2026. február 17-én került sor a Neshama TV első olyan eseményére, amelyen egy, a csatornán sugárzott, komoly visszhangot kiváltott műsor apropóján beszélgetésre hívták a nagy számban megjelent közönséget.
Ezen az estén egy jelképes helyszínen (Párbeszédek Háza) kezdődött el egy diskurzus arról, hogy miként tudjuk feldolgozni a traumáinkat főleg egyéni, de akár társadalmi szinten is. Kezdésként a megidézett beszélgetésből láttunk néhány részletet. Emlékeztetőül: ebben a műsorban („A dédapám alapította a nyilaskeresztes pártot” címmel a Neshama TV csatornán) Fullajtár Andrea színésznővel és Meskó Zsolt író-rendezővel beszélgetett Hidas Judit a saját transzgenerációs traumáikról, amelyek merőben eltérőek, mégis esetenként hasonló tüneteket okoznak.
A holokauszt traumái
Felkavaró, elgondolkodtató és témafelvető volt ez a néhány részlet, így Hidas Judit, az est műsorvezetője a színpadra hívta Dr. Preisz Éva Eszter pszichiátert, terapeutát, hogy segítsen megértenünk ezeket a traumákat és traumafeldolgozásokat. Preisz Éva elmondta, hogy sokan általában azért fordulnak szakemberhez, mert például olyan titkokat érzékelnek a környezetükben/családjukban, amelyekkel kapcsolatban rossz érzéseik vannak, ezek jelenthetnek az életükben elakadásokat, amelyek olykor félelmetes testi tüneteket is okozhatnak. Speciális helyzet, hogy van olyan, aki ezekről hajlandó akár a nagy nyilvánosság előtt is beszélni, de sokszor magunkba fojtjuk ezeket. Nagyon fontos, hogy kapcsoljunk érzeteket a traumáinkhoz, sokszor a bűntudat ‒ ha valakinek olyan felmenői vannak, akik valamilyen bűnt követtek el más emberek ellen ‒ áldozati pózzá válik. Ezen kell dolgoznia az adott embernek. Kissé kinyitva a teret: először a saját traumáinkat kell feldolgoznunk, utána kezdhetünk másokéval, akár társadalmi szintre helyezve is foglalkozni.
Az alapfogalmak tisztázása után az est második részében Csepeli György szociálpszichológus, Rainer M János történész és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes fogalmazták meg véleményüket a generációkon átívelő traumákról és a feloldás lehetőségeiről.
Többféle módja van a traumafeldolgozásnak
Csepeli György fontosnak tartja a kommunikatív emlékezetet ‒ A kiáltó csend című könyvében, amelyben a Pap Richárd kulturális antropológussal közös, terepmunkára és egyéni, illetve fókuszcsoportos interjúkra épülő társadalomtudományi kutatásaik eredményeit foglalják össze ‒, éppen ezzel foglalkoztak, hiszen számos magyarországi településen bonyolítottak le interjúkat. A kérdésekre válaszolók és azt visszautasítók aránya is jelentéssel bír. Miután azonban a kommunikatív emlékezet megszűnik létezni, életbe lép a kulturális emlékezet, amely a szemtanúk, kortársak elmeséléséből jön létre. Ez a fajta szociológiai kutatás is egyfajta traumafeldolgozás.
Rainer M János Mérei Ferenc pszichológust idézte elsőként, aki megalkotta az össznemzeti elfojtás” kifejezést, majd Bibó István szavaira emlékezve a szembenézés és a felelősségvállalás elmaradására, illetve a közömbösségre hívta fel a figyelmet. Mindenkinek a saját családtörténete adhat kapaszkodókat ezekkel kapcsolatban.
Ezután Sajgó Szabolcs vette át a szót, aki arról beszélt, hogy szerinte a gyógyító diskurzus segítheti a közösség összetartozás-érzésének növelésében, hiszen a „rossz” fizikai lenyomata megnyomorítja a világot.
Preisz Éva Eszter kiegészítette ezt a transzgenerációs traumák természetét elemezve: az egyéni, a családi és a kollektív tudattalan összefüggéseivel.
Hidas Judit író a Neshama TV műsorvezetője
Hidas Judit megbocsátásra és megbékélésre vonatkozó kérdésére válaszolva szóba került még a társadalmunkban és az egyénekben is munkáló gyanakvás és bizalomhiány. Szó volt még más nemzetek traumafeldolgozási módszereiről is, mi az, amelyek példaként szolgálhatnak számunkra is. Rainer M János személyes élményeiből felidézett egy több mint 280 évvel ezelőtti skót-angol csatát bemutató hipermodern kiállítást, amely sajátos, kreatív és mindkét csatázó fél szemszögéből segít feldolgozni ezt az ellentétet. Ebből több tanulságot vonhatunk le: például a 280 év eltelte kapcsán, hiszen nálunk „még csak” 80 év telt el a II. világháború óta. Fontos, tehát, hogy a még élő szemtanúk és/vagy leszármazottaik, akik már bizonyos távolságból látnak rá az eseményekre, de sokszor szinte ugyanolyan traumaként élik meg azokat ‒ próbáljanak meg egymással beszélgetni, bármilyen nehéz ez és sebeket tép fel, mert végső soron összetartozunk ‒ egyénként, közösségként, munkatársakként, családilag és a társadalomban is. Hiszen a kollektív emlékezet személyes emlékek összessége és Csepeli György szerint a magyar társadalomba kódolt embertelenségnek véget kell vetni.
Nekem a beszélgetés alatt végig az 1945 című, 2017-ben bemutatott, Török Ferenc által rendezett történelmi film motoszkált a fejemben, a hangulat és a felvetett kérdések mind-mind ezt az atmoszférát idézték fel. Ebben a fekete-fehér filmben a faluba a háború után megérkező két ortodox zsidó férfi kapcsán kerülnek napvilágra az elfojtott, eltitkolt bűnök, cinkosságok és hazugságok, amik miatt több embernek is számvetést kell készítenie és szembenéznie lelkiismeretével és a közelmúlt történéseivel.
A megjelent közönség végezetül értő kérdésekkel és hozzászólásokkal egészítette ki a tettesek és áldozatok unokáiról szóló beszélgetést. Felmerült például az, hogy nem tettesek és nem áldozatok vagyunk, hanem mindannyian felelősek, valamint szóba került a megbocsátás és a nulla önreflexió témaköre. Zárszóként Meskó Zsolt, a tévéműsor egyik interjúalanya mondott néhány szót arról, hogy ő miként látja a társadalmi megbékélés lehetőségeit.
Az alaptéma már most sok további kérdést vetett fel, amelyek még néhány órán keresztül ott tartottak volna bennünket, de az biztos, hogy hazafelé mindenkinek volt min gondolkodnia. Szerintem érdemes ilyen beszélgetéseket szervezni, mert sok-sok kérdést kell még ezekkel a traumákkal kapcsolatban megvitatnunk, nagyon várom a folytatást.
Fotó: Tyukodi László
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.