Tragédia Meronban: a felebaráti szeretet próbája

Az áhávát jiszráél különös feladatot ró ránk: azt, hogy úgy szeressük a többi zsidót, mintha mind édestestvérek lennénk. Ez persze nem nehéz akkor, ha a többi zsidó kedves, szeretetreméltó és olyan elvek mentén éli az életét, mint mi magunk. De mi történik, ha az, akit nővérünkként, fivérünkként kéne szeretnünk, kifejezetten ellenszenves, vagy olyan döntéseket hoz, amikkel nem értünk egyet? Ott kezdődik a micva neheze. 

A legemberibb igényünk, hogy értsük a világot, amelyben élünk. Hogy szabályszerűséget találjunk az eseményeiben, hogy rámutathassunk egyes pontokra: íme itt az ok – és amott az okozat. Ez a nagyon is érthető késztetés hajtja előre a világunkat. Ez vezet a tudományos felfedezésekhez, filozófiai eszmékhez, társadalmi fejlődéshez. A kíváncsiság és rendszer iránti vágyunk együttesen mozgatják a világunk alakulását. Azonban nem mindig van rendszer. Néha úgy tűnik, a világ egyszerűen csak random események sorozata, nincsenek okok és okozatok, akárhogy erőlködünk, nem látjuk meg a mintázatot.

Amikor egy tragédia kapcsán felelősöket kezdünk kutatni, akkor valójában azt szeretnénk megerősíteni, hogy a dolgoknak van egy általunk megérhető rendje, hogy tanulhatunk a katasztrófákból és megfelelően felkészülve a következőt elkerülhetjük. Ha azonban nem találunk felelőst, akkor a mindenért felelőshöz fordulunk: hogy engedhette ezt Isten?! Ahogy a gyerek szemrehányóan néz szülőjére, amikor orra bukik, úgy kérdezzük mi is a világ teremtőjét: miért nem szóltál, miért nem nyúltál le mindenható kezeddel és miért nem akadályoztad meg, hogy megtörténjen valami borzalmas?!

Az áldozathibáztatás valójában nem más, mint egy önvédelmi reakció – amíg azt feltételezzük, hogy az áldozat elkerülhette volna sorsát, ha jobban vigyáz, körültekintőbb vagy okosabb, addig könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy velünk ez nem fordulhat elő, hiszen minden bizonnyal ügyesebbek, okosabbak, bátrabbak vagy épp ellenkezőleg: óvatosabbak vagyunk, mint az, aki bajba került. Ha azt gondoljuk, az, hogy veszélybe kerülünk-e, rajtunk múlik, akkor hihetjük azt, hogy kézben tartjuk a sorsunkat.

Meronban tragédia történt. És miközben próbáljuk feldolgozni 45 ember elvesztését, nagyon nehéz a zsidóság két alapelvét gyakorolni: a felebaráti szeretet és az Örökkévalóba vetett megkérdőjelezhetetlen hitet. Az agyunk eszelősen próbál értelmet találni egy totális káoszban és közben a gyász feloldásaként arra törekszik, hogy biztosítson róla bennünket, hogy velünk ez nem történhet meg. Mi nem megyünk tömegbe. Mi meghalljuk, ha azt mondják, nem biztonságos egy helyszín, főleg, ha már tíz-tizenöt éve mondják ezt a szakértők. Mi visszafordulunk, ha látjuk, hogy valami veszélyes, mi nem visszük a gyerekeinket ilyen helyre… és tényleg? Tényleg sose tettünk olyat, ami az életünkbe kerülhetett volna? Biztos ez? Sose függött hajszálon a gyerekünk élete, sosem szaladt el az úton, sosem nyúlt oda a konnektorba, sosem érhette el a vegyszert? Sosem értünk még haza úgy, hogy hálát kellett adnunk a Jóistennek, amiért megúsztuk élve ezt vagy azt a helyzetet? Sosem súgtuk magunk elé, hogy köszönöm, sosem éreztük, hogy egy őrangyal mentett meg bennünket valamitől? Ó, dehogynem.

 

Mert néha mind hibázunk, és néha hibáznak a körülöttünk lévők – és néha senki sem hibázik, mégis csak az Örökkévaló kegyelméből úszunk meg valamit ép bőrrel.

Meronban tragédia történt, és megpróbálunk ennek értelmet adni. Talán a gilgul miatt volt, talán ez a 45 lélek valamiért vissza kellett, hogy térjen a földre, hogy korábbi életének hibáját kijavítva teljesítse küldetését és (szerettei számára fájdalmasan korán) visszatérjen a Teremtőhöz? Talán az égben van szükség a lelkükre? Talán egyikük valami sokkal borzalmasabbtól menekült meg emiatt – már ha el tudunk ennél borzalmasabbat képzelni? De ha mindez nem, akkor miért? Mi oka lehetett az Örökkévalónak ezzel, miért hagyta ezt?! Az Örökkévalóba vetett hit alapja annak az elfogadása, hogy az értelmünk számára felfoghatatlanok az ő motivációi. Ő az, aki átlátja a világ teljes működését, aminek mi épp csak hogy a felszínéből fogunk föl valamit. Ő az, aki egyszerre van jelen múltban és jövőben, miközben mi a jelent sem értjük tökéletesen. Hiába próbálunk értelmet találni a számunkra megérthetetlenben…

Ami Meronban történt, annak vannak emberi felelősei. Az emberi hatóságok dolga ezt feltárni, és levonni belőle a konzekvenciákat, hogy ilyen tragédia – amit már a helyszínen Izrael egyik legnagyobb katasztrófájának neveztek a szakértők – ne fordulhasson elő. Azoknak, akik megteremtették azokat a körülményeket, amelyek a tragédiához vezettek, felelniük kell tetteikért – most a földi bíróságokon, és egyszer majd a Jóteremtő előtt. A hatóságok vizsgálata mellett pedig minden egyes érintettnek meg kellene vizsgálnia önmagát és felmérni, hibázott-e. Világi és vallási vezetőknek, szervezőknek, résztvevőknek kell feltenni magukban a kérdést: mindent megtettek-e annak érdekében, hogy azok, akik tőlük függenek, biztonságban legyenek? Mindent megtettek-e annak érdekében, hogy embertársaikat ne sodorják veszélybe? Ez azonban nem nekünk „kívülállóknak” a feladata. Nem a mi feladatunk az ítélet, nem a mi feladatunk a feloldozás. Ez a hatóságok dolga és a közvetlenül érintettek dolga. Nekik kell megvizsgálniuk a tetteiket és vállalniuk a felelősséget a döntéseikért.

Így kellene lennie. Mert az Örökkévalóval való viszonyunk nem csak a feltétlen hitről szól.

Az Örökkévaló szabad akaratot adott nekünk  és a belátás képességét, hogy a magunk szintjén megértsük a világ működését és döntéseket tudjunk hozni.  Hogy uralkodni tudjunk vágyainkon és fel tudjuk mérni, milyen következményei vannak a döntéseinknek.

Meghalt 45 ember. Gyerekek, kamaszok, felnőttek. Apák, fivérek, fiak. Lág báomerkor haltak meg – a napon, melyen nagyjából 18 évszázaddal ezelőtt megszakadt a borzalmas járvány, amely Akiva rabbi tanítványai között pusztított. Lehetetlen nem felfigyelni a párhuzamra azzal, hogy meroni Lág báomer volt az első tömegrendezvény, amit Izraelben engedélyeztek a borzalmas koronavírus-járvány után, ami különösen nagy erővel pusztított a cháredi közösségekben. És meghalt 45 ember. Bölcseink szerint Akiva rabbi tanítványai között azért tört ki járvány, mert nem volt közöttük ahávát Jiszráél, a minden zsidó iránt érzett szeretet, vagyis a tanítványok nem viselkedtek egymással kedvesen és tisztelettel. Éppen ezért, miközben természetesen levonjuk a tanulságot a jövőre nézve, még fontosabb, hogy ne feledkezzünk meg a felebaráti szeretetről és kedvesen, tisztelettel forduljunk a zsidó nép minden tagjához. Hogy képesek legyünk valóban eggyé válni fivéreinkkel és nővéreinkkel, sajátunkként érezni traumájukat, egyként gyászolni és egyként elfogadni a csapást. Nem tudjuk az Örökkévaló mit miért hagy vagy nem hagy. De ha szeretettel, türelemmel és elfogadással fordulunk egymás felé, abból baj nem lehet.

Áldott az Igaz Bíró – ő adjon vigasztalást  a gyászolóknak és egész Izrael népének!

 

Steiner Zsófia írása

 

A Meroni katasztrófa   Évente sok százezer zarándok keresi fel az észak-izraeli Meronban található Simon bár Jocháj rabbi sírját. A legtöbben Lág báomerkor érkeznek: tüzet raknak, tánccal és vigalommal emlékeznek meg a misnai bölcsről. Idén azonban április 29-én, Lág báomer előestéjén súlyos tragédiába fulladt az esemény, mikor pánik tört ki amiatt, hogy a tömegben többen megcsúsztak egy lépcsőn, és az emberek egymásra zuhantak. A mentők, rendőrök és katonák összesen 150 sebesültet mentettek ki a helyszínről. Gyermekek szakadtak el szüleiktől, tülekedés és káosz lett úrrá a térségen egy pillanat alatt. A katasztrófában 45-en vesztették életüket, köztük több gyerek és fiatal felnőtt. Benjamin Netanjahu miniszterelnök „szörnyű katasztrófának” nevezte az esetet és nemzeti gyásznapot hirdetett. A Magen David Adom nevű szervezet a Twitterjén a zsidó állam egyik legsúlyosabb tragédiájának nevezte a történteket.