„A szülőségnél nehezebb dolog nincs a Földön” – vallja dr. Szamosi Éva klinikai gyermek szakpszichológus, aki a Szülők iskolája közelgő gálaestje kapcsán beszél a szülőség terhéről, bűntudatáról és valódi tétjéről.

Mitől ennyire kimerítő a szülőség? Miért nem lehet „jól” csinálni, és mi az az egyetlen dolog, amire minden gyereknek szüksége van? Dr. Szamosi Éva őszintén, idealizálás nélkül beszél tapasztalatról, határokról, türelemről és arról a biztonságról, amely nélkül nincs egészséges gyerekkor, sem nyugodt szülőség. Interjú. 

Ha türelmesek vagyunk, akkor elég jó szülővé válhatunk

Steiner Zsófia: Hamarosan sor kerül a következő Szülők iskolája gálaestre, aminek te leszel az egyik fő előadója. Ennek kapcsán először azt kéne tisztázni, miért is kéne a szülőknek iskolába járniuk.

Szamosi Éva: Hát ez egy nagyon jó kérdés. Tényleg. Azt gondolom, hogy a szülőségnél nehezebb dolog nincs a Földön. Lehet egy embernek hat diplomája, de attól még az, hogy szülővé váljon… hát az egy egészen más műfaj.

Az, hogy valaki nyitottá tudjon válni, hogy szülőként legalább eléggé jól csinálja – mert jól csinálni nem lehet, ezt szerintem felejtsük el –, ahhoz nagyon sok minden kell. Nekem az az érzésem, hogy leginkább tapasztalat. Én most, nyolcvanévesen, egész jól csinálnám. Komolyan mondom. Még hetvenévesen sem voltam ebben ilyen biztos. Most kezdek igazán megérkezni ebbe. A dédunokámmal érzem, hogy hogyan kell ráhangolódni, mit mikor csináljak, és – ami nagyon fontos – van hozzá türelmem. Az ember csak-csak eljut ebbe a korba, és eljut a tapasztalatokig. De addig… addig ez nagyon nehéz.

Szülőség: bűntudat kontra fáradtság

S. Zs.: Mitől ennyire nehéz szülőnek lenni?

Sz. É.: A szülőség fáradságos, küzdelmes, és bűntudattal teli, mert olyan nincs, hogy jól csináljuk. Olyan sincs, hogy mindig türelmesek vagyunk. Emberek vagyunk. Saját lélekkel, saját szükségletekkel. És amikor gyerekünk lesz, akkor bizony ezek a szükségletek sokszor háttérbe szorulnak. Ez indulatokkal jár. Ha nem teszem meg, amit „kellene”, akkor bűntudattal jár. Ha megteszem, akkor fáradtsággal jár.

Fel kell adni magunkat és ez kimerítő. Nekem végig bűntudatom volt. Végig, amíg „neveltem”, idézőjelben. És nem hiszek abban, hogy van olyan, aki ezt sértetlenül megússza.

Hogyan és miért csináljuk másképp, mint szüleink?

S. Zs.: Ebben a helyzetben sok szülő próbál tudatosan másképp nevelni, mint ahogy őt nevelték. Ez mennyire reális elvárás?

Sz. É.: Hát általában elégedetlenek vagyunk a saját neveltetésünkkel. Ez elég gyakori. És akkor elindulunk úgy, hogy na majd mi másképp csináljuk.

Nem azzal indulunk, hogy „anyám így csinálta, és az jó volt”. Én ilyennel még nem találkoztam. Biztos vannak ilyenek, csak nem hozzám járnak. Ha nem zsigerileg azt csinálom, amit otthon láttam, akkor nekem kell kitalálnom, hogy mit csináljak helyette. De hogyan? Olvasok könyveket? Olvastam én is jó párat. Nekem nem működtek. Megkérdezem a barátnőimet? Ők ugyanúgy nem tudják. Az anyáinktól meg sokszor pont nem kérdezünk, mert nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Szóval ott állunk egy nagyon nehéz helyzetben, és próbálkozunk. Elrontjuk. Olyan nincs, hogy nem rontjuk el. Én is elrontottam. A különbség csak annyi, hogy utána küzdelmesebb.

Ez a legfontosabb a gyermek számára

S. Zs.: Ha mégis egy dolgot kellene kiemelned, ami a legfontosabb egy gyerek számára, mi lenne az?

Sz. É.: A biztonság. Egyértelműen. A szeretetet adottnak veszem, akikkel én találkozom, még a legnehezebb családokban is szeretik a gyereket. De a gyereknek biztonságra van szüksége. És ezt nagyon nehéz megadni, főleg annak, akinek magának sem volt ez adott a gyerekkorában. A biztonság szabályokból és határokból áll. Ez adja a kiszámíthatóságot.

„A gyereket ne nézzük hülyének.”

S. Zs.: Hogyan jelenik ez meg a hétköznapokban? Mondjuk feladatoknál, együttműködésnél?

Sz. É.: Először is a példamutatás a legfontosabb. Mindig ezzel kezdődik. Ha én felteszem a lábam az asztalra, és közben azt mondom a gyerekemnek, hogy vigye le a szemetet, akkor ő jogosan mondja, hogy nincs kedve. A gyereket ne nézzük hülyének. A gyerek tulajdonképpen a mi visszatükrözésünk, minket másol. És van egy rossz hírem: nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem azt, amit csinálunk. A metakommunikációt, egy mozdulatot, egy arckifejezést, a hangulatot.

A szerepjátékok hatásossága

S. Zs.: És amikor a gyerek a példamutatás ellenére azt mondja: „nincs kedvem”, akkor mit tehetünk?

Sz. É.: Akkor lehet például szerződést kötni. Azt mondani: rendben, megértelek, de akkor mostantól mi egy ilyen család leszünk, hogy mindenki csak azt csinálja, amihez kedve van. Nem visszük le a szemetet, nem rakunk rendet. Két nap múlva a gyerek könyörögni fog, hogy hagyjuk abba. Ez tanulás. Nagyon jó még a szerepjáték is, kisgyerekeknél különösen. Játsszuk el, hogy ő az anya, én vagyok a gyerek, és én hisztizek. Elképesztően jól működik.

Én nagyon szeretem a családi megbeszélést, a kupaktanács, ahogy én hívom. A gyerekek is szeretik, az a tapasztalat. Mi minden reggel együtt reggeliztünk, bevallom, egy órával korábban keltem ehhez. És reggeli közben megbeszéltük, kinek milyen napja lesz, mikor kell drukkolni valakinek, este pedig, a vacsoránál elmondtuk, hogy mi történt aznap. A legfontosabb mindig az volt, hogy elfogadjam, validáljam az érzéseiket.

„Tudom, hogy ez nehéz, de megállapodtunk…”

S. Zs.: Mit mondanál azoknak, akik most egy nagyon kaotikus családi helyzetben vannak, de szeretnének húzni egy vonalat és eldönteni, hogy változtatnak?

Sz. É.: Meg kell beszélni, hogy mi a probléma és hogy innentől másképp lesz. Én megígérem, hogy én miben változtatok és meg lehet beszélni a gyerekekkel, hogy mit lehet és mit nem lehet. Elmondjuk, felírjük, hogy ezt lehet, ezt meg nem lehet. És ehhez tartjuk magunkat, akkor azt se hétfőn, se szerdán, se soha nem lehet.

Bármikor eldönthetjük, hogy most meghúzzuk a határokat, csak aztán sok türelemre lesz szükség, ezt ki kell bírni. Három hónap kell ahhoz, hogy valami változás legyen, és körülbelül egy év, mire normalizálódik a helyzet. Nem szabad elveszíteni a kedvünket. Megint csak: validálni kell az érzelmeiket és végtelen türelemmel elmondani: „Tudom, hogy ez nehéz, de megállapodtunk a változásokban és ehhez tartjuk magunkat.”

A gyereket mindig meg kell erősíteni abban, hogy nem akarunk rosszat neki, de a döntéseknek következményei vannak, amiket következetesen be kell tartani.

Ne ajándékokat adjunk, hanem időt!

S. Zs.: Milyen jutalmazási rendszerben hiszel? Érdemes ajándékot kilátásba helyezni például?

Sz. É.: Nem hiszek az ilyesmiben. Azzal tudjuk motiválni, hogy ha segítesz, akkor több időm lesz, és akkor el tudunk menni valahová, cukrászdába megyünk, sétálunk egyet. A jutalom az együttlét, az idő, a figyelem. Hogy leülök társasjátékozni. Ott vagyok.

A legnagyobb ajándék az, ha a gyerek azt érzi: most ő a legfontosabb.A legnagyobb ajándék, ha azt érzed, hogy egyszerre dobban a szívetek, hogy rá vagy hangolódva, hogy ő a legfontosabb.

De ez nem szabály nélküli világ. Aki nem ad szabályt, határt a gyerekének, az nem ad biztonságot. És a legfontosabb a biztonság. A kiszámíthatóság, a biztonság, a stabilitás. Ez egy a legfontosabb.

Próbáljuk meg óvni a gyermekeinket a traumáktól

S. Zs.: Mi történik, ha ezt nem kapja meg a gyerek?

Sz. É.: Ezek hiányában traumát él meg a gyerek. Nem véletlen, hogy jelenleg minden második, harmadik gyerek megkapja az autizmus diagnózisát. Pedig gyakran ezek csak traumatizált gyerekek, csak könnyebb ráhúzni, hogy autista.

Mert mi az, hogy trauma? Például a sok inger az trauma. Már a terhesség alatt figyelnie kell az anyukának, hogy ne érje túl sok inger. Ehhez képest most a kétéves gyereknek már tablet van a kezében. A legnagyobb ártalom, ami létezik.

Hat éves korig semmilyen kütyüt nem lenne szabad a gyereknek használnia. És ez megoldható ebben a világban is, a saját családomban is látom.

Beszélgetni kell, mesét olvasni képernyő helyett. Jó a diavetítés is, ami lassú, a túl sok pörgés nem jó az agynak. Együtt kell lenni, társasozni, beszélgetni. Ezt kamaszoknál már nyilván nehezebb, de nyugalmat, lelassulást tudunk biztosítani nekik is.

Ez a szakember legfontosabb üzenete

S. Zs.: Mi a legfontosabb üzeneted a szülőknek? Mi a legfontosabb, amit tehetnek?

Sz. É.: Megteremteni a biztonságot, érdeklődni a gyerek gondolatai, érzései iránt és validálni azokat. A gyermeknek azt kell éreznie, hogy fontos a léte és  mindig számíthat a szüleire. 

Szülők Klubja – Tegyük hatékonyabbá a gyereknevelést

Találkozzon Ön is dr. Szamos Évával és tegye fel személyesen kérdéseit a szakembernek. Jelentkezés a programra és bővebb információ a zsidoprogramok.hu oldalon keresztül.

Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.