Huszonöt éve, fiatal házasokként érkeztek Budapestre. Tanúi voltak a rendszerváltásnak és aktív részesei a magyar zsidóság reneszánszának. Magyar származású ortodox családokból érkeztek – és életre keltették a magyar vallásos zsidóságot. Nevük egyet jelent a magyarországi Chábád mozgalommal. Az Oberlander házaspárral, Báruch rabbit és Batsheva rebecent arról kérdeztem, hogyan indult el a küldetés, melyre a Rebbe utasította őket.

 

„Ha van kóser mikve”

Egység: Mikor merült fel az ötlet, hogy lubavicsi küldöttekként külföldre menjenek élni és dolgozni? Mindig is így tervezték?

Oberlander rabbi: Igen, az első randevúnkon azt már megbeszéltük, hogy elmegyünk slichutra (kiküldetésbe). Csak nem terveztünk ilyen „szélsőséges” helyre menni…

Oberlander Batsheva: Eredetileg olyasmire gondoltunk, mint Texas…

 

E: Hogy lett Texasból Budapest? Kiben merült fel az ötlet, hogy Magyarországra jöjjenek?

O.r.: Az esküvőm előtt az összes barátom, aki tudta, hogy tudok valamennyire magyarul, mind azt mondta, milyen jó rabbi lennék Magyarországon – de hát ez egy vicc volt csak. Hiszen akkoriban, Kelet-Európába, Budapestre a szocializmusba jönni, szinte elképzelhetetlen volt Amerikából nézve. Az esküvőnk New Yorkban volt, utána az utolsó sevá bráchotot Milánóban ünnepeltük, az apósomékkal, aki az ottani közösség rabbija. Ott jött egy telefon a bécsi Chábád küldöttől, Jacob Biederman rabbitól: hallotta, hogy tudok magyarul, milyen jó lenne, ha eljönnék Budapestre, megnézni a helyzetet, mert ott biztosan szükség van egy fiatal Chábád rabbira, hogy segítse a közösséget. Én rögtön azt mondtam, igen, érdekel a dolog, aztán vettem csak észre, hogy a feleségem velem szemben integet… – akkor észbe kaptam és mondtam, hogy persze ezt még meg kell beszélnem vele. Végül is még fiatal házas voltam, meg kellett szoknom, hogy egyeztetnem kell… Ezután tíz nappal már itt is voltunk Budapesten a bécsi rabbival, kicsit körülnéztünk. Ez egy vasárnapi nap volt, minden zárva – ’89 márciusáról volt szó. De azt láttuk, hogy itt is „emberek járnak a földön”, körülbelül ez volt akkor a lényeg.

O.B.: Emlékszem, benéztem a kirakatokon keresztül a lezárt üzletekbe és láttam, hogy liszt, olaj cukor volt, akkor jó, nagy baj nem lehet. – Gondoltam magamban.

O.r: Ez volt Peszách előtt egy pár nappal. Peszách után visszatértünk New Yorkba és írtunk egy két és fél oldalas beszámolót a Rebbének az utunkról. Zárásként azt kérdeztem, hogy gondolja-e a Rebbe, hogy érdemes utánanézni ennek a dolognak. Két kísérőlevelet is küldtünk a beszámolónkkal. Az egyik Réti Péter matematika professzor munkája volt, aki kiváló héberséggel azt írta a Rebbének, hogy nagyon fontos lenne, hogy legyen Magyarországon Chábád. A másik ajánlólevél a New yorki szkuleni rebbe küldöttjétől volt, egy magyarul beszélő bizonyos Teller Árje Dov rabbitól, akit ide küldtek egy fél évre. Ő azt írta, hogy csak a Chábád tud itt zsidó életet teremteni és támogatja a tervet. A Rebbe nagyjából 10 perccel azután, hogy beadtuk a levelet, válaszolt. Bekarikázta azt a két szót, hogy „kimenni slichutra” és odaírta mellé, „ha van kóser mikve”. És ez volt a dolog vége. Vagy a kezdete?

baruch_erkezes.jpg

„Vissza egy róse országba?”

E: Ifjú házasok voltak, amikor eldöntötték, hogy elköltöznek a világ másik felére. Hogy fogadta ezt a családjuk?

O.B.: Nagymamám nagyon mérges volt. Ő debreceni volt, ide menekült Pestre a háború alatt és utána innen mentek ki Bécsbe. Neki tizenhárom testvérét ölték meg a háború alatt. Azt mondta, hogy ezek a magyarok olyan rósék [gonoszok – a szerk.], „hogy lehet visszamenni egy róse országba?!” Nagyon mérges volt a döntésünk miatt és sokszor elmondta, hogy a magyarok nem voltak jobbak, mint a nácik… – és ezt a saját szemével látta, a saját bőrén érezte.  Évekkel később már büszke volt ránk, de ez sok idő volt, mire oda jutott. A nagymamának volt itt egy testvére is, Budán, Juci néni, akivel élete végéig próbált kapcsolatot teremteni, de nem ment úgy, ahogy ő akarta volna. Érdekes, hogy két testvér ennyire különböző legyen, hihetetlen volt látni, hogy mit tett a háború: hogy eltávolodtak egymástól rokonok családtagok.

O.r.: Az én oldalamról is érdekes volt. Apám kérdezte az esküvő előtt, mit tervezünk, ott fogunk-e lakni, New Yorkban? Kell-e lakást keresni, berendezni? Mondtam, hogy legalább egy évig igen, azt terveztem, hogy kolelba [Talmudi főiskola házas férfiaknak – a szerk.] megyek, és tényleg megvolt a terv, hogy miket akarok tanulni abban az évben. Erre egy hónappal az esküvő után ott volt a Rebbének az utasítása, hogy menjünk slichutra, és azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez így elég kellemetlen volt, mert nem így terveztem, csak így alakult. Így csak lassacskán kezdtem mondani a szüleimnek, hogy talán mégis elmegyünk, és, hogy keresnek Európába rabbikat, aztán lassan szóba került, hogy talán Magyarország lesz ebből. Végül, mikor a szüleim indultak nyáron Magyarországra, a repülőtéren megmondtam nekik, hogy slichutra megyünk Budapestre. Jó is volt, mert Pesten, a Kazinczy utcában összetalálkoztak azzal a két londoni rabbival, akik jöttek megnézni számunkra a mikvét. Anyukám kérdezte tőlük, hogy van-e itt Chábád, erre mondta Gluck rabbi, hogy hamarosan lesz. Szó szót követett, végül megmutatták az útleveleink másolatát, ami náluk volt ügyintézéshez, hogy mi leszünk az új sliáchok. Anyukám kérdezte, hogy rendes emberek-e a leendő sliáchok? Mondták, hogy csak telefonon beszéltek velük, de nagyon nagyon rendes emberek… Mondta az anyukám, hogy az jó, mert ez az ő fia és a menye, akik nemrég házasodtak.

Apámnak két fenntartása volt a dologgal. Ő a New York-i pápai közösség egyik vezetője volt és nem lubavicsi hászid, ezért egy kicsit értetlenül állt ez előtt, hogy miért nem lehet olyan helyen lakni, ahol sok ezer más ortodox zsidó is lakik, miért kell elmenni máshova? És ha már máshova, akkor miért pont Magyarországra? Mindez elég furcsa volt neki. Másrészről azt mondta, jó, itt voltak rabbik az őseink, menjek oda. Aztán, amikor már itt voltunk, azt mondta egyszer-egyszer, hogy „jó, elég volt ebből a micvából, gyertek vissza, most már valaki más menjen”.

chabad25

E: És nem akartak visszamenni sosem?

O.B.: Nem, eddig még nem akartunk. Nem volt olyan, hogy azt mondtam volna, nem bírom tovább, borzasztó nehéz, visszamegyek. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz napok, de sosem gondoltam, hogy visszamegyek. Az élet az élet mindenhol: küszködni kell itt, dolgozni kell ott. Élete végén apósom nagyon büszke volt, amikor itt járt Pesten – és akkor már az emberek ismerték Báruchot, tudták, hogy milyen közösséget épített mint rabbi. Az utolsó telefonja is erről szólt.

O.r.: Egy vagy két nappal azelőtt, hogy elhunyt, beszéltünk telefonon. Olvasott az újságban az óbudai zsinagógáról, a nyitó ünnepségéről, és nagyon érdekelte. Kérdezgetett, hogy hogyan lesz, mi lesz ott, és azt mondta: „ne ilyen modern opera-kántort vegyetek oda, hanem egy igazit, aki a hagyományos nuszáchot jól tudja, mert ez az, ami az embereknek kell, nem egy operaénekes!”.

csoport

 
Két ágy és egy vasalódeszka

E: Milyen volt az első időszak? Hova érkeztek?

O.B.: Apósomék itt voltak azon a nyáron és kértük őket, hogy segítsenek nekünk albérletet találni. De az első este, amikor megérkeztünk, valaki más volt még a Szentkirályi utcai lakásban, amit kibéreltünk, úgyhogy betettek minket egy kis szobába, a Vas utcában, én azóta nem láttam ilyen helyet Budapesten, valami borzalmas volt. A Szentkirályi utcában egy nagyon szép lakás volt, de csak nyár végéig maradhattunk, mert akkor jött vissza a lakó Izraelből. Akkor mentünk a Rákóczi út 6-ba… Minden lakást, ahova költöztünk, természetesen újrakellett káserolni. Egy pár fazekunk volt, még nem érkezett meg semmink. Emlékszem, egy hétig laktunk a Képíró utcában két ággyal és egy vasalódeszkával.

batsheva

E: Hogyan kezdték el a munkát?

O.B.: Az első időkben nekem minden energiám elment arra, hogy legyen étel, lakás – ezek a dolgok nagyon sok időt elvittek.  De már az első időkben, a Szentkirályi utcában tartottunk órákat. Én tartottam angolul, Báruch tartotta valahogy magyarul

O.r.: Tudtam, hogy Naftali Kraus – aki most épp agyvérzésből lábadozik, kívánok neki gyors felépülést – Izraelből nagyon sokat foglalkozik Magyarországgal, ezért mielőtt idejöttünk, írtam neki, hogy tervezünk jönni Magyarországra, tud-e segíteni. Rögtön válaszolt is. Az érdekesség, hogy a végén, miután leírta a sok címet és ötletet, és biztosított róla, hogy milyen fontos, hogy legyen sáliach Magyarországon, megkérdezte, hogy talán van valami kapcsolatom az „Obi rebbé”-vel, Oberlander Lázárral, aki őt tanította a Kazinczy utcai ortodox Tajrászban 50 évvel korábban. Ez egy alapfokú talmudiskola, nagyjából az elemi iskolának felel meg, ahol nagyapám, Oberlander Lázár – az „Obi rebbe” – volt az egyik melámed (tanító). Így kezdtünk az ő listájával foglalkozni.

A rendszerváltás zsidósága

E: Milyen volt akkor itt a hangulat, milyen volt itt lenni?

O.r.: Nagyon izgalmas időszakban jöttünk, hiszen 1989 augusztusában érkeztünk, itt éltük át a rendszerváltást. Tanúi voltunk az első választásoknak is, mindennek. Nagyon más volt itt, mint, amit megszoktunk, meg kellett szokni, hogy itt más fogalmak és más dolgok vannak.

E: Hova jártak imádkozni?

O.r.: Pár héttel az érkezésünk után már itt volt Ros hásáná, a Kazinczy utcába mentem imádkozni. Elég sajátságos volt a hangulat… A nagytemplomban voltunk, hideg volt, üres volt, szerintem 20-30 ember imádkozott ott. Az volt az érdekes, hogy voltak még emberek, akik emlékeztek a nagymamámra, mert ő apámmal együtt kezdte elsőként a háború után a kóser hús árusítását. Apám volt az első, ott volt a boltja, ahol most is van a kóser hentes a Dob utcában. ’89-ben még éltek olyanok, akik emlékeztek őrájuk és a boltra.

Nagyon fontos, nagyon hasznos volt, hogy én magyar zsidó környezetben nőttem fel. Elsőkézből ismertem a magyarországi zsidó szokásokat, a zsidó mentalitást, nekem ezt nem kellett megtanulnom. Mesterem Grünwald József rabbi (1905–1984) volt apám tanára, nála tanult Pápán 1943-1944-ben, én pedig nála tanultam New Yorkban az 1980-as években, lényegében ez ugyanaz volt, csak egy másik helyen. Tulajdonképpen én pápán nevelkedtem… csak New Yorkban.

 rebbe_baruch

Még a hús is véres volt…

E: Mi a legnagyobb, legszembetűnőbb különbség az akkori és a mostani magyar zsidóság között?

O.B.: Akkor minden lefele ment, amikor mi jöttünk. Meghaltak az emberek, fogyott a közösség, mintha egy doboz lassan bezárulna. Most pont fordítva van, már nincs hely a dobozban, annyira sok minden történik. Amikor idejöttünk csend volt, nem volt egy rendezvény egy ünnepség, egy összejövetel sem.

O.r.: Szerintem a tegnapi nap mutatja a legnagyobb különbséget a kezdetekhez képest. Tegnap hajnali négykor indultam a vágóhídra, ez egy új vágóhíd, ahol még sosem volt kóser vágás. Úgyhogy ott voltam tíz órán keresztül ellenőrizni mindent végig. Amikor hazafele indultam, akkor hívott valaki, hogy van neki egy sájléja [halachikus kérdése – a szerk.] a Táhárát hámispáchához [A családi élet tisztasága – a szerk.]. Mikor hazaértem, akkor itt volt, megbeszéltük a kérdést. Aztán volt minjen a Keren Orban, Mincha-Mááriv [délutáni és esti ima – a szerk.]. Aztán rögtön leültünk két órán keresztül vizsgáztatni a gijur csoportot. Aztán két órán keresztül tanítottam a ZsTsZ-en: nem lehet ennél nagyobb kontraszt, hogy hajnali négytől este nyolcig megállás nélkül különböző intézményekben dolgoztam. És ez egy átlagos nap.

Amit még el lehet mondani nagy különbségként, az egy – hogy úgy mondjam – általános színvonal növekedés. Ami akkor a maximum vallásosság volt, az ma már egyre inkább elvárás. Hogy mondjuk, a rabbi ne autóval érkezzen szombaton a zsinagógába. Vagy a templomi esküvők helyett egyre többen választják a szabad ég alatt felállított, hagyományos hüpét. A zsidóság megélésének a színvonala megemelkedett és lettek elvárások.

O.B.: Amikor jöttünk, akkor volt itt tej – nyers tej, amit kellett forralni, csirke és marhahús. Ennyi. Ma ez hihetetlen lenne, ha valakinek azt mondanám, hogy itt csak tej és hús van.

O.r.: Mondok még valamit. Bementünk vásárolni kóser húst – ez még a legelején, a Szentkirályi utcai időben volt. Megvettük, amit kaptunk, hazavittük és egyszercsak azt mondta Batsheva, hogy itt valami nem stimmel, nagyon sok vér van… Visszamentünk és kérdeztem Hoffmann rabbitól, hogy ez hogy van? Azt mondta, „természetesen sózni azt otthon kell!…” Nekünk ez döbbenetes volt, minden közösségben, amit korábban ismertünk, kóserolva árulták a húst, hogy ezzel könnyítsenek az emberek életén. Ilyen volt akkor az egész légkör. Pont ennek az ellenkezője, amit most próbálunk ezzel a Dohány utcai új kóser húsbolttal csinálni. Mindig legyen, könnyen elérhető, friss, csomagolt áru.

rebbe_batsheva

A zsinagóga nem szupermarket

E: Miket tűztek ki célul, mik voltak a legnagyobb projektek?

O.r.: Zsidóságot teremteni – ez volt a nagy terv, és hála Istennek ez részben sikerült, még nem tartunk ennek a töredékénél sem, de hála Istennek haladunk.

O.B.: Mikor kezdtük az óvodát, azt gondoltuk, ha lesz tizenöt gyerek, az már siker lesz. Ez volt a tervünk: tizenöt gyerek. Ma tízszer ennyien járnak az óvodába és az iskolába.

O.r.: Az új mikve mindig tervben volt. Méir Posner rabbi, aki egy nagy szakember, azt mondta annak idején, hogy a régi mikve kóser. Aztán pár évvel később, amikor megint kérdeztük, akkor idejött és megnézte újra. Az anyukámnak az unokatestvére, és neki a sógora volt, akit rávettem, hogy finanszírozzák ezt az új Kazincy utcai földszinti női mikvét. Akkorra már olyan helyzet volt, hogy épp hogy kóser volt. Tehát a mikve mindig egy terv volt – igen, egy pár évet kellett rá várni.

E: Mi az, ami eddig nem sikerült, ami a következő évek célja?

O.r.: Az egyik, hogy minden kerületben legyen Budapesten zsinagóga. A zsinagóga nem olyan, mint a szupermarket, hogy mindenki egy központi helyre megy, mert ott jó a minőség vagy olcsó az áru. Az nem elég, hogy itt-ott vagyunk. Egyrészt, mert sábeszkor nem lehet utazni, másrészt az ember mindig szereti, ami helyben van. Bölcsőde, óvoda, iskola már van, a gimnázium még hiányzik.

A jövő zsidósága

E: Mit kívánnának maguknak és a közösségnek, mi legyen itt huszonöt év múlva?

O.r.: Legyen sok zsinagóga, nagy közösség, sok rabbi. Tíz év múlva a mostani Chábád rabbik gyerekei már felnőnek. És lesz sok Chábád rabbi és rebecen, akik itt nőttek fel, akik első perctől kezdve beszéltek magyarul, tanulták a zsidóságot. Szerintem ez egy nagy fellendülést fog adni a munkának.

O.B.: Ha tudtuk volna, mi áll ellőttünk, szerintem nem annyira könnyen jöttünk volna. Voltak nehéz idők, pénzgondok és más bajok… de ez pont az, amit a Rebbe tett, hogy csak küldött valakit, hogy menjen. És csak így tudtuk ezt csinálni, hogy nem gondolkodtunk túl sokat, hogy mi lesz. És most is ez van, lehet, hogy ha tudnánk, mi van előttünk, akkor elkezdenénk félni. Ha valaki mondta volna huszonöt éve, hogy olyan lesz a zsidóság itt, ahogy most van, nem hittem volna el, semmiképpen. És ami lesz huszonöt év múlva, azt most nem tudjuk elképzelni, mert ezek a dolgok annyira természetfölöttien jönnek.