Zsidó jog és etika:
zsidók nem-zsidó seregben

Az USA Tábori Rabbinátusának responsumai
a második világháború idején

Az Egyesült Államok hadseregének tábori rabbinátusa sok kérdést kapott a seregben szolgáló zsidó katonáktól, a harc­té­ren dolgozó tábori rabbiktól, és a katonák családjaitól. Ezek­nek a kérdéseknek egy része az elesett katonák temetésével kap­­csolatos témákkal foglalkozott. Az eredeti címén Responsa in war time (Responsumok háború idején) kérdés-válasz tanul­mány kötetet a Commission on Jewish Chaplaincy [Zsidó Tá­bo­ri Lelkészi Bizottság] (azelőtt: Division of Religious Acti­vi­ties [Vallási ügyosztály]; CANRA) adta ki 1947-ben a Na­tio­nal Jewish Welfare Board (a Nemzeti Zsidó Jóléti Tanács) által.

Előszó

A háború éveiben a Division of Religious Activities (Vallási ügy­osz­tály; CANRA) több alkalommal is kiadott a tábori lelkészség kü­lön­féle programjaival foglalkozó brosúrákat,Beyond the line of duty (A kötelesség­telje­sí­té­sen túl) sorozatcímmel, amely kiadvány­ok­ról az volt az általános vélekedés, hogy az amerikai zsidó közösséget jól szolgálják.

Ez a mű az amerikai tábori rabbinátust dicséri, hogy képes volt egy ilyen responzóriumsorozat kiadására. A végső döntést mindig a háláchára alapozták. Az értelmezés elég széles keretek közt mozgott ahhoz, hogy lehetővé tegye az Örökkévaló szavának, hogy igazán chá­jim (élő) legyen még a háború idején is.

Árje Lev
igazgató
December, 1947

 1.

Gyászoló ruhaszaggatás a katonai ruhán

Kérdés: Szabad-e kriát (gyászoló ruhaszaggatás) végeznünk, ha a katonai egyenruhát nem szabad megszaggatni?

Ez a kérdés egy tábori lelkésztől jött, egy katonája táviratban ér­te­sült apja haláláról. A katona szerette volna elvégezni a kriá szer­tar­tá­sát, és tudni kívánta, hogy megteheti-e, ha egyszer a katonai egyen­ru­hát nem szabad megkárosítani.

Válasz: Mikor a kriát végzik, a szívhez legközelebbi réteg alsó­ne­műt szaggassák csak meg.

2.
A balzsamozás során a testből eltávolított vér eltemetése

Kérdés: Kérjük-e fel a Graves Registration Service-t, hogy őrizze meg a zsidó katonák testéből a balzsamozás során eltávolított vért? (Az American Graves Registration Service standard eljárása az, hogy bebalzsamozza az elhunyt katonák testét.)

Válasz: Az a kérdés, hogy a halál beállta után a testből eltávolított vért el kell-e temetni a testtel együtt, vagy a táhárá (halott mosás) idején kell egyszerűen lemosni, a háláchában nem eldöntött kérdés. A Máhársám[1] szerint a vért el kell temetni. A Pitché tsuvá[2] szerint azonban a halál beállta után eltávolított vért (ilyen például az a vér, ami a fulladásos halált halt ember testéből származik) le kell mosni, és nem kell eltemetni. A Pitché tesuvá álláspontja a Chinuch bét Jehudára[3] támaszkodik. Minthogy a halál beállta utáni vér elte­me­té­sé­nek kérdése eldöntetlennek tűnik a háláchában, a CANRA a sür­gős­ségi háborús helyzetre való tekintettel nem ragaszkodna ahhoz, hogy a Graves Registration Services az Egyesült Királyságban kövesse a vér eltemetésének szokását. De ez csak egy háború idején, a sürgősségre te­kintettel hozott döntés, amely nem kívánja magát az egyelőre rendezetlen kérdés általános érvényű megoldásának tekinteni.

3.

Elhunyt katonák felöltöztetése

Kérdés: A katonai szokás úgy tartja, hogy az elhunyt katona sapkáját a kezébe helyezik, nem a fejére. Kérje-e a tábori lelkész, hogy a katona sapkáját a fejére tegyék?

Válasz: Ha az elhunytról a tábori lelkész tudja, hogy vallását tartó zsidó volt, vagy ha tudja, hogy az elesett családja így jobban szeretné, kérheti, hogy az elhunyt fejére tegyék a sapkáját.

4.

A tálit használata katonai temetés esetén

Kérdés: Hogyan szerezzen a tábori lelkész tálitot a tengeren túli katonai temetésekhez?

Válasz: Árje Lev tábori lelkész a következő választ küldte a fő­ha­di­szállásról:

„Itthon az elesett zsidó katonák holttestét a szülők kívánságai szerint kell felkészíteni. A testet átadják a felekezet szerinti ügyin­té­ző­nek, elhelyezik a koporsóban, majd eltemetik privát vagy állami teme­tő­ben.

A tengerentúlon, és különösen háború idején hasonló elő­készü­le­tek­re nincsen mód. Háborúban a testet el kell temetni, amilyen hamar csak lehetséges, nehogy oszlásnak induljon vagy az ellenség meg­gya­láz­za. A temetést el kell végezni tűz alatt is, és nem várható, hogy ily­en­kor tálitot kerítsenek, amit a zsidó elesettek testére tehetnének.”

A CANRA egyetért Lév lelkésszel. A Máchne Jiszraél[4] azt mondja: „Akit meggyilkoltak, táhárá nélkül temetjük el, azon ruhá­za­tá­ban, amiben megtalálták”. Lásd még a Sulchán áruchot[5]. Ez ter­mé­sze­tesen csak a tengeren túlon elesettekre vonatkozik. Aki itthon hal meg, azt kiadják a családnak, és úgy temetik el, ahogy jónak látják.

5.

A tálit használata katonai temetéseken

Kérdés: Helyesen járunk-e el, ha a tálitot az ingen belülre tesszük, mivel a zsidó elesetteket nem praktikus a hagyományos temetési öl­tö­zék­kel ellátni – lepellel, tálittal stb.

Válasz: Már érintettük a tálit kérdését a csatamezőn elesettekkel kapcsolatban. Abban a tengerentúli esetben úgy döntöttünk, hogy úgy legyenek eltemetve, ahogy a háláchá az erőszakos halált haltak ese­té­ben megengedni, ti. abban a ruhájukban, amiben megtalálták őket, ez esetben az egyenruhájukban.

(a) Ki kell jelentenünk, mindjárt az elején, hogy a katonákat úgy kell eltemetni, ahogy akkor temetnék el őket, ha civilek volnának. A zsidó katonákat, különösen a vallásukat szigorúan tartókat tálitban kell eltemetni, a hagyomány gyakorlatát kell követni.

Ha a testet átadják a családnak, természetesen ők gondoskodnak róla, hogy minden a hagyományaik szerint történjen.

(b) A tálitot az ing alá szabad-e helyezni az ortodox katonák te­me­té­sekor?

Greenwald Lipót rabbi[6] alaposan megtárgyalja a kérdést, többek közt a legfrissebb tekintélyek véleményét is bevonva. Idéz[7] legújabb véle­ményeket, a következőképpen: „Aki atálitba burkolózva szokott imád­kozni, azt úgy is kell eltemetni, aki viszont csak a tálit kátánt szokta viselni ima közben, úgy legyen eltemetve.”

A CANRA véleménye szerint a tálit előnyben részesítendő. Az itthon végzett temetések esetén a Jewish Welfare Board biztosítani fog­ja a tálitot, mert a tálitba öltöztetés az előnyben részesítendő el­já­rás az ortodox elesettek számára.

6.

A temetést végző lelkész elhelyezkedése

Kérdés: Egy tábori lelkész azt mondja, hogy ő mindig a sír lábánál szokott állni a temetés idején. A katonai előírások szerint azonban a sírok nem mindig néznek kelet felé, és az előírások megkívánják, hogy a lelkész a sír fejénél álljon.

Válasz: Az, hogy a sír keletre vagy nyugatra néz-e, és hogy a halott feje keletre vagy nyugatra nézzen-e, vagy másfelé, nem a háláchá kérdése, hanem a minhágé. A pozsonyi Schreiber Mózes rabbi szerint ennek a minhágnak nincsen alapja a háláchában, és felhívja a figyelmet aBává bátrában[8] tárgyalt sírokra, ahol a sírok minden irányba néznek.

A háláchában tehát nincsen akadálya annak, hogy a tábori lelkész alkalmazkodjon a katonai előírásokhoz, és a sír fejénél álljon a temetés alatt.

7.

A koporsó helye a temetés alatt

Kérdés: Hogyan egyeztessük össze a zsidó gyakorlatot azzal a katonai szokással, hogy a koporsó a sír fölött marad a temetés és a katonai tiszteletadás idejére?

Válasz: Az itt érintett probléma a Ciduk hádin elmondása idő­zí­té­sé­nek kérdése. A téma taglalását a Bét Joszéfben[9] találjuk, és a Turban[10]. Az utóbbiból világos, hogy a régi szokás szerint a Ciduk há­dint otthon mondták el, éspedig a halál beálltakor. Későbbi szokás volt, hogy a temetőben mondták el.

A jelen askenázi gyakorlat szerint a temetőben mondják el, mielőtt a földbe eresztenék a testet, és a kádist csak a temetés után.

Minthogy a zsidó szokás megengedi az elföldelés előtti rítusokat, például a zsoltárok mondását útban a sír felé stb., nincs akadálya annak, hogy a temetés szertartása és a katonai tiszteletadás a koporsó lebocsátása előtt történjék.

8.

Zsidó hadisírok díszítése

Kérdés: Katonai temetőkben tartott megemlékezések esetén, amikor a sírokat virággal szokás dekorálni, kérje-e a tábori lel­kész­ség, hogy kivételt tegyenek a zsidó elesettek sírjával, és ne tegyenek rájuk virágot?

Válasz: A virágok és növények sírra telepítésével szemben az az elv hozható fel, hogy az élők ne húzzanak hasznot a sír földjéből (ászur böhánáá). De ez az elv a tartósan odatelepített növényekre ér­vényes. Az ilyen gyakorlat tiltása nem jelenti azt, hogy évente egy­szer-kétszer néhány szál virágot ne lehetne a sírokra fektetni a meg­em­lé­kezés jegyében.

A tábori lelkész nem kötelező, hogy kérje, hogy kivételezzenek a zsidó sírokkal ebben a tekintetben, mert az ilyen gyakorlat a holtak meg­tisztelése (mipné kvod hámét).

9.

A kádis közös elmondása

Kérdés: Mi a CANRA véleménye a kádis közös elmondásáról? Az egyik táborban a temetésen résztvevőknek kifogása volt a kádis közös elmondása ellen.

Válasz: Ha a közös elmondáson az értendő, hogy a lelkész vagy a kántor elmondja a kádist egyedül az egész jelenlévő közösségért, ez nyilván nem járható út, amennyiben vannak jelen olyan gyászolók, akik el kívánják mondani a gyászolók kádisát külön.

Meg kell adni a lehetőséget a gyászolóknak, hogy elmondják a kádist, ha kívánják.

Ha viszont úgy értendő a közös elmondás, hogy a gyászolók is recitálhatják a kádist, de együtt kell mondaniuk, uniszónó, és a gyü­le­ke­zet felel: Jöhé smé rábá stb., ezt a kérdést illetően a rabbinikus irodalomban komoly vita folyik, többnyire azzal kapcsolatban, hogy kié a kádis elmondásának privilégiuma a halál és a jórcájtok idején. A gyászolók kádisát illetően Jáákov Emden azt írja Szidurjában:

„Nem mennék bele abba a vitába, hogy kié kell legyen a kádis mon­dásának privilégiuma stb., mert ez a téma inkább a minhág kérdése, de igen szép és dicséretre méltó szokása a szefárdiaknak, hogy ha sokan vannak, akiknek el kell mondaniuk a kádist, együtt mond­ják el, és így a vita el van kerülve”.

Schreiber Mózes rabbi is tárgyalja a kérdést responsumai közt[11]. Helyesléssel idézi a szefárdi gyakorlatot, amit Jáákov Emden rabbi is megemlít, és azt mondja, hogy iskolájában ugyanígy járnak el a kádis dörábánán alkalmával, nevezetesen hogy elmondják a gyászolok ár­vák együtt, és ő hozzáadja, hogy „miféle kár származhat ebből (má be­kách)”.

Van egy újabb responzum is a témáról, Mordecháj Horovitzé, a frankfurti ortodox rabbié, a 19. század első feléből[12]. Szerinte elfo­gad­ha­tó a kádis uniszónóban mondásának gyakorlata (bár nem része­sí­ten­dő előnyben), mert régi szokás Frankfurtban, a régi frankfurti szokás szerint.

Azzal összegezhetjük, hogy a katonai temetés esetén meg lehet kér­ni a gyászolókat, hogy együtt mondják a kádist, a fenti szokás sze­rint.

10.

Kikérő a jórcájt alkalmából

Kérdés: A CANRA szerint jogában áll-e a tábori lelkésznek, hogy a katonáknak eltávozást kérjen a jórcájtok alkalmával?

Válasz: A bizottság szerint a tábori lelkésztől nem indokolt el­tá­vo­zást kérni ilyenkor, hogy az érintett hazatérhessen otthonába a jór­cájt idejére, de a lelkész gondoskodjon róla, hogyminjánt szer­vez­zen a táborban vagy a legközelebbi zsidó közösségben.

11.

Jórcájt – melyik napon kell megtartani,
ha a halál napja ismeretlen?

Kérdés: Egy tábori lelkész kérdezi, hogy milyen napon kell meg­tar­tani a jórcájtot, ha valakit holttá nyilvánítottak, de nem találták meg a maradványait, és nem állapítható meg, hogy mikor halt meg pon­tosan, mert több napig tartó harci cselekmények során tör­tén­he­tett.

Válasz: Ezt a kérdést tovább nehezíti a tény, hogy bár az illető hivatalosan holttá lett nyilvánítva, nincsenek maradványok, és a gyász megtartásakor kérdésként merül fel az özvegy joga az újraházasodásra. A Turé záháv[13] szerint nem szabad gyászt tartani azért, aki a tengerbe ful­ladt, mert a gyászszertartás esetleg félreérthetné valaki, és úgy ve­het­né, hogy az özvegy újra házasodhat. Lásd még Bét Joszéft a Turhoz[14]. De ha nőtlen volt is az, aki a tengerbe fulladt, és így az özvegye problémája fel sem merül, még akkor sem szabad gyászt tartani érte[15]. Mindezeket összevéve, a hivatalos holttá nyilvánítás meg­bízhatóságának kérdését mérlegelve a CANRA egy korábbi re­spon­sumában (mely elsősorban a Chátám Szoférresponzumára ala­poz) úgy döntött, hogy a hivatalos, állami holttá nyilvánítást el kell fogadni, ami pedig a bét din általi végleges holttá nyilvánítást illeti, a CANRA ezt a kérdést az elhunyt családjára és annak rabbijára hagyná. Míg az újraházasodás kérdése nem közvetlenül kapcsolódik a fő kér­dés­hez, ti. a jórcájt kérdéséhez, mindazáltal összefügg vele, ezért fon­tos megemlíteni ebben a responsumban.

Ami mármost a fő kérdést illeti, hogy ti. mikor kell a jórcájtot meg­tartani, mivel a halál dátuma nem megállapítható: a halálhír (akár smuá krová akár smuá röchoká) vételének dátuma a fontos dátum.

Tehát amikor megjön a holttá nyilvánítás, a gyász akkor veszi kezdetét. Közeli hír esetén (smuá krová) a gyászoló harminc napot szá­moljon a naptól, mikor a hírt vette, mert az alapelv úgy van, hogy a smuá krová napja jogilag megfelel a temetés napjának[16]. A távoli hír esetén (smuá röchoká), esetünkben ez a helyzet, az egyórás gyász aznap kezdődik, mikor a hír megjött, a harminc napos gyász is az anya és az apa számára akkor kezdődik, amikor a hírt vették.

Minthogy pedig világos, hogy a hír vétele jogilag azonos státusban van a temetéssel, a következő években ez lesz a jórcájt is.

12.

Temetés szombaton

Kérdés: Lehet-e szombaton temetni? Hadiállapot esetén meg­en­ged­hető-e?

Repülőgép-szerencsétlenség történt, meghalt sok katona, köztük egy zsidó katona is. A hatóságok elrendezték a temetést, szombatra. A zsi­dó tábori lelkészt megkérték, hogy vegyen részt, amibe bele is egyezett, ami a katonai tiszteletadást illeti, de elmagyarázta a ható­sá­gok­nak, hogy a zsidók nem temetnek szombaton… De a testek olyan álla­potban voltak, hogy nem volt célszerű temetetlenül hagyni őket még egy napig akár. Meg lehet-e engedni a szombat napi temetést a har­ctéren?

Válasz: A jeruzsálemi Talmud[17] tárgyalja a sivá periódusa meg­ha­tá­rozásának kérdését, és szól arról az esetről, amikor a nyolcadik nap szombatra esik, ami azt jelentené, hogy a temetés maga is szombaton történt. De hogyan lehet ez? Az egyik válasz, amit a jeruzsálemi Tal­mud ad, hogy a sírt szombaton nyilván nem-zsidók zárták be.

De mindazáltal, dacára annak, hogy ezek szerint szombaton lehe­tett temetés úgy, hogy a szükséges munkát nem-zsidók végezték, a tör­vény világos, hogy szombaton tilos a temetés. Lásd különösen To­szá­fot[18], ahogy itt következik: „Logikusan meg kellene engedni a szom­bat­napi temetést, de mivel az csúnya és szégyenletes dolog, és sérti a szom­bat törvényét, tilos szombaton temetni, még nem-zsidók által végezve is.”

Még a met micvá (rokonok nélküli ismeretlen halott, akinek te­me­té­se kiemelt közösségi kötelesség) sem temetendő el szombaton. (Lásd Szán­hedrin[19], ahol azt a felvetést, amivel Rés Lákis áll elő, hogy az ilyen temetés megengedhető lenne, a Talmud cáfolja.)

Ez az általános tilalom érvényes a normális körülményekre. A ci­vil életben is, mondjuk járvány idején, ha a kormány elrendeli az azon­nali temetést, és valaki péntek este hal meg, akkor el kell temetni[20]. Háború idején a katonai parancs félreteszi a szombat törvényét. Lásd Cháféc chájim[21]: „A katonát illetően azt mondhatjuk, hogy a hatalom parancsa (civuj hámemsálá) révén rá kényszerített kötelessége teljesítéséra szabadsága van, és nem lesz ezzel a szombat meg­sze­gő­je.” A csatamezőn, ha a temetés parancsba van adva, a zsidó tábori lelkész és a zsidó katonák, akik a parancsot kapják, engedel­mes­ked­ni­ük kell, szombaton is.

A csatatértől távolabb is és az USA-ban is, ha katonai parancs van az azonnali temetésre, járvány vagy katasztrófa miatt, amilyen pl. egy légi baleset, amikor a testek állapota azonnali temetést tesz szük­sé­ges­sé, akkor ezt a speciális parancsot el kell fogadni, kérdés nélkül, és a testeket el kell temetni szombaton is.

E kivételes esetektől eltekintve temetés ne legyen szombaton. De ki­vételes esetekben, mint a fentiek, a tábori lelkész érintkezzen fel­jebb­valójával, hogy a temetést el lehet-e halasztani másik napra, amikor a zsidó hagyomány megengedi a temetést.

Jung rabbi hozzáteszi a fentiekhez, hogy bár ilyenkor a tábori lelkész ne támasszon akadályt, a temetés szertartását módosítani kell.

13.

Kihantolás a háború után

Kérdés: Félhivatalosan arról informáltak bennünket, hogy a jelek szerint a háború végén a hadügyminisztérium a legközelebbi rokonok körében tartott közvélemény-kutatás alapján, ha megkapja a kéthar­ma­dos többséget, haza fogja hozatni az elesettek holttestét.

Azok, akik nemmel szavaznak, ez esetben nem válogathatnak, az elesetteket haza fogják hozni, és nem lesz tengeren túli amerikai temető. Lehet-e kihantolást végezni a háláchá szerint?

Válasz: A speciális körülményeket tekintve nem lehet haláchikus ellenvetést tenni a tervezett hazaszállítással szemben. Először is vilá­gos volt, hogy a kormány szándéka hazaszállítani az elesettek testét, a tengeren túli temetés tehát eleve azzal a szándékkal történt, hogy lesz majd újratemetés. Másodszor, a kormány nem fogja fenntartani a tengeren túli temetőket, tehát nem lesz senki, aki őrizze a sírokat, ami­ket esetleg visszahagynak. Harmadszor pedig azért, mert az újrate­me­tés ál kever ávot lesz[22].

(A fentiek írása óta a kormányzat némileg változtatott állás­pont­ján. Lesznek tengeren túlon fenntartott temetők azoknak, akiknek a rokonai nem kívánják, hogy elhunyt szerettüket hazahozzák. Az ele­set­teket ki fogják hantolni, és három központi temetőben temetik újra. Ami a kihantolást illeti, világos, hogy a fenti szabály érvényes rá, ne­ve­zetesen hogy szabad kihantolni az elesetteket a rögtönzött sírokból mindenfelől, és olyan helyre szállítani őket, ahol őrizve lesznek és védve[23].)

Mindazáltal egy további kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy legyen-e a kihantolásnak rituáléja. Ami ezt illeti, a régebbi forrá­sok­ban van szó a kihantolás ceremóniájáról. A jeruzsálemi Talmud[24] szerint ne legyen birkát ávelim és tánchumé ávélim, hanem csak az elhunyt dicsérete, Ráv Háj gáon[25] beszámol a szokásról, hogy a holtakat eltemették Bagdadban, majd kihantolták, és újratemették a sivatagban. Azt mondja, hogy ebből az alkalomból nem szokás össze­gyü­lekezni, se Ciduk hádint mondani, de azzal folytatja, hogy atyáink szokását meg kell őrizni, viszont ne mondjunk áldásokat rájuk, mert esetleg hiába tennénk – ti. nincs előírva a hantolásra áldás.

Ráv Háj gáon kijelentése alapján ítélve, márpedig neki meglehetős tapasztalata volt a kihantolás szokásával, jobb, ha nincs rítusa a kihantolásnak. Ezzel a hagyománnyal összhangban úgy dönthetünk, hogy ne legyen ceremóniája a kihantolásnak, és nem szükséges, hogy az otthonlévők valamely gyászrituálét végezzenek, csak ha tudják a pontos napját a kihantolásnak[26]. De ugyancsak a Ráv Háj gáon fenti kijelentése alapján, arról beszél ugyanis, hogy szentírási szakaszok elhangzottak ilyenkor (és a jeruzsálemi Talmud is beszélomrim dvárimról, dicsérő szavakról), szerkeszthetünk egy ceremóniát meg­fe­le­lő bibliai szakaszokból, és egy megemlékező jellegű beszédet iktat­ha­tunk be az újratemetéskor. [Mindenképpen a család tartson ávelutot az újratemetés után, aznap estig[27].]

Ami pedig azt illeti, hogy a hazaszállításkor a zsidó elesettek testét zsidó személyzet kísérhesse, és hogy ez nem mindig lesz lehetséges, a CANRA kérni fogja a hadügyminisztériumot, hogy amennyiben egy hajón sok holttestet szállítanak, zsidó katonát is rendeljenek kísérőnek, illetve legalábbis akkor, ha tudják, hogy zsidó elesettek testét is szál­lít­ják.

A CANRA azt is kérni fogja, hogy egy zsidó tábori lelkészt ren­del­jenek ki, aki az egész munkát felügyeli, és akivel lehet konzultálni.

14.

Ha egy holttestet az ideigelens koporsóból
a véglegesbe áttesznek, tálitba kell-e burkolni?

Kérdés: A következő tájékoztatást kaptuk a hadügyminisz­té­ri­um­tól: „A háború befejeztével az elesetteket kihantoljuk, az ideiglenes ko­por­sókat felnyitjuk, a testeket megvizsgáljuk, újra azonosítjuk, majd fém­koporsóba kerülnek, amit leforrasztanak. Ez idő alatt lehetséges lesz a maradványokat tálitba csavarni, amennyiben anélkül temették el őket; szeretnénk világosan leszögezni, hogy az elesettek testének át­helyezésekor a tálitba csavaráson kívül egyéb ne történjék. Az eljárás rög­zítve van, követni kell a megfelelő azonosításért, a megfelelő egészségügyi szabályok betartásáért, és az elhunyt megfelelő ke­ze­lé­sé­ért, hogy a rokonok lelkét a lehető legkevésbé háborgassuk.”

Válasz: Az a felvetés, hogy az áthelyezéskor tálitba csavarjuk a testet, semmilyen precedenssel nem bír a háláchában, de hasonló esetről szóló anyag elég bőséggel áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy döntésre juthassunk. A Talmud[28] foglalkozik azzal, hogy vajon sza­bad-e felnyitni egy koporsót a holttest megvizsgálása céljából, és a kon­klúzió az, hogy tilos méltatlanul bánni vele (lönávelo).

A mi témánkhoz közelebb álló kérdés, hogy vajon szabad-e kihantolni a testet, hogy felöltöztessék olyan módon, ahogy a háláchá és a szokás megkívánja, tehát lepelbe, tálitba stb.? A kérdéssel sok rabbi foglalkozik.

Az első, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott, az a metzi Gerson Áskenázi rabbi (17. század), azÁvodát hágersuni szerzője. Ő a kö­vet­ke­ző kérdéssel foglalkozik: két holttest, az egyikük húsz évesnél fiatalabban halt meg, a másik húsz évesnél idősebben, mindkettőt eltemették, de hanyagok voltak, és mindkét esetben elhagytak valamit a temetéskor szükséges öltözékekből. Ki kell-e hantolni őket, hogy elhelyezzék a hiányzó öltözéket? Gerson Áskenázi rabbi szerint a húsz évesnél idősebbet ne hantolják ki (mipné cherdát hádin), míg a húsz évesnél fiatalabb (akit nem érne büntetés) legyen kihantolva. Ezt a véleményt idézi a prágai Dávid Oppenheim rabbi hosszú respon­su­má­ban, mely a kihantolással foglalkozik, s ezt idézi Jáir Chájim Báchrách rabbi a Chávot Jáir responsum végén[29]. David Oppenheim rabbi, a Tal­mudra utalva[30], amely azt mondja, hogy a testeket nem lehet kihantolni a vizsgálat céljaira mipné nivul hámét, megtiltja akármelyik test kihantolását. Ugyanezen véleményen van Jechezkél Landau rabbi[31]. A témát hasonlóan tárgyalja a Cháchám Cvi[32] és a Keneszet Je­chezkél[33].

A modern időkben a témát Joszef Élijáhu Fried rabbi vetette fel[34]. Megkérdezték, hogy valakit, akit utcai ruhájában temettek el, szabad-e kihantolni, hogy hagyományos ruhákba öltöztessék. Ő a fenti véle­mé­nye­ket idézi, és negatív döntést hoz[35].

A hadügyminisztérium által leírt helyzet azonban nem egészen azo­nos a fentiek egyikével sem, melyeket a responsumirodalomban talá­lunk, ahol a kérdés az, hogy szabad-e kihantolnunk a holtakat a meg­felelő ruházat elhelyezéséért, és a szinte egyhangú válasz az, hogy nem. Itt viszont a holtakat mindenképp kihantolják, és egyik kopor­só­ból a másikba helyezik, és azt mondták nekünk, hogy a tálit fel­helyezése nem igényel különleges beavatkozást, a holttest meg­za­va­rá­sát.

Természetesnek tűnik tehát, hogy úgy döntsünk, helyezzék a tá­li­tot a testre.

Mindazáltal a jelen bizottság nem szeretne olyan döntést hozni, ami ellentétes a néhai rabbik majdnem egyhangú döntésével, még ha az általuk tárgyalt esetek nem is azonosak az általunk tárgyalttal. Még ha azt mondták is nekünk, hogy a tálit feltételéhez nem kell nagyon meg­bolygatni a holtakat, azért valamennyire nyilván meg kell bolygatni, és ez határozottan ellene van annak a szelemének, mellyel elődeink a hasonló kérdéseket kezelték. Ezért a jelen bizottság nem tájékoztathatja úgy a hadügyminisztériumot, hogy a tálit felhelyezését a halácha megkövetelné ilyen esetekben.

Fried rabbi[36] javaslatot tesz, amely esetleg segítségünkre lehet, a fenti esetben, amely az utcai ruhájában eltemetett embert illeti. Azt mondja, hogy a vitatott esetben a földet kell csak eltakarítani a ko­por­só fölül, és a tálitot a koporsóra teríteni. Analógiás alapon java­sol­hat­juk, hogy amikor az újraelföldelésre kerül a sor, ha a család kívánja, te­rítsék a tálitot a koporsóra, a zászló alá.

Ha a tálitot a koporsóra teszik, és a tetemet nem bolygatják, nem próbálják tálitba öltöztetni, a fentebb említett nehézségek nagy része el van hárítva. Ezért tehát egyetértünk abban, hogy atálitot terítsék a koporsóra.

15.

Zsidó kísérő a holttestnek

Kérdés: A CANRA igazgatója tette fel a következő kérdést a responsumbizottságnak.

A hadsereg kegyeleti ügyekkel foglalkozó részlegétől érkezett feljegyzés leírja az eljárást, amelyet az elesettek hazaszállításakor követnek, amikor átadják a testet a legközelebbi rokonnak. Miután a test megérkezett az egyik országos elosztóba, a legközelebbi rokonhoz juttatják, aszerint, ahogy megállapodtak vele. A koporsó mellé adnak kísérőt, mikor az elosztóból a rokonhoz szállítják. Ez a kísérő mindig azonos haderőnemből való, tehát a légierő elesettje esetében a légierőből, haditengerész esetében a haditengerészettől stb. Tekintve, hogy túlságosan nagy a számuk a hitfelekezeteknek, és nem lenne könnyű megoldani, hogy mindig a megfelelő felekezetből való legyen a feladatra kellően felkészített kísérő, az a döntés született, hogy nem lesznek tekintettel a felekezetre a kísérő kijelölésekor.

Erre a memorandumra tekintettel kérdezi az igazgató: „Ragasz­kod­junk-e ahhoz, hogy a zsidó elesetteket zsidó kísérő kísérje a csa­lád­hoz az elosztóból?”

Válasz: Mielőtt belemerülnénk a háláchá szerinti elemzésbe, érdekes tudni, hogy más felekezetek mit szóltak a kérdéshez. Az érdeklődésünkre kiderült, hogy a katolikusok egészen bizonyosan nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a katolikus elesetteket katolikus kísérő kísérje a családhoz. Feltételezhetjük, hogy a protestánsok sem fognak ragaszkodni ehhez. Ha tehát ha mi ragaszkodnánk, mi volnánk az egyetlen nagyobb felekezet, amely kijelentené ezzel, hogy neki a más felekezetből valók nem felelnek meg kísérőnek, ebben az esetben a mipné dárké sálom általános elve a megfontolandó, mielőtt úgy dön­te­nénk, hogy ragaszkodunk hozzá.

Ha volna világos rendelkezés a háláchában, amely szerint csak zsidó kísérhet zsidó holtat, akkor természetesen ez felülírná az iménti elvet, a vallásos lelkiismeret javára. De van-e ilyen követelmény?

Akárhányszor holttest kíséréséről van szó a talmudi irodalomban, az érintett általában a fiú, aki apja tetemét kíséri[37]. A természetes helyzet nyilván az, hogy a fiúé az ilyen feladat, és ebből nem vonhatunk le általános következtetést arra, hogyan kell kísérni nem vérrokont vagy nem-zsidó holttestet. Ami nem-zsidók részvételét illeti zsidó temetésben, a háláchá világos: ahogyan zsidó ember is aktívan részt vehet nem-zsidók eltemetésében, ugyanúgy a nem-zsidók is részt vehetnek a zsidó ember eltemetésében. Ezért: „Szabad támogatni szegényeiket, látogatni betegeiket, eltemetni holtaikat és dicsérő sza­va­kat mondani róluk, és vigasztalni őket, misum dárké sálom.[38]

Különleges körülmények közt nem-zsidók részt vehetnek zsidó ember eltemetésén. Ha zsidó ember az ünnep első napján hal meg, zsidók nem vehetnek részt a temetésén. Minthogy a temetés esetleg nem halogatható, ilyenkor nem-zsidóknak kell végezniük a temetést. Tilos a testet másodnapra tartogatni abból a célból, hogy zsidók temethessék el[39]. Ez írva van aSulchán áruchban (és a Turban is), az alapja pedig a Talmud[40]. Ami a nem-zsidók által végezhető fel­a­da­to­kat illeti lásd Talmud[41] és Kicur Sulchán áruch[42]).

Ez természetesen speciális körülmény, de azt jelzi, hogy a háláchá nincs ellenére annak, hogy nem-zsidók részt vegyenek zsidó ember temetésén. Minthogy a háláchá megengedi az ilyen részvételt, nyilván a halottkísérés is szabad, különösen minthogy a katonai hatóságok szerint lehetetlen megoldani, hogy minden elesettet a felekezetéből való kísérő kísérjen.

Bár a háláchá nem ragaszkodik ahhoz, hogy zsidó kísérje az elesettet, a CANRA azért dönthet úgy, hogy a zsidó kíséret kívánatos. Ez esetben a kívánságunkat más alapra kell helyeznünk, nem a háláchára. Azt mondhatjuk, hogy a holtak eltemetésében való rész­vé­tel a zsidók számára szent kiváltság. Az erre a célra létesült egyesületek chevrá kádisának mondják magukat (szentegylet) nálunk. Ezért kérjük, hogy zsidó veterán kísérhesse az elesettet, azon a kísérőn kívül, amit a hadseregben fog biztosítani. Ha ez a kérés meg­hall­ga­tás­ra talál, komoly szervezést igényel és költségei is vannak, s a CANRA meg fogja fontolni, hogy a fentiek fényében kívánja-e ezt a feladatot magára vállalni.

16.

Amputált testrészek hamvasztása

A következő kérdés érkezett egy tábori lelkésztől:

„A jelenlegi törvény szerint, ha egy veteránt a veteránkórházban megműtenek, az eltávolított testrészt elhamvasztják. A kérdés az, hogy a zsidó hagyomány ragaszkodik-e ahhoz, hogy az eltávolított testrészt zsidó temetőben helyezzük nyugalomra.”

Válasz: Ősi idők óta bevett eljárás, hogy az élő testéről levágott testrészeket eltemetik. A babilóniai Talmud[43] szerint Chániná rabbi egy temetőről szólva így beszélt: „Ott temetik el a megbetegedett vég­ta­gokat, melyeket levágtak.” Azaz a talmudi időkben is már ez volt a szokás. A testrészek elföldelésének oka nem egészen azonos a holttest elföldelésének okával. A holttestet vagy a halott iránti tiszteletből (mi­sum bizájon) kell eltemetni, vagy mert a temetés engesztelésnek szá­mít (kápárá). Az élő emberről levágott testrész eltemetésének egyik sem lehet oka. Az ok a rituális tisztátalanság, amely a halott testrésszel való érintkezésből származik. A háláchá világos: az élő emberről származó testrész rituális tisztátalanság forrása, nem kevésbé, mint egy egész holttest lenne. Ez a háláchá a Misnára[44]megy vissza, és világosan leszögezi Maimonidész is[45]: „Az élő emberről levágott testrész tisztátalan, mint egy egész holttetem.”

Ki lehet jelenteni, hogy a tisztátalanság ezen törvényei manapság csak a papokra (a kohénokra) vonatkoznak, holttest vagy testrészek érintése kapcsán. Nem érvényesek arra, ha nem papok érintkeznek holttestekkel, amennyiben a tisztátalannal való érintkezés összes törvénye csak a jeruzsálemi Szentélyre érvényes[46], és a papokra ma is.

És bár az a szokás, hogy az amputált testrészt eltemetjük, nincsen rá háláchá, amely meghatározná a temetés módját, és kizárná például a hamvasztást. A holttest eltemetése esetén a háláchá kimondottan meg­kí­vánja, hogy földbe temessük, minthogy a föld engesztelést szerez (vagy, ez a másik magyarázat: gyalázat a holtnak temetetlen ma­rad­nia). De ami a levágott testrészeket illeti, se „engesztelésről” se „gya­lá­zatról” nincsen szó. Lásd Jacob Reischer rabbit[47], aki ugyanezen véleményen van, és Jechezkél Landau rabbit[48]. Jacob Reischer rabbi ezért arra jut, hogy mivel nem kötelező a testrészek eltemetése, egyszerűen félre lehet őket tenni olyan helyre, ahol papok nem kerülnek érintkezésbe velük.

A háláchá tehát nem követeli meg, hogy eltemessük a testrészeket. De ha a páciens vagy a család maga kívánja, a háláchának nincsen ellenvetése, sőt, ez volt a régi szokás. A háláchá azonban csak az el­tá­vo­lítását kívánja meg, hogy ne kerülhessen érintkezésbe vele pap. Ha a kórház szokás szerint hamvasztja a testrészeket, a háláchának nincsen kifogása ez ellen.

17.

Boncolás

Kérdés: A szülőknek vagy a legközelebbi rokonnak, ha a veterán veteránkórházban halt meg, helyes-e beleegyezniük a boncolásba, amennyiben a kórház kéri?

Válasz: A Talmudban szó van bizonyos elvekről, amelyek szerint a rabbinikus tekintélyek közelítették a boncolás kérdését. Először is tilos szükségtelenül késleltetni a temetést, és tilos a holtat meg­gya­láz­ni, elcsúfítani (nivul vagy bizájon). Másrészt viszont általános elv, hogy az élet megmentésének kívánalma minden tiltást eltöröl, kivéve a bálványimádásét, a házasságtörését és a gyilkosságét. Van egy eset a Talmudban[49], melyben arról van szó, hogy vajon szabad-e egy holt­tes­tet felvágni az élő kedvéért, mint abban az esetben, amikor gyilkossággal vádolnak valakit, és kérdés, hogy az áldozata nem halt volna-e meg amúgy is. A Talmud adottnak veszi, hogy a vádlott életének megmentése érdekében szabad lesz ilyenkor felvágni a testet, és vizsgálódni.

Mindazáltal a Talmud nem mélyed el az orvostudomány érde­ké­ben végzett boncolás kérdésébe, amellyel mások életét lehet megmen­te­ni.

Későbbi tekintélyek, kezdve Jechezkél Landau rabbival (1713–1793), foglalkoznak a kérdéssel, komolyan. Kétségkívül a rabbinikus vélemények többsége tiltaná, hogy zsidó testet orvosi egyetemeknek átadjanak, mert a testet felvágnák, éspedig az anatómiai oktatás cél­já­ra, és sose temetnék el. De ami az olyan boncolást illeti, amelynek cél­ja a halál okának feltárása, hogy más betegeken segítsenek vele, az némiképp más ügy. Ebben a dologban a legszigorúbbak közé tartozik az altonai Jákob Ettlinger rabbi (1798–1871), aki az egészet tiltaná, ki­vé­ve, ha az érintett a halála előtt beleegyezett, hogy a testét fel­bon­col­ják[50]. De a két klasszikus tekintély, Jechezkél Landau rabbi[51] és Schreiber Mózes rabbi[52] egyetértenek abban, hogy a boncolás ugyan nem megengedett az orvostudomány általános fejlődése céljából, azzal az általános elvárással, hogy valaki majd tanulhat valamit a bon­co­lás­ból, de ha van a közelben olyan beteg, aki hasonló bajban szenved, és akinek hasznára lehet a boncolás, akkor megengedhető, mert ez eset­ben az élet védelmének elve egyértelműen felülírja a tilalmakat.

A CANRA bizottsága nem kívánja általános érvénnyel eldönteni ezt a kérdést, amely a civil életre is érvényes lenne, de a katonai vonatkozásban veteránkórházakban más a helyzet, mint a civil életben. Először is a katonai kórházak óriásiak, rengeteg a beteg. Másodszor sokuk szenved a háború okozta sebektől, betegségektől, ezért nagy a hasonlóság a bajok közt. Minthogy nagy a valószínűsége annak, hogy valóban van jelen több olyan beteg is, aki ugyanabban a betegségben, bajban van, mint az aki meghalt, ezen az alapon a jelek szerint az Je­chez­kél Landau rabbi és Schreiber Mózes rabbi által felállított köve­tel­mények fényében is pozitívan bírálható el a veteránkórház kérése. Ter­mé­szetesen fontos leszögezni, hogy a testet a szükségesnél nagyobb mértékben ne bolygassák, ne sértsék fel, és a temetést ne késleltessék jobban, mint kellene.

De mivel mindenféle vallási aggályok merülhetnek fel a kérdésben, a kórháztól érkező kérésnek világossá kell tennie, hogy bon­colást kérnek, és ahelyett, hogy általánosan fogalmaznának: „a holttest tudományos vizsgálata szükséges”, írják így: „a holttest tudo­mányos vizsgálata (boncolás) szükséges”.

A palesztinai főrabbinátus tudomásunk szerint megállapodást kötött a Rotschild University Hospitallal (Hádászá), amely megengedi, hogy boncolást végezzenek egyes indokok alapján, melyek közül több túlmegy a fentebb előadottak keretein. Megengedi például a boncolást más betegek élete megmentése érdekében, mint fent, de nem kell, hogy azok a kórházban legyenek, lehetnek kívüle is. A boncolásra ok e szerint a megállapodás szerint az is, amikor az orvosok nem tudják megállapítani a halál okát nélküle, vagy ha örökletes betegségről van szó, és a családot figyelmeztetni szükséges a megfelelő elővigyázatra.

A főrabbinátus megkívánja, hogy az orvosok írásban adják el a boncolás indokait, és az örökletes bajok esetében azt is, hogy kon­zul­tál­janak rabbinátussal.

Responsumunkban a boncolás indoka, hogy a nagy veterán­kór­há­zak­ban, ahol a legtöbb betegséget a háborúval összefüggő ok okozza, erősen valószínű, hogy akad olyan beteg, aki az elhunyttal azonos baj­ban szenved, s ezt az okfejtésünket erősíti a palesztinai főrabbinátus állás­pontja is.

18.

Elesettek hamvainak elföldelése

Kérdés: Egy veterán az oszakai japán hadifogolytáborban halt meg, 1945. október 19-én,
s az USA hadserege választ kíván kapni a következő kérdésekre:

  1. Megengedi-e a háláchá a hamvasztást?
  2. Megengedi-e a háláchá a hamvak eltemetését zsidó temetőben?
  3. Van-e valami különleges követelmény az urna elhelyezésével kap­csolatban a temetőben?
  4. El lehet-e földelni önállóan az urnát, vagy csak ládában?
  5. Van-e szabott mérete a sírhelynek, és van-e kisebb sírhely?
  6. Van-e ceremónia a hamvak hazaszállítása utáni elföldelésre?

Válasz: A hamvasztás kérdése a háláchában nem szorul mélyebb elem­zésre, a törvény ugyanis világos: a hamvasztás tilos.

Nem szükséges eldöntenünk azt a kényes kérdést, hogy szabad-e általában elföldelni a hamvakat, minthogy ennek a katonának az esete sajátos eset, és bizonyára lesznek hasonlóak még. Őt nem az USA hadserege hamvasztatta el, amelynek nem gyakorlata a hamvasztás, hanem a japán hadifogolytábor. Az ő esetében a hamvak éppen olyan hamvak, mint a nácik által meggyilkoltaké, és azoké, akiknek a hamvait megküldték aztán a családnak. A Maimonidész által[53] leírt ka­tegóriába tartoznak, azaz azok közé, akiket pogány hatalmak gyilkoltak meg (málchut ákum), és akiket nem szabad megfosztani a gyász és a temetés egyetlen rítusától sem (én monim méhem kol dávár). Ezek a katonák az ellenség kegyetlenségének áldozatai, a testüket az ő vagy rokonaik előzetes beleegyezése nélkül ham­vasz­tot­ták el, nem szabad őket megfosztani semmiféle hagyományos zsidó rítustól.

De hogy ne kelthessen téves benyomást, miszerint a hamvak el­föl­de­lése általában szabad, azt tanácsoljuk, tegyék egy szokásos méretű koporsóba az urnát, és temessék szokásos méretű sírba. Ezenfelül, a rokonok gyászának csökkentésére is jobb (ágmát nefes), ha rendes méretű koporsóba teszik az urnát, és nem tesznek semmiféle különbséget a többi hazahozottak temetéséhez képest.

Úgy informáltak bennünket, hogy a fenti esetben a katonai ható­sá­gok eleget tettek a kérésnek, az urnát ládába tették, a ládát pedig ren­des méretű koporsóba. Semmi ok rá, hogy a ládát eltávolítsák a ko­por­só­ból. A koporsót, úgy, ahogy van, kell eltemetni, olyan rítussal, ahogy az összes többi hazaszállított elesettet.

19.

Testek lemosása és bronzkoporsó

Kérdés: Két kérdést kaptunk a tengeren túlról hazaszállított el­e­set­tek eltemetésével kapcsolatban:

(a) Ki kell-e venni a testet a koporsóból, és lemosni, tekintettel arra, hogy a rituális mosás, a táhárá, aligha történt meg a tengeren tú­lon?

(b) Minthogy lezárt bronzládában hozzák a testeket, át kell-e őket tenni nyitott fakoporsóba, mielőtt újratemetnék a zsidó temetőben?

Válasz: A CANRA-t voltaképpen ezek a kérdések közvetlenül nem érintik. Miután a holtat átadták a családnak, a család kérhet ta­ná­csot rabbitól. Ez már civil ügy.

Mindazáltal sokan kérik a tanácsunkat, ezért a következő véle­ményt ajánljuk meggondolásra.

(a) Ami a taharát illeti. A háláchá általában a holttest szükségtelen bolygatása ellen van, legfőképpen a nivul hámét (a halott meg­szé­gye­nítése) okából. Még azért is tilos bolygatni a holtat, ha lepelbe akarná burkolni valaki, azért is tilos a koporsóból kivenni[54]. Úgyszintén, ha a testet nem mosták meg rendesen a táhárá alkalmával (kevesebb, mint kilenc káv vizet használtak), a kérdést több responsum is tárgyalja, hogy ilyenkor a testet ki kell-e hantolni, hogy teljes táhárában részesülhessen. A válasz pedig az, hogy a testet nem szabad boly­gat­ni[55]. A tengerentúlról hazaszállított elesettek esetében, melyek osz­lá­sa már előrehaladott, anivul hámét még inkább érvényes, mint a frissen eltemetett holtak esetében. Ráadásul sok elesettet temettek el úgy a csatatéren olyan állapotban, amikor a táhárá nem lehetséges (az­az a sebesülésből származó vérrel együtt eltemetés például). Ráadásul egy katona maradványai esetében a táhárá, a balzsamozás ritka ki­vé­te­lei­től eltekintve, gyakorlatilag is lehetetlen. Ezért nem is kell kísérletet tenni arra, hogy a maradványokat kivegyék a koporsóból a táhárámegkísérlésének céljából.

(b) Sok praktikus oka van annak, amiért nem célszerű kinyitni a koporsót, amelyben a test a tengeren túlról megérkezett. Lehetetlen tud­ni, milyen állapotban került eleve oda, és hogy milyen állapotába jutott az oszlásnak az első temetés óta.

De bár a gyakorlati szükségszerűség azt diktálhatja, hogy a testet abban temessék, amiben hazaszállították, a kérdés megmarad, hogy egy­általán szabad-e a háláchá szerint abban eltemetni. Van ugyebár az általános elv, amely szerint ne bolygassák a testet, ha nem föltétlenül szükséges. Másrészt viszont merülnek fel érvek a fémkoporsó ellen. A helyzet az, hogy a fakoporsónak sincs alapja a háláchában, mert a törvény azt kívánja meg, hogy a testet a földbe temessék. Lásd Nach­ma­nidész[56], aki azt mondja, hogy a talmudi időkben a koporsót kizárólag a csontok összegyűjtésére használták, miután már a test elbomlott. Az egyetlen szentírási figyelmeztetés, amely a jelek szerint a fa koporsók ellen szól, a Midrásból való[57], ezen a mondaton alapszik[58]: „És Ádám elrejtőzött az Örökkévaló elől a kert fái (éc) közé.” Erre a Midrás azt mondja: ez a jele annak, hogy utódai majd fából készült koporsókba temetkeznek. A halácha[59] előnyben részesíti a közvetlenül a földbe temetkezést. Megengedi a koporsós temetést, feltéve, ha a koporsó alul nyitva van a földnek. Aztán engedélyt adtak a zárt koporsós temetésre is, feltéve, ha lyukakat fúrtak belé, hogy érintkezhessen a földdel. Káro rabbi azonban[60] kőkoporsóról beszél, és a Talmud[61] azt mondja, hogy József koporsója fémből való volt.

Míg a fémkoporsós temetés sosem vált gyakorlattá (ahogy a fakoporsós igen), talán a jelen helyzetben legcélszerűbb, ha meg­elég­szünk azzal, hogy a fémkoporsóba lyukat fúrnak, hogy közvetlen érintkezésbe léphessen a földdel. De még a koporsó átfúrása sem föl­tét­lenül szükséges. A bonyhádi Deutsch Eliezer rabbi[62] egy hasonló esetet vitat meg. Az igaz embert eltemették egy dupla koporsóban, az orvos rendeletére, és nem fúrták át a földdel való közvetlen érint­ke­zés­re. Deutsch Eliezer rabbitól megkérdezték, vajon ki kell-e nyitni a sírt, hogy lyukakat fúrjanak a koporsóba. Azt mondta, hogy nem kell, mert az igaz embernek nincsen szüksége engesztelésre (kápárá), amely a földdel való közvetlen érintkezésből származik, és hogy amikor rabbi Jehudá Hánászi azt kérte, fúrják át a koporsóját[63], szerénysége miatt kérte, azért, hogy jelezze, nem tart igényt a különlegesen igaz ember hírére. Ezenfelül kalapáccsal kezelésbe venni egy koporsót, és koc­káz­tat­ni, hogy a szöggel átszúrjuk a testet is, bizonyára inzultus (bizájon a halottnak).

Ne mondhatnánk-e tehát, hogy bár valóban nem szokásos a fém koporsó használata, de ezek a katonák az életüket adták egy igaz ügyért, és igaznak tekinthetők, tehát nem szükséges a közvetlen érint­ke­zés a földdel, s inkább ne bolygassák a koporsójukat, és ne fúrják át, hanem földeljék el, ahogy átveszik. Ráadásul ezek a testek előzőleg a tengeren túlon fakoporsóban voltak, vagy még abban sem. A földdel való érintkezés (azaz az engesztelés[64]) tehát bőven megtörtént.

Ha viszont egyes temetők ragaszkodnak hozzá, hogy nem lehet a fémkoporsót használni, hanem fakoporsót kell használni, mitévők legyenek a fémkoporsóval? A háláchá általában úgy van, hogy az egyik testnek készült koporsó nem használható más testnek, és ászur böhánáá(tilos belőle hasznot húzni), azaz ebben az esetben nem lehet eladni nem zsidónak vagy a fém kinyerése céljából. De minthogy a fémkoporsó nem zsidó szokás, lehet úgy érvelni, hogy használható bármilyen célra[65]. De a Sulchán áruch[66] azt mondja, hogy azt a koporsót, amelyből eltávolították a halottat, el kell pusztítani, és hogy ha kőből volt, törjék össze, ha pedig fából, égessék el.

20.

A gyász rítusa újratemetéskor

Kérdés: A kérdés úgy hangzik, hogy milyen gyászrituálét kell kö­vet­ni, amikor az elesett katona testét hazahozzák, és újratemetik.

Válasz: A kihantolás és újratemetés rítusával foglalkozó tör­vények mind a jeruzsálemi Talmudban találhatók[67], ahol világosan le van szögezve, hogy az ott előadott rítusok mind csak a kihantolásra tar­toznak, és hogy nincs rítusa az újratemetésnek.

Ha a gyászolók tudják a kihantolás pontos dátumát, meg kell tar­ta­ni­uk a gyász rítusait azon nap (ti. a kihantolás napjának végéig). Ugyanekkor kell a rokonoknak elvégezniük a kriát. De meg kell em­lí­te­nünk, hogy ezek a rítusok sem föltétlenül megtartandók ilyenkor.

Schreiber Mózes rabbi híres responsumában, amit e tárgyról írt[68] azt mondja, hogy ha egyszerre több kihantolás zajlik, amikor sok testet ásnak ki, a rabbinak és a rabbinikus bíróságnak rendeletben kell megtiltania, hogy bárki értesítse a családot, hogy ne kelljen gyá­szol­ni­uk és a kriát elvégezni.

Az sem lehetetlen, hogy még ezek a Schreiber Mózes rabbi által eltanácsolt rítusok sem alkalmazandók egyáltalán, ha a csontok zárt koporsóban kerülnek ki a földből. A jeruzsálemi Talmudban ter­je­del­mes tárgyalást találunk a kérdésről, azzal az eredménnyel, hogy a gyász szabályai csak akkor érvényesek egy kihantoláskor, ha a cson­to­kat ruhába takarva viszik, akkor nem ha ládában, mint esetünkben.

Hasonlóképpen, a Sulchán áruch[69] és az Áruch hásulchán[70] is csak a kihantolás esetén beszél gyászról és kriáról.

Ami az újratemetéskor követendő rítust illeti, ne legyen kriá, de Schreiber Mózes rabbi az idézett responsumában azt mondja, hogy a temetés után legyen gyászrituálé (azaz a földön ülve stb.), aznap estig.

[1] Idézi Greenwald, Ách löcárá, 33. oldal.

[2] Jore déá 364:5–6.

[3] 95. fejezet.

[4] 40. fejezet.

[5] Orách chájim 364:4.

[6] Ách löcárá 65. oldal.

[7] 13. paragrafus.

[8] 100b.

[9] Jore déá 339. fejezet.

[10] Uo. 376. fejezet.

[11] Chátám Szofér, Joré déá 345. fejezet.

[12] Máté Levi II. kötet 3. fejezet.

[13] Jore déá 375:7.

[14] Uo.

[15] Lásd Greenwald, Ách löcárá, 235. oldal 15. lábj.

[16] Sulchán áruch, Jore déá 402. fejezet

[17] Moéd kátán 3:5.

[18] Bává kámá 81a., az Omer lenochri mondata alatt.

[19] 35a­–b.

[20] Lásd Greenwald, Ách löcárá, 971. oldal.

[21] Máchne Jiszráél, 28. fejezet.

[22] Jore déá 363:1.

[23] Lásd még Áruch hásulchán a Jore déá 363:1-hez.

[24] Moéd kátán 1:5.

[25] Idézi Jichák ibn Cháját: Sááré szimchá, Hilchot ével, 73.

[26] Lásd a jeruzsálemi Talmudot uo.

[27] Schreiber Mózes rabbi, Chátám Szofér, Jore déá 353. fejezet és Greenwald, Ách löcárá234. oldal.

[28] Bává bátrá 155a–b.

[29] 136b. oldal, az 1894-es lembergi kiadásban.

[30] Bává bátrá uo.

[31] Nodá biJehudá II. rész 164. fejezet.

[32] 47. fejezet.

[33] 144. fejezet.

[34] Ohél Joszéf 18. fejezet.

[35] Lásd még Ách löcárá 179. oldal 14. paragrafus.

[36] Ohél Joszéf uo.

[37] Talmud, Moéd kátán 8a., Smáchot, 16. fejezet.

[38] Sulchán áruch, Jore déá 151:12., 367:1. , a Talmud alapján, Gitin 61a.

[39] Sulchán áruch, Orách chájim 536:1–2.

[40] Bécá 7a.

[41] Uo.

[42] 200:1.

[43] Ktubot 20b.

[44] Édujot 6:3.

[45] A halott általi tisztátalanság szabályai 2:3.

[46] Lásd Maimonidész, Az ételek rituális tisztátalanságának szabályai 16:8.

[47] Svut Jáákov II. kötet 10. fejezet.

[48] Nodá biJehudá II. rész Jore déá 209. fejezet.

[49] Chulin 11b.

[50] Binján Cion 170–171. fejzet.

[51] Nodá biJehudá II. rész Jore déá 210. fejezet.

[52] Chátám Szofér, Jore déá 336. fejezet.

[53] A gyász szabályai 1:9.

[54] Lásd korábbi, 14. responsumunkat e tárgyban, valamint Dudáé hászáde 26. fejezet.

[55] Lásd az Ách löcárá 60. oldal 2. lábj. által idézett tekintélyeket.

[56] Idézi a Bét Joszéf a Tur Jore déá 363-hoz.

[57] Brésit rábá 19:8.

[58] 1Mózes 3:8.

[59] Tur Jore déá és Sulchán áruch uo.

[60] Jore déá uo. 5.

[61] Szotá 13a.

[62] Dudáé hászáde 26. fejezet.

[63] Jeruzsálemi Talmud, Kiláim 32b.

[64] 5Mózes 32:43.

[65] Vö. Ách löcárá 63. oldal.

[66] Jore déá 363:5., a Szmáchot 13. fejezet alapján

[67] Moéd kátán 1:5.

[68] Chátám Szofér, Jore déá 353. fejezet.

[69] Jore déá 403. fejezet.

[70] Uo.