Tekerjétek be a Tóratekercset gyönyörű textilbe!

A micvák szebbé tétele nemcsak az által lehetséges, hogy szigorúbban tartjuk be azokat, hanem úgy is, hogy kidíszítjük a micvákhoz szükséges tárgyakat. Ha ezekkel teljesítjük a parancsolatokat, akkor ennek eredményeként nem csupán a parancsolatok lesznek tökéletesebbek, hanem általuk mi is szebbé válunk. Így ez a talmudi mondat – természetesen a faragott kép készítésének tilalmával karöltve –, vagyis a művészi megjelenítés bizonyos formáinak tiltása és az esztétikumra való törekvés hangsúlyozásának kettőssége jelenti a zsidó művészet alapját.

 

 

„Készítsetek egy gyönyörű sátrat, egy gyönyörű lulávot, egy gyönyörű sófárt, gyönyörű imarojtokat, gyönyörű pergament egy tóratekercs számára, és írjátok arra az Ő Nevét gyönyörű tintával, gyönyörű lúdtollal, szakértő írnok által, és tekerjétek be a tóratekercset gyönyörű textilbe.” (Sábát 133b.)

 

A Tórák díszei

A tóratekercs, mint a mindennapi zsidó élet egyik legtöbbet használt tárgya, egyszersmind a legszentebb tárgyak egyike. Az ember értékeit óvja és védi, nem hagyja kitakarva, csupaszon, így keletkeztek a különféle takarók, tartók és szekrények. Természetes, hogy – a fenti talmudi gondolat értelmében – a tekercset, illetve a hozzá kapcsolódó egyéb használati tárgyakat a zsidók (koronként és földrajzi területenként eltérő módon) igyekeznek a formai előírások adta keretek betartása mellett esztétikus megjelenésűre formálni. Fontos tudni, hogy a dí­szek nem kötelező elemei a tóratekercs­nek, vagyis, ha egyik-másik hiányzik, az nem befolyásolja a tekercs használhatóságát.

A tekercsekkel kapcsolatban az alapvető különbséget mára a szfárádi és az askenázi tóratekercs közötti el­térés jelenti. A szfárádi tekercset szi­lárd, többnyire mívesen megmunkált, ezüstből készült tokban rögzítik, míg az askenázi tekercs dí­szei mozgathatók, és a tóraolvasáshoz el is kell távolítani azokat a tekercsről. A tekercseket két fára te­kerik fel, ezeket éc chájim, az élet fá­ja néven ismerjük. A dobozba zárt tekercseknél nem lehet őket látni, ám a sima tóratekercseknél a mindkét végén túllógó fahenger teret ad a művészi kiképzésnek.

A szfárádi tartók kialakulása

Térjünk vissza a kezdetekhez. A Misna, illetve annak nyomán a Talmud megemlékezik a mitpáchát, vagyis kendő nevű, lenből vagy gyapjúból készült, néha színes szálakkal átszőtt és csengettyűkkel díszített textildarabról, melybe a tóratekercset csavarták. Történelmi forrásokból tudjuk, hogy az ókori Közel-Keleten a fontos tekercseket mindig textilbe csavarták. Később a Római Birodalomban elterjedt szokássá vált a tekercseket hengeres vagy szögletes, dobozszerű tartóban tárolni, melyet hosszában ki lehetett nyitni. Ez az állandó tároló vált végül a tóratekercsek jellegzetes formájává a keleti zsidó közösségekben, így Jemenben, az indiai Kocsinban, Perzsiában és Babilóniában, valamint az észak-afrikai közösségekben és a görögországi romanióták köreiben. A díszek természetesen minden egyes darabnál mások, de megfigyelhetők az ornamentális vagy geometrikus díszítések, valamint a Tórából és egyéb iratokból vett idézetek, melyek kalligrafikus szépségükkel és spirituális tartalmukkal díszítik e tárgyakat. A feliratok másik csoportját az adományozóra vonatkozó szövegek jelentik.

 

A vimpel és a mántel

Az európai askenázi és szfárádi közösségekben másként alakult a tóratekercsek védelmének módja. A korai mitpáchátokból több, ma már részben eltűnőfélben levő tárgy alakult ki. Máig használatos az öv, egy hosszú, keskeny, díszítésre használt textilszalag, melyet jiddis szóval vimpelnek neveznek. A XVI. században terjedt el az a szokás a fiatal lányok körében Itáliában, hogy díszes kötőt hímeztek a tekercsek számára, Németországban pedig körülbelül ugyanebben az időben vált szokássá, hogy az újszülött fiúgyermek születése utáni nyolcadik napon, a körülmetélés alkalmával a gyermek mellé helyezett lenvászon darabból készítenek vimpelt, melyre ráhímezték a gyermek és apja nevét, valamint a kicsi születési dátumát és a körülmetéléskor elmondott áldást, melyben a Tóra, az esküvői sátor, valamint a jó cselekedetek szerepelnek. Ennek megfelelően néhány évtized alatt szokássá vált e jókívánságok képi megjelenítése a tóratekercsekhez készített övön. A vimpelhez hasonlít a gártel is, ennek kifejezetten a tekercs szoros összetartása a funkciója, és többnyire nem lát el esztétikai, csak gyakorlati szerepet.

A Tóra következő dísze a héberül meilnek, jiddisül mántelnek, vagyis kabátnak nevezett tóratakaró, melyet általában bársonyból készítenek, és arany- vagy ezüstszállal hímzett, gyöngyökkel kivarrt, vagy más technikával készített dísszel, valamint feliratokkal látják el. A díszek között szerepel a korona (a Tóra koronája), valamint Júda oroszlánja, az élet fája, illetve gyakran előfordul a kapu-motívum is. Ezek többnyire ugyanabból a motívumkincsből merítenek, melyből a tóraszekrény-függönyök díszei is táplálkoznak. A feliratok vagy az adományozóról vagy az adományozás okáról szólnak általában, illetve, ahogy korábban is láttuk, tórai idézeteket tartalmaznak. A tóratakaró legkorábbi ismert említése, jelen esetben képes formában, a spanyolországi eredetű, XIV. századból származó szarajevói hágádában található. A mántel lehet elöl nyitott vagy tóratekercs formájú, melyet felülről húznak rá a tekercsre.

A Tóra koronája és vértje

A tekercsek jellegzetes dísze a tórakorona vagy tóracsúcs, melyet először egy XI. századi responzumban említett Cháj Gáon. A korona eredete, úgy tűnik, a Tóra vőlegénye szokásából származik. Szimchát torákor, vagyis a Tóra örömünnepén különféle díszes elemekből készítettek ad hoc koronát annak, aki a Tóra utolsó, illetve első szakaszát felolvasta. Száz évvel későbbi időszakból a kairói genizában bukkantak egy olyan dokumentumra, mely megemlíti az ezüstből hozzáértő munkával készült, díszes koronákat. Legkorábbi képi megjelenítése a szarajevói hágádából származik. A korona különféle alakokat ölthet. Általában ezüstből készül ornamentális, geometrikus vagy gránátalmás dísszel, és gyakran csengettyűk egészítik ki. A koronához hasonló, de attól eltérő típust képvisel a párban készülő tóracsúcs vagy rimon (gránátalma), melyet a tekercs két rúdjára húznak díszként. Ez a típus az éc chájim tetejére húzott, gombszerű lezárásból alakult ki, és érdekes módon első említését ennek is egy, a kairói genizában fellelt dokumentum az első ismert írásos forrása. Az 1159-ben keltezett iratból megtudjuk, hogy akkoriban már igen elterjedt volt az ezüstből készült, csengettyűkkel ellátott tóracsúcsok használata. Gömbszerű alakja miatt egyes területeken tápuáchnak, vagyis almának is nevezik. Érdekes az alma vagy gránátalma alaktól eltérő változata, mely a XV. századi Spanyol- és Németországból, valamint Itáliából terjedt el a következő századokban szerte a világon; ezek a tóracsúcsok architekturális felépítésűek és a korszak építészetére jellemző tornyot formáznak.

Szintén elsősorban ezüstből ké­szül a címer, kör, ovális, négyszög vagy más alakú vért, melyet a takaróba felöltöztetett tekercsre akasztanak lánc segítségével. Bizonyos közösségekben csupán dekoratív szerepet tölt be, de számos európai te­rületen gyakorlati rendeltetése is van: ezekre írják fel, hogy a zsinagóga tulajdonában levő több tó­ratekercs közül melyiknek mi a funk­ciója. Ezeket a vérteket a szükségleteknek megfelelően váltogatják. Vésett vagy domborműves díszként megjelenhet rajtuk építészeti motívum vagy egyéb díszítőelem, például menóra, oroszlánok vagy Dávid-csillag, és természetesen ezen is feltüntethetik az adományozónak vagy annak a nevét, akinek az érdemében vagy emlékére történt az adományozás.

 

Kéz, ujj, mutató vagy penna?

A tekercsekhez tartozik még a fából, rézből vagy ezüstből készített jád, vagyis kéz, mely ecbá (ujj), more (mutató) vagy kulmusz (penna) néven is ismernek. E tárgynak fontos gyakorlati szerepe van: mivel nem illik a Tórát kézzel érinteni, ennek segítségével mutatja saját magának a felolvasó a szöveget. A kialakítása lehet valódi kéz forma vagy hosszúkás, geometrikus alakzat, de – elsősorban a fából készült, egyszerűbb darabok esetében – népies minta is, és a végére praktikus okokból sokszor láncot fűznek, ennek segítségével akasztják rá a tekercsre a mutatót, hogy következő alkalommal is könnyen megtalálják.

 

A Tóra „bútorai”

A tóraolvasás a zsinagógai szertartások egyik központi eleme, és meghatározza a zsinagóga építészeti kialakítását is. A tekercsek tárolásához szükség van egy tóraszekrényre, melyet héberül eredetére, a frigyládára utalva, áronnak neveznek. Ez lehet egyszerű, fából készített szekrény vagy hatalmas, díszes, építészeti keretbe foglalt tárolóhely, mely akár a zsinagóga berendezésének legjellegzetesebb darabja is lehet. Ez a hagyomány már az egészen korai időkben kialakult, ismerünk olyan, a IV. századból származó mozaikot, illetve temetkezési barlangban található faragványt, melyen építészeti elemként jelenik meg a tóraszekrény. Ez nem véletlen, ugyanis talán ez az a Tórához kapcsolódó tárgy, amely a legtöbb lehetőséget adja a művészi kialakításra, tükröz­ve a korszak építészeti stílusát. A kö­zépkorban bizonyos európai te­rü­leteken például népszerűek voltak a toronyszerű tóraszekrények, a barokk korban díszes, építészeti szerkezetbe ágyazott, márvánnyal, fával ékesített szerkezetek is készültek, és a későbbi időszakokban sem ritka a monumentális, a belső tér képét alapvetően meghatározó és az egész, Jeruzsálem felé néző falat uraló építmény, gondoljunk csak az Európa legnagyobb zsinagógájaként számon tartott Dohány utcai zsinagóga vagy a szecessziós kiképzésével szemet gyönyörködtető Kazinczy utcai ortodox zsinagóga tóraszekrényeire.

A berendezés egy másik, a Tórához kapcsolódó tárgya a tóraolvasó emelvény, a bimá. Ez lehet egy egyszerű, egy-két lépcső magas emelvény, melyen megfelelő méretű, kissé megdöntött asztal áll a tóraolvasáshoz, és képezheti az épület szerves részét, ahogyan az például a magyarországi Mád nemrégiben felújított zsinagógájában látható, híven tükrözve a korszak építészetét és zsinagógaépítészeti szokásait. Más korszakokból említhetjük például a prágai Régi-új zsinagóga gótikus bimáját vagy a velencei Scuola Levantina hatalmas fa felépítményét.

Mindkét, most említett elemhez tartozik drapéria is, a tóraszekrényhez a párochet, vagyis a tóraszekrény-függöny, melynek eredetét a Szentélyben találjuk: ez választotta el a Szentély épületén belül a szent részt a szentek szentjétől. Ez a, többnyire bársonyból készített, ezüstszállal hímzett, gyöngyökkel kivarrt vagy más módon különlegessé tett textildarab a tóraszekrény elengedhetetlen része. A bimára is gyakran kerül bimatakaró adományként vagy valakinek az emlékére.

A Tóratekercshez kapcsolódó, mű­vészi kialakításra lehetőséget adó tárgyak, berendezések, felüle­tek, amint láttuk, igen sokfélék, és a zsidók, a bevezetőben idézett tal­mudi mondat értelmében, lehetőségeikhez mérten mindig is igyekeztek ki­használni a művészi megformálásra kínálkozó lehetőséget.

Chana Deutsch írása

A cikk az Egység 123. számában jelent meg.