Egy gyerekkori kudarc emlékéből kitartással és közösségi tudással született meg Steiner Zsófia tökéletes, otthoni bárhesze.
Steiner Zsófia írása
Az első élményem a bárheszsütéssel gyerekkoromra datálódik, amikor a szarvasi tábor áldott emlékű Ági nénijének csodálatos szombati kalácsát próbáltuk reprodukálni otthon, csak épp azt nem tudtam, mit jelent, hogy fel kell futtatni az élesztőt. Ma már tudom, amit akkor még nem tudtam, hogy nem azt, hogy föl kell forralni a vízzel…
Bárhesz élesztővel
Aki sütött már bármit is élesztővel, az tudja, mi lesz az eredmény, ha felforraljuk az élesztőt, aki nem, annak elárulom: az élesztőgombák a magas hőtől elpusztulnak, a tésztának nem lesz mitől megkelnie, a szépen font bárheszekből pedig szomorú kis placsnik lesznek, amik olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy amikor saját háztartásom lett, föl sem merült, hogy bárheszt süssek. A bárheszt a boltban vesszük, az a biztos. Pedig dédanyám bárheszéről legendák keringtek. Az ünnepekre több emeletes kalácsot sütött, amik akkorák voltak, hogy el kellett vinni a pékhez, mert az otthoni sütőbe nem fért. Talán ez volt az oka, hogy sosem tudtam túllépni ezen, mindig izgatta a fantáziámat, hogy egy nap én is azoknak a szuperhősöknek a sorába léphessek, akik tudnak bárheszt sütni. Csak hát kísértett annak a néhány, a placsnik szintjénél nem sokkal jobb eredményű kísérletemnek eredménye, amikkel az évek során megpróbálkoztam. És a gyerekeim verdiktje: bocs, anya, a bolti jobb. Pedig már tudtam, hogy az élesztőt nem forraljuk…
Kenyér a család asztalon
A kenyérsütés a család táplálásának legősibb, legalapvetőbb módja. Aki kenyeret tesz az asztalra – a szó szoros értelmében –, az olyan gondoskodást ad, amihez kevés dolog érhet föl. Csakhogy emellett egy plusz feladat az elvégzendő teendők hosszú sorában, macerás, kosszal jár, és hát a boltban csak egy karnyújtás… A kenyérsütés egyszerre szakrális és végtelenül profán. Én pedig mindezeket mérlegre téve több mint tíz évig maradtam a boltinál.
Aztán egyszer ettünk egy olyan bárheszt, amire azt mondták a gyerekeim, hogy na ilyet süthetsz! Engem pedig hirtelen megszállt valami késztetés, és elkezdtem sütni. Nem lett olyan. Újra próbáltam. Még mindig nem. Megmakacsoltam magam. A gyerekek már elfelejtették, hogy ők kérték a bárheszt, és kezdtek lázadozni. De akkor már nem volt visszaút: magába szippantott a kenyér (vagyis bárhesz) sütés ősi rítusa.
A kalácssütés misztikuma
Van valami egészen titokzatos, misztikus varázsa annak, ahogy szitálod a lisztet, dagasztod a tésztát, ami aztán életre kel, emelkedik, dagad, szusszan, ha lenyomod… Van valami megnyugtatóan ismerős a mozdulatokban, amitől lelassul és elcsendesedik a világ, még akkor is, ha hozzám hasonlóan leegyszerűsíted az életed, és a dagasztógép dagaszt helyetted. Generációk kísérletezése, tudása, szeretete összpontosul abban a tálban, a konyharuha alatt dagadó tésztában. A nővéremé, aki megtanított rá, hogy ne féljek az élesztőtől. A nénié, aki munkától meggörbedt kezével dugta a kezemet a víz alá, hogy megmutassa a helyes hőfokot. A rebecené, aki megadta a receptjét. Az influenszeré, aki az interjút félbeszakítva nekiállt elmagyarázni, miért nem lesznek elég magasak a bárheszeim. A férjemé, a barátnőké, az internetes ismeretlen ismerősöké. És végül az enyém.
Éveken át próbálkoztam, mire oda jutottunk, ahol ma vagyunk. A bárheszeim többé nem placsnik. Magasak, illatosak, foszlósan puhák és finomak. Az eredetileg lekörmölt receptben megannyi áthúzás és újraírás jelzi a saját kísérletezésem folyamatát, amivel kialakult az én tökéletes receptem. Ma már akkor lázadozik a család, ha bolti a bárhesz. És mire ide eljutottam, valahogy megérkeztem önmagamba is. Felnőttem a feladathoz? Talán.
Találkozzunk június 7-én 16 órakor az Óbudai Zsinagógában az idei MegaChalla rendezvényen! További infomrációk a zsidoprogramok.hu oldalon.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További receptjeinket és cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.