A világ zsidó közösségeit bemutató sorozatunkban most Észtországgal ismerkedhetnek meg az olvasók.
Az a kelet-baltikumi terület, melyet ma Észtországként ismerünk, először 1918-ban nyerte el a függetlenségét. Zsidó közössége nagyrészt azoktól a zsidó katonáktól ered, akiket a XIX. század közepén I. Miklós cár elbocsátott a hadseregtől. Napjainkban mintegy 1700 zsidó él az országban.
Kezdetek
XIV. század: egyes zsidó személyek már megfordultak Észtország területén, de ezt nem tekinthetjük az állandó letelepedés kezdetének, mivel a zsidók ki voltak tiltva az ország területéről évszázadokon át.
1830: a tallinni zsidó közösség megalakulása.
1865: II. Sándor cár hivatalosan is engedélyezte a zsidók számára a letelepedést. Ekkor alakult ki az elsősorban II. Miklós cár katonáiból (kantonisták), valamint a zsidó kézművesekből álló, első állandó közösség.
1866: Tartuban letelepedik az első 50 zsidó család.
1883: megépül a tallinni zsinagóga. Az épület 1944-ben egy légibombázás során megsemmisült. Egészen 2007-ig, Tallinn volt az egyetlen olyan európai főváros, amelynek nem volt zsinagógája.
1880-90-es évek: más városokban is megjelennek zsidó közösségek, velük együtt a zsinagógák és a temetők is. Ezzel egyidőben oktatási hálózatot is létrehoztak: jesivákat alapítottak, és 1880-ban Tallinban megnyitotta kapuit egy általános iskola is. A zsidó népesség legnagyobb részét kiskereskedők és művészek tették ki. Kevesen voltak írástudók, és gyakorlatilag nem volt zsidó kulturális élet. Tallinnban kóser húsboltok, mikvék és egyéb, vallásos szemszögből alapvető intézmények szolgálták ki a közösség igényeit.
XIX. század legvége: a tartui egyetemre zsidókat is felvettek, ők voltak azok, akik felélesztették a zsidó kulturális életet és oktatást az országban.
1901: a tartui zsinagóga megépülése. Az épület a második világháború során megsemmisült.
Virágkor
1918: mintegy 200 zsidó férfi, köztük 70 önkéntes harcolt az észtek oldalán Észtország függetlenségéért. Az Észt Köztársaság megalakulása fordulatot hozott a zsidók számára, mivel az ország rendkívül toleráns volt minden polgárával szemben. Ennek következtében a zsidó lakosok politikai és kulturális szerepe megnövekedett. Megjelentek a politikai nézeteket képviselő ifjúsági szervezetek is, tevékenységük nyomán sok fiatal utazott Palesztinába, hogy megalapíthassák Izrael államot. Kfár Blum és Éjn Gev kibucot részben észtországi zsidók alapították.
1919: a zsidó közösségek első észtországi kongresszusa, melyen a helyi zsidó élet fontos aspektusait vitatták meg. Itt született meg a kulturális autonómia, valamint egy zsidó gimnázium ötlete is. Ennek nyomán egyre több zsidó kulturális társaság és klub, valamint sporegyesület jött létre. Ez utóbbiak egyik tagja, Sara Teitelbaum 17-szeres észt atlétika bajnoknő volt.
1919: megnyílik Tallinn zsidó általános iskolája. Az 1923-ban végzett első évfolyama az akkor induló zsidó gimnáziumban folytathatta tanulmányait. A gimnázium kulcsfontosságú volt a zsidó kulturális és sportéletben egészen 1940-ig, amikor a szovjet hatóságok bezárták az intézményt.
1925: az észtországi kisebbségek kulturális autonómiát kapnak. A zsidó közösség 45 fővel haladta meg a minimálisan elvárt 3000 fős létszámot, így megalakulhatott a Zsidó Kulturális Tanács, melyet egészen az 1940-es megszüntetéséig Hirsch Aizenstadt vezetett, akinek sikerült ugyan a németek elől elmenekülnie, a szovjet hatóságok mégis letartóztatták 1949-ben. Az észtországi kisebbségi kulturális autonómia különleges jelenség volt Európa történelmében. A Zsidó Nemzeti Alap oklevéllel fejezte ki háláját az észt kormány felé.
1930-as évek: évente mintegy száz zsidó diák tanult a tartui egyetemen. Öt különböző diákegyesület is működött a városban könyvtárakkal, szociális élettel, kulturális rendezvényekkel. A tartui Filozófiai Iskolában judaisztika tanszék létesült. Az 1934-es népszámlálás adatai szerint több mint 4300 zsidó élt Észtországban, körülbelül a felük a fővárosban lakott. Nagyon magas volt köztük az egészségügyi dolgozók, a kereskedők, illetve a gyárosok aránya. Virágzott a zsidó kulturális élet, Tallinnban gimnáziumot, Tartuban középiskolát, Valgában pedig általános iskolát működtetett a közösség. Öt városban zsidó óvodák is voltak. Egyes intézményekben a héber, máshol a jiddis volt a tanítás nyelve – ez a megosztottság sok vitához vezetett. A legtöbb helyen a hébert választották. Ezekben az években az észtországi zsidó gyerekek több mint fele tanult zsidó oktatási intézményben.
Jóléti egyesületek is működtek egyes városokban. Bár napilapot nem tartott fenn a közösség, voltak alkalmi kiadványaik héber, jiddis vagy más nyelven. A zsidó olvasók – saját újság híján – a litvániai zsidó újságok észtországi mellékletét olvasták.
Ebben az évtizedben egyre inkább felesőrödött a náci fenyegetés. Az észtek azonban kitartottak toleráns hozzáállásuk mellett, törvényen kívül helyzeték a náci eszméket, és betiltottak minden olyan lapot, amely a zsidókat nevetségesé tette, vagy gyűlöletre uszított. Bár voltak olyanok, akik a náci propaganda hatására fenyegették a zsidó közösséget, a toleráns észt állam nem járult hozzá a zsidók üldözéséhez.
Az elnyomás időszaka
’40-es évek: a Szovjetunió megszállta Észtországot. Megszüntetik a kulturális autonómiát annak minden intézményével együtt. Mintegy 400 zsidót deportáltak a Szovjetunióba. A következő évben a németek szállták meg Észtországot. Mivel a megszállás folyamata két héten át húzódott, a zsidó lakosság mintegy 75 százalékának sikerült a Szovjetunióba menekülnie. Az országban maradt zsidó lakosokat – mintegy ezer embert – meggyilkolták. Összesen kevesebb mint egy tucat olyan zsidó lakosról tudunk, akik nem menekültek el és életben maradtak. A németek 1942. legelején „Judenrein”-nek, azaz zsidóktól mentes területnek nyilvánították az országot. Az észtországi koncentrációs táborokban nagyjából tízezer, elsősorban Litvániából elhurcolt zsidót öltek meg, és további ezreket tartottak munkatáborokban. 2005-ben emlékkövet avattak a kloogai koncentrációs tábor áldozatainak emlékére.
A háború végétől 1988-ig: a korábban a Szovjetunióba menekült zsidók közül sokan visszatértek, de a korábbi virágzást az elnyomó szovjet politika miatt már nem lehetett visszahozni többé. Egy kis közösség maradt meg csupán, melynek elsődleges feladata a Rahumäe-i temető fenntartása volt. Zsinagógát nem építhettek, egy rossz állapotban levő imaházban gyűltek össze a tagok imádkozni. Szigorúan tilos volt hébert, vagy zsidó történelemet tanulni, illetve tanítani, és vallási szokásokat gyakorolni – akit rajtakaptak börtönbüntetést is kaphatott. Bizonyos intézményekben nem dolgozhattak zsidók, ezért sokan megpróbálták az irataikban szereplő nemzetiséget is megváltoztatni. Ezekkel a szabályokkal sikerült teljesen megszüntetni az észtországi zsidó emlékezetet. Mivel a nagy szovjet egyetemekre (Moszkva, Leningrád, stb.) nehéz volt bekerülniük a zsidóknak, sokan a tartui, illetve a tallinni egyetemre mentek tanulni, és ott értek el kimagasló sikereket. Észtország azok körében is népszerű volt, akik Izraelbe vagy Amerikába akartak utazni, mert onnan sokkal könnyebb volt viszonylag zavartalanul útnak indulni. Így alakulhatott ki az a jelenség, hogy az észtországi zsidó közösség lélekszáma történelme során a háború után, az 1950-es években volt a legnagyobb.
Újjászületés
1988: megalapítják a Szovjetunió első zsidó kulturális egyesületét Tallinnban. Bár nem volt benne gyakorlatuk, és a forrásaik meglehetősen korlátozottak voltak, koncenrteket és előadásokat szerveztek. Hamarosan megnyitottak egy vasárnapi iskolát, 1990-ben pedig, a régi zsidó gimnázium épületében, elindulhatott egy zsidó iskola is. A Kulturális Egyesület szárnyai alatt zsidó kulturális klubok nylítak meg ismét észt városokban, újjáalakult a háború előtt működő Makkabi sportegyesület, valamint egy jótékonysági szervezet is. Héber nyelvtanfolyamok indultak, és izraeli, valamint más országokból származó adományokból megnyitottak egy könyvtárt is.
1991: Észtország függetlenné válása. Ezt követően megalapították a zsidó hitközséget, melynek jelenleg mintegy ezer tagja van, többségében nyugdíjasok. A hitközség képviseli a zsidóságot a politikai életben, és gondoskodik különféle segítségek nyújtásáról (egészségügy, alija, stb.)
1993: jogilag biztosítják a kisebbségi nemzetiségek számára saját nemzeti identitásuk megőrzésének lehetőségét.
A Chábád mozgalom a kétezres évek legelején sliáchot küldött Észtországba. Smuel Kot rabbi munkája nyomán, elsősorban a JDC anyagi támogatásával, 2007-ben megnyílhatott több mint fél évszázad után az ország első zsinagógája, melynek épületében mikve, valamint étterem is helyet kapott. Emellett zsidó múzeumot is üzemeltetnek. A modern, levegős, elsősorban betonból és üvegből készült zsinagógában 180-an férnek el, koncertek és egyéb események idejére pedig további 230 nézőt tudnak elhelyezni.
Az észtországi Chábád-központ aktív részese a kis zsidó közösség mindennapjainak, valamint információkkal segíti, és kóser étellel látja el a Tallinnba látogató turistákat. Angol nyelvű honlapjukról sok érdekességet megtudhat az érdeklődő mind a helyi zsidóság történelméről, mind a zsidó szokásokról és hagyományokról.
Chana Deutsch
A világ zsidó közösségeit bemutató sorozatunk korábbi cikkei: