területveszteségeivel (pláne, ha még rokonságuk is volt az elszakított részeken). Ugyanakkor a felhívás írója erősen elragadtatta magát, amikor a szolgáltató- és egyéb szektorok teljes bezárását gondolta elrendelni a napra, hiszen azt sokszor még az év legszentebb napján, Jom kipurkor sem tartották be egyes zsidók.

 

Egy böjtnap helyett folytonos gyászimák

Habár arról hiteles feljegyzés nem maradt, hogy vallási értelemben vett böjtöt tartottak volna zsidó közösségekben, olyan példát viszont találunk, hogy június 4-én kívül is rendszeres gyászimát mondtak az Istentiszteletek alkalmával. Az esztergomi hitközségben dr. Zwillinger Ferenc (1876–1944) elnök indítványára még 1920. június 8-án elhatározták, hogy rabbijuk minden szombaton és ünnepnapon nyitott frigyszekrény előtt fog imádkozni a haza területi nagyságának helyreállításáért, addig, míg el nem törlik a trianoni egyezményt.3

 

A zsidó a magyarság egy része

A nagyváradi zsidók Trianon előszelében, 1920. május 31-én ünnepelték főrabbijuk 30 éves jubileumát. Kecskeméti főrabbi ekkor elhangzott beszéde az ominózus napot nemcsak a hitközség ünnepévé tette, hanem örömét kiterjesztette az egész erdélyi magyarságra is. A terjedelmes beszéd vége így hangzott:

„Utolsó szavam nem búcsúszó, hanem fogadalom, mint aki még munkát vállal az elvek kavargásában. Nem nemzeti, csak népegység vagyunk, kitartunk a zsidóság történeti formái közül abban, amit eddig vallottunk, hogy más népek nemzeti életében élve, a mi nemzeti érzésünk azé a nemzeté volt a maga végtelenségben és marad az övé – akié volt! Zsidó vallás, nem zsidó nemzet. Új uradalomra kerülhetünk át, amely nemzetté parancsolhatja a maga zsidóságát, de mi nem vagyunk nemzet. Úgy kerülünk át, mint a magyarságnak egy része.

Az igazság az, hogy magyar zsidók voltunk, vagyunk és az új uradalomban is magyar zsidók vagyunk. Hiába! Nem tudunk hűtlenkedni, nem tudunk követ dobni a kútba, melynek a vizét ittuk. Zsidó vallás vagyunk, de zsidó nép is, a vér meg a család parancsolta hűség lekötöttjei: emberek, akiknek történeti folytonosságban kell vinni a zsidóság életét, folytonosságban a zsidó néplélek örök vallási eszményeit.”4

 

Jászberényi rabbiiktatás

A jászberényi neológ főrabbiszékbe 1921. szeptember 8-án iktatták be dr. Kun Lajost (1886–1944). Az ünnepségen megjelent a város teljes intelligenciája, a polgármestertől, a járásbírákon át az államrendőrség főkapitányáig, akik Kun hazafias székfoglalóját hallgathatták meg:

„Valóban várakozásteljes, ünnepi hangulat vett erőt a közönségen, mikor a »Hiszek­egy« zsolozsmaszerű hangjai­nak elhalkulása után és Halmos főkán­tor kitűnően előadott máh tovu-ja után dr. He­vesi Simon pesti főrabbi lépett a szószékre, hogy ifjú kartársát a rabbiszékbe beiktassa. […]

Szerencsétlen hazánk balsorsára mutatott rá a főrabbi beszédében, majd [Kun rabbi,] így folytatta: »Ez a föld, ahol bölcsőnk ringott, az a föld, hol apáink örök álmukat alusszák, az a föld, melyért apáink, fiaink és testvéreink vérüket hullatták, melynek nyelve a mi édes anyanyelvünk, áldása a mi áldásunk és szomorúsága a mi szomorúságunk, ez a föld, ez az ország, ez a haza a mi közös szentségünk; ha ennek a szentségnek érdekei úgy kívánják, hogy kínszenvedés legyen osztályrészünk, ám szenvedjünk néma megadással, sajgó tűréssel, de ha úgy látjuk, hogy ennek a szentségnek érdeke szeretetteljes, megértő és építő munkát kíván, akkor félre az önzéssel, félre az önérdekkel, félre az anyagiassággal, félre a rang, a cím, a hatalom hajhászásával, akkor egy szent vágyakozás egyesítsen mindenkit, aki a haza szentségét szívébe zárta, legjobb erőnket és tudásunkat arra fordítani, hogy újra egy boldog, nagy és szabad hazának lehessünk szabad fiai, szabad polgárai.«”5

A Magyar Hiszekegy úttörése

Ahogy az előző bekezdésben láthattuk, a Magyar Hiszekegy megjelent a rabbiiktatáson, mintegy felvezette azt, a Himnusz párja lett, mely ezentúl jellemzően az ünnepségek záróakkordja lett (korábban, főképp mint nyitóelem szerepelt). A Magyar Hiszekegy gyakorlatilag minden hivatalos esemény nyitánya lett, melyet a zsidó hitközségek is inkorpoláltak. Természetes része lett a nagykanizsai zsinagóga centenáriumának 1921. szeptember 18-án.6 És pár nappal később, szeptember 25-én, ez hangzott el először a tápiószelei zsinagógában is, mielőtt a nagykátai rabbi leleplezte volna a hősi halottak emléktábláját.7 Kiragadott példák, a sor bármely hitközség akármelyik összejövetelével folytatódhatna.

 

Rabbik mint a magyarság őrzői

Tényként könyvelhető el, hogy a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és egyes szerbiai városok, mint Szabadka (Subotica), Újvidék (Novi Sad) stb. rabbijai milyen fontos szerepet töltöttek be az ottani zsidó közösségek magyar öntudatban való megtartásában. A trianoni döntést követően az elszakított városokban megüresedett rabbiszékeknél kifejezetten törekedtek arra, hogy az ország magjából származóval tölthessék be a pozíciót. Viszont a másik oldalon mindent megtettek azért, hogy ez ne sikerüljön – erre eklatáns példa a losonci (Lučenec, Szlovákia), ahol a rabbiszéket dr. Kun Lajos jászberényi főrabbival akarták betölteni.

A losonci elöljáróság az 1926-os egyhangúlag lefolyt választóközgyűlése után megtette a szükséges hivatalos lépéseket a csehszlovák kormánynál, hogy Kun rabbinak letelepedési engedélyt szerezzenek. Ekkor még nem tudták, hogy egy névtelen besúgó jelentést tett a szlovákoknak, hogy a rabbi Apponyi Albert gróf 80. születésnapján hazafias magyar beszédet tartott, melyben a lesújtott ország újjáépítését és a nemzet felvirágozását kérte az Örökkévalótól. A losonciak bekérték Kun rabbi kézzel írott beszédének teljes szövegét, hogy megvizsgálják annak pontos tartalmát. Ezután pedig végleg eldőlt az ügy kimenete: 1927. február 7-én érkezett a rendőrbizottság a rabbi letelepedését elutasító határozata. Fellebbezésnek helye nem volt…8

 

Katzburg Sámuel írása

 

1 Kiss József, „Ne űzzetek el!”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 23. szám, 1. old.; 2 „Junius 4: gyásznap”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 23. szám, 1. old.;

3 „Hirek – Az esztergomi hitközség és a békeszerződés.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 27. szám, 10. old.; 4 „Kecskeméti Lipót beszédéből”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 24. szám, 3–4. old.; 5 „Hirek – Rabbibeiktatás”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 37. szám, 14. old.; 6 „Száz éves jubileum”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 39. szám, 17. old.; 7 „Hirek – Hét hősi halott.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 41. szám, 15. old.; 8 „A jászberényi főrabbi bünhődése, mert imádkozott a 80 éves Apponyiért”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 10. szám, 10–11. old.