A Sorsok Háza múzeum kiállítási anyagának részeként Surányi András filmrendező holokauszttúlélőkkel készít interjúkat. A munka nagy érzékenységet, empátiát igényel, ugyanakkor az újra meg újra meghallgatott tragédiák nagyon megterhelőek a készítők számára is.
Az emlékezés mozaikjai
Hónapok óta beszélgetek – a születő Sorsok Háza munkatársaként – holokauszttúlélőkkel, az embertelenség korának szemtanúival. Amint korábban is, évtizedek óta, munkáim során filmekbe fogalmaztam saját személyes hiányomat, elvesztett, meg nem ismerhető családtagok emlékét.
Most ismét megadatott nekem – hál’ Istennek –, hogy az emlékezés ezerféle mozaikjából keressem meg a megtalálhatatlant, az elmondhatatlant. A sokféle emlékképben értelmezem magam és – reményeim szerint mások számára is – az örök gyász szívemben hordott üszkösödő sebeit. Megfogalmazom magam és gyermekeim számára is, mit jelent zsidóságom. Csodálatos emberek, megrendítő sorsok, Istenre függesztett tekintetek tükröződésében keresem magam és mindazt, ami az életem, a hitem, sokrétegű identitásom.
Egy budai lakásban ülök. A beszűrődő napfényben kirajzolódik egy ezüst hajkoronájú asszony arca. Háta mögött a polcon szakadt szélű családi fotó, az egyetlen, ami maradt, előtte fekete kanócú gyertya, néhány nipp, könyvek. Kezét ölébe ejtve meséli történetét… keveredik sok ismerős eleme a zsidókat sújtó politikai folyamatoknak és a személyes epizódok felidézésének… Egymásra úsznak az arcok, tekintetek, a rettenetes történetek, a beszédes csend pillanatai. A múlt még megörökíthető pillanatai. Sok-sok ma még rögzíthető emlékezés, hiszen lassan elmennek a hiteles, sejtjeikben is a holokauszt tragédiáját őrző emlékezők. Ülök és hallgatom ezeket a gyönyörű embereket, és közben saját családom tragédiáját is megélem. Tanúságtétel ez az interjúsor – az egyéni és kollektív emlékezetnek ez az eleven emlékműve, amelyet még hosszú ideig fogunk készíteni – az emberiség egyik legmegrázóbb tragédiájáról.
Síremlék – szavakból
Eddig mintegy 120 órányi anyagot archiváltunk, 65-70 emlékezővel. Folyamatosan dolgozunk – Köves Slomóval és munkatársaival: folyamatosan éljük meg a holokauszt fájdalmát, a másod-harmad generációra nehezedő felelősségét annak, hogy el kell mondanunk, meg kell osztanunk az embertelenségnek ezt a soha nem gyógyuló fájdalmát, gyermekeinkkel és mindazokkal, akik hisznek az emberi méltóságban.
A fájdalom nem megosztható, de az együttérzés, az átélt sorsok tanulsága mégis meghatározó érvényű az új generációk számára.
Tudom, a holokauszt legigazibb fájdalmáról csak azok tudnának beszélni, akiknek nem adatott meg, hogy beszéljenek. A túlélők emlékezése azonban örök mementó, örök figyelmeztetés kell legyen számunkra. Szavakból, gesztusokból épített sír és emlékmű a temetetlen halottakért és értünk, akik e pusztító korszak után születtünk. A holokauszt nem csupán zsidó tragédia, hanem maga az egyetemes kultúra, az európai és magyar történelem gyógyíthatatlan sebe.
Talán nem halálos… erről győz meg a megszólaltatottak embersége, gyűlölet nélküli emlékezése, méltósága.
Ezeknek az interjúknak talán ez a legnagyobb tanulsága.
Azokkal készülnek az ún. interjúk, akik az embertelen történések leghitelesebb krónikásai. Csendjeikkel, elhallgatásaikkal, egy rebbenő tekintettel, sóhajjal és befelé nyelt könnyekkel. És a könny-pára mögött fel-felcsillanó, életigenlő mosollyal.
A szubjektív emlékezet mindent hitelesítő pillanatai ezek a strukturált narratívákkal, történelmi eseménysorok rideg, és az emberi létezés lényeget oly kevéssé érzékeltető tárgyszerűségével szemben.
Minden pillanat arra döbbent rá, hogy a megélt élmény, a megoszthatatlan fájdalom a temetetlen holtak gyásza írja le a leghívebben az elmondhatatlan borzalmat, amit ezek az emberek átéltek. Csendjeikből, mondattöredékeikből, távoli múltba fúródó szemükben rajzolódik ki az én identitásom is. Mindaz, amit nem kérdezhettem meg saját nagyszüleimtől, amit anyám lehunyt szemhéja elrejtett előlem, amit apám dühödt, hallgatásba burkolódzó elutasítása elzárt kérdéseim elől.
Minden találkozás, minden szemembe fúródó tekintet a kimondhatatlan fájdalom kollektív emlékezetének egy-egy mozaikja.
Ez az igazi felelőssége az interjúknak és ez az igazi küldetése az új múzeumnak!
Párhuzamos történetek
Természetesen sok analógiás történetet hallottunk/rögzítettünk, hiszen a pusztítás koreográfiája pontosan megtervezett módon történt.
Az emberi sorsok, a kiszolgáltatottság-kifosztottság élménye azonban személyenként változó. A történetek külön-külön egy-egy emberi univerzumról, annak pusztulásáról szólnak. Akár egy egykori családi otthon kifosztása, akár a deportáló vonatra felcsempészett utolsó befőttről szól a történet, mindig tetten érhető a mikrokozmoszban megsemmisülő makrokozmosz teljes tragédiája. El lehet-e mondani az utolsó otthon töltött este pillanatait, a be nem csomagolt hajas babától történő könnyes-maszatos búcsúzást, a gettó egymáshoz taszított sorsait, a vonat ablaktalan semmibe száguldásának irtózatát, az emberekre uszított kutyákat, a lehajtott fejű sonderkommandosok gyűlöletét, a szürke arcú haftlingeket… a szét-és elszakíttatás égbekiáltó végzetét…az égre jeltelen sírokat szürkítő füstfelhőt…?
Nagyon sok emberrel beszéltünk már eddig is. Csendben, halkan, alázatosan. Önsajnálat nélküli alázattal. Lenyűgözve emberi tartásuktól.
Az Olajág otthonok intim magányában, a külön-külön garzonokban megőrzött emléktárgyak, fotók, az otthon emlékei között felidézett múlt különösképpen jelezte a magányt. Egy-egy lakásban megélhettük vendéglátónk különös bizalmát, szeretetét. A gondosan előkészített teasütemény, a gyengéden szervírozott kávé nem csak nekünk szólt. Kicsit az emlékezés rítusának ünnepélyességét hangsúlyozta.. Módunk volt forgatni Izraelben néhány túlélővel, akik az átélt borzalmak után menekültek Erecbe, befogadást, otthont remélve. Ki-ki másként élte meg viszonyát ahhoz a fogalomhoz, amit hazának nevezünk, azt, ami legbensőbb személyes hite. Senkiben nem éreztem sem a gyűlölet, sem a bosszúvágy pusztító indulatát. Láttam a polcokon az egykori család-fotókat. És érzékelhettem mindeközben a hiányokat is. Megrendítő az interjúkban a múlt és jelen egymásba játszásnak folyamata. Ahogy a valóság átlényegül az emlékezés képkockáival, egy új meta-valóságot teremtve. Ebben értelmezhető a megélt múlt és a mindennapok valósága. Ez a megrendítő folyamata az interjúkban tetten érhető lelkierőnek, ahogy a halottainkkal együtt élünk, amiként bennünk van az elveszítettek létezése is. Én ülök a kamera mellett, de már nem csak nekem szólnak a mondatok. Mindenkinek és senkinek. A felidézés aktusa, egyúttal a megidézésé is. Sajátos időutazás – a kamera objektívjébe belekopírozódik a felidézett arca, a mondatok már neki is szólnak. A kamera jelenléte megteremti az emlékezés és – talán – a szimbolikus – temetés/gyász spirituális pillanatát is. Ez nagyon fontos, mondhatnám meghatározó jelentőségű, amely interjúalanyaink szívét-lelkét megnyitja. A rögzített emlékezés a hiányzó síremléke maga. Archívumunk legfontosabb lelki-szellemi felelőssége ez, amely az új múzeumi keretben végre megszülethet.
Azt gondolom, ezért fontosak ezek az interjúk, ezért van jelentősége az anyagoknak a nem közvetlenül érintettek számára is.
Nézem a kezeket, a ráncos, botba vagy épp a semmibe kapaszkodó tehetetlen gesztusokat, semmibe révedő tekinteteket, melyek a múltba zuhant arcokat keresik.
Add hírül fiadnak
A csend és a nehezen formálódó szavak töredékesen, de rekonstruálják az egykori családot, szülőket, szerelmeket, gyermekeket, a mindörökre elveszített saját-világot.
Közös szándékunk a múzeum megálmodóival, hogy az oral-history teremtsen emlékművet, sírkövet, mert temetetlen nem maradhatnak holtjaink.
Azt gondolom, hogy minden megszólaló, mindenki, aki megtisztel bennünket bizalmával, ezt gondolja, amikor a kamera elé ül. Ezért tárják fel lelkük rejtett zugait, érzékeltetik a megoszthatatlan fájdalom töredezett emlék-cserepeit, azt, amiről eddig talán nem is beszéltek senkinek.
Az „add hírül fiaidnak” örök parancsa ez.
Tudnunk kell a múltunkat, és meg kell osztanunk jelenünk társaival, hogy lehessen jövőnk. Én a hitet, a méltóságot tanulom ezektől az emberektől, azt, ami megteremtett, és ami meg is tart talán. Engem és, reményeim szerint, az enyéimet is.
Surányi András írása
A cikk az Egység 126. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 126. szám – 2020. január 1.