Élet és halál a budapesti gettóban
A nyilas hatalomátvétel után, 1944. november elsején megjelent egy olyan rendelet, amely megfosztotta a zsidókat minden vagyonuktól. Csak a taneszközök, családi fényképek, gyűrűk és 300 pengő maradhatott egy-egy zsidó tulajdonában. Megvalósult a magyarországi zsidók teljes vagyonfosztása, majd elkezdődött a budapesti gettósítás. Dombi Gábor a megemlékezés során a Klauzál téren beszélt a gettó legfájdalmasabb titkairól.
– Meddig maradhattak otthonaikban a zsidók a vagyonfosztás után?
– 1944. november 24-én falragaszokon és röplapokon futott körbe a megjelenő rendelet híre, hogy felállításra kerül a pesti gettó. Hivatalosan csak november 29-től lett „megnyitva”, de már napokkal korábban elindultak ide az emberek. Ezen a területen 3500 zsidó lakos maradt – a keresztényeket kiköltöztették –, de pár nap alatt 35 ezerre nőtt a létszám, s óriási gondot jelentett az elhelyezésük. Azért a Klauzál tér lett a gettó központja, mert ide terelték be a zsidókat, és itt történt a különböző lakásokba való beosztásuk a tér egyik – a Nagy Diófa utcai – sarkán.
A Klauzál téri piac bejáratával szemben 1944 őszétől egy hatalmas betonteknő állt, a tűzoltóság ugyanis légvédelmi okokból a nagyobb közterületekre hatalmas betonmedencéket helyezett el, és azokat töltötték fel vízzel. A Klauzál térit nem töltötték fel, lévén, a zsidóknak úgyis mindegy, így a gettóba költöztettek később itt is elhelyezhették a halottaikat. Egy idős visszaemlékező mesélte, hogy amikor január 18-án a gettó felszabadulása után átjött a téren a szüleivel, olyan magasan álltak a fagyott hullák a medencében, hogy magasabbra voltak stószolva a halottak, mint ő maga volt.
A gettó fennállása során nagyon sokan elhunytak: öngyilkosok lettek, éhen és betegségekben haltak meg. A központi kórház épülete a Wesselényi utca 44. szám alatt korábban – és ma is – iskolaépület volt. Itt, a Klauzál téren több szükségkórház, egészségügyi ellátóhely volt, sőt még – érdekes módon – a gettón kívül, a Rákóczi úton is volt ilyen kórház. De mindenki nem került kórházba, nagy volt a halálozás: voltak, akiket családtagjai temettek el a téren, tehát több kis önálló sír, illetve tömegsírok voltak itt. A halottak nagy száma miatt először még a gettó hullaházába gyűjtötték össze a halottakat, ahol ma a Kazinczy utcában a Balettintézet gyakorlóterme van, ami akkoriban közfürdő volt. Az első időkben még nagyon bátrak voltak az emberek, és kivitték a Salgótarjáni úti temetőbe az elhunytakat.
– Volt szabad kijárás?
– Igen, a Chevrá Kádisá – a hitközség temetkezéssel foglalkozó intézménye – el tudta azt érni, hogy a gettó területéről, amíg a front megengedte, ki tudják vinni a halottakat.
– Mások számára nem volt lehetőség kimenni?
– Nem. December 10-ig tartott a beáramlás, utána lezárták a gettót, onnantól kezdve csak azok mehettek ki, akik valamilyen hivatalos engedéllyel rendelkeztek a gettó elhagyására. Ilyenek voltak, akik élelmiszert hoztak be, illetve azok, akik folyamatosan tárgyaltak a hatóságokkal.
– Az összegyűjtés mögött mi volt a katonai cél? Kivégezni mindenkit vagy eljuttatni a transzportra?
– Katonai cél a zsidók összegyűjtése nem lehetett. Budapest be volt kerítve. Kezdetben a nyilas kormány több tízezer munkást biztosított a német birodalomnak.
– Kényszermunkára.
– Igen, 50–70 ezer embert elhajtottak kényszermunkára, a zsidókat igénybe vették Budapest erődítésére, nemcsak férfiakat, hanem nőket is, 16 és 45 év között. Külön elvitték a varrónőket, elvitték az egészségügyben dolgozó nőket és aztán elvittek szinte mindenkit, gyerekes anyákat gyerekkel, gyerek nélkül, ahogy csak lehetett. Van egy ismerősöm, aki azt mesélte, hogy az anyukáját is elhajtották, és mivel nem volt, aki vigyázzon a gyerekre, vitte magával a kisfiát. Az anyuka Esztergomnál úgy döntött, hogy megszökteti a gyereket. A kisfiú, aki akkor 7 éves volt, és most Jeruzsálemben él, Esztergomból gyalogolt haza a Wesselényi utca 4-be. Az anyukáját soha többé nem látta. Budapesten maradtak a nők, idősek, gyerekek, és akik elrejtőztek a városban, de mindenki nem tehette ezt. Vagy nem tudtak, vagy nem akartak elrejtőzni, esetleg a csillagos házakban valamilyen védettséget reméltek. Őket gyűjtötték ide a gettóba, hogy később – a nyilas ideológia szerint – kiűzzék Magyarországról vagy valamilyen kényszermunka-szolgálatra vigyék őket.
Itt élni már reménytelen volt ’44 november végén, s a mindennapok – a bombázások, belövések mellett – kínokkal, rablással és éhséggel fenyegettek. A tér ennek a gyötrelemnek a mementója.
A halottasház megtelt; a környező utcák üres üzlethelyiségeiben is halottak voltak felhalmozva; a Wesselényi utcában, ahol most a patika van, ott a plafonig voltak felstószolva a halottak. Az utcákon halottak feküdtek, miután megtelt a halottasház. Január 5-éig tudták kivinni a temetőbe a halottakat, utána szinte minden szabad teret a halottak foglaltak el.
– Ez nem volt a melegágya a járványoknak?
– A gettóban tífusz- és vérhasjárvány volt. Nagyon sokan ebben is haltak meg. A gettó halottainak fele az 1945. január 18-i felszabadulás után hunyt el a gettóban összeszedett betegségek folytán. Borzalmas helyzet volt: a vízszolgáltatás akadozott vagy éppen nem volt, elektromos szolgáltatás szintén, és nem volt elég tüzelő sem.
– Külön feladat volt a felszabadulás után elhordani a testeket?
– Nem kis feladat. Ahol ma a szánkódomb van a Nyár utca torkolatában, itt voltak a kórház halottai eltemetve. A kórház egy nappal hamarabb szabadult föl, de annak udvarán is volt még másik 250-290 halott. Hatalmas volt a kórház vesztesége, nemcsak a betegség, hanem a belövések miatt is. A másik tömegsír a Klauzál tér 2-es szám előtt volt, itt olyan halottak voltak elföldelve, akiket a nyilasok végeztek ki. Maradt fenn kép arról, hogy hátrakötött kezű, kivégzett embert exhumálnak. A harmadik tömegsír a téren az említett betonmedence volt. A gettó felszabadulásakor mindenkit azonnal helyben eltemettek, és az exhumálásra csak később került sor.
– Az exhumálás mikor történt?
– A felszabadulás utáni legnagyobb temetkezés a Dohány utcai zsinagóga mellett azonnal elindult, ott 2281 embert temettek el. Az ottani borzalmas állapotról nagyon sok fényképfelvétel készült. Akiket itt a városban temettek el a házak udvarán vagy itt a Klauzál téren, azokat áprilisban kihantolták, és a Corvin Áruházban gyűjtötték össze. Onnan egy tehervillamos vitte őket a temetőbe.
– Volt azonosítás?
– Megpróbálták azonosítani őket, de ennek módjáról csak utalás maradt fenn. Az ortodox hitközség levéltárában található dokumentum arról, hogy megpróbálták szétválasztani az orthodox és a neológ zsidó halottakat, hogy külön temetőben adhassák meg nekik a végtisztességet.
– Voltak túlélők, akik keresték a rokonaikat?
– Az újságok 1946 végéig tele voltak „Ki tud róla?” kezdetű hirdetésekkel. Újrakezdődött az élet, megpróbáltak információt szerezni, hogy hova lett a férj, a feleség… Elkezdődtek az özveggyé nyilvánítási eljárások, amiknek az volt a célja, hogy újra férjhez menjen vagy megnősüljön az az özvegy. Erről komoly iratanyag maradt fenn, és ez az eljárás nagyon fontos a zsidó vallás szempontjából.
– Akkor az életben maradt családtagoknak kellett keresniük és esetleg rájönniük, hogy elvesztettek valakit.
– Így van. Amikor a gettót felállították, a gyerekjátszótér mögötti sarkon terelték be a zsidókat. És ott, ahol most a hinta van, történt meg a különböző lakásokba való beosztás. Itt voltak felállítva azok a nagy ládák, ahol a maradék értékeiket is elvették az emberektől. Erről szörnyűséges történetek maradtak fenn. Alapvető probléma volt, hogy ennyi ember ellátására a Zsidó Tanács nem tudott felkészülni. Azok valamennyire előnyben voltak – mint az én őseim is a Rumbach utcában –, akik már itt laktak korábban, mert nekik nem kellett a különböző hurcolkodáskor az értékeiket becsomagolni, hanem amennyire lehetett, föl tudták halmozni a túléléshez szükséges eszközöket, élelmiszereket. A zsidók üldözésének az első stációja volt, hogy megfosztották az ingatlanjaiktól; csillagos házba kényszerítették őket; a családtagok egy részét elvitték munkaszolgálatra és akik ezeket túlélték, azokat terelték ide a gettóba: tehát sokszoros vagyonvesztésen és lelki gyötrelmeken keresztül jutottak ide az emberek a pokol szélére.
– A gettóba került emberek tudhattak a haláltáborokról, féltek, hogy az lesz a következő lépés?
– Igen. A Képes Családi Lap, amit Lévai Jenő, a gettó történésze szerkesztett, a ’40-es években cikkeket szentelt például annak, hogy mi történik a krakkói gettóban. Érkeztek Magyarországra lengyel menekültek, majd aztán Szlovákiából megszököttek. Azok elmondták a történeteiket. És az Auschwitz-jegyzőkönyvet is sokan ismerték a magyar zsidóság vezetői közül.
– Itt ezt elfogadták? Ez már hitelesnek hatott? A szövetségesek is sokáig nem hitték, hogy ez létező információ.
– Akkor már elhitték. Akkorra már volt a kamenyec-podolszk-i tömeggyilkosság, amikor a Magyarországon lévő nem magyar állampolgárokat elvitték, közülük 30 ezret a németek kivégeztek. Ezek a tények is ismertek voltak. A munkaszolgálatosok már hazajöttek szabadságra, elmondták, velük hogyan bántak. És 1944 nyarán elindultak a deportáló vonatok…
– Tudunk a varsói gettólázadásról – itt nem volt ilyen jellegű szervezkedés?
– Voltak próbálkozások. A munkaszolgálatosok fegyveres összetűzésbe kerültek a nyilasokkal, németekkel a Teleki téren, a Népszínház utcában, de ezek nagyon elenyészőek voltak. Ez a százezer főnyi tömeg, ami Budapesten a gettó felállításakor volt, javarészt idősekből, gyerekekből, nőkből állt, akik lázadásra teljesen képtelenek voltak. Már az csoda volt, hogy a Budapesten túlélők mintegy negyede el tudott bújni.
– A bujkálás mennyire volt jellemző? Mert ahhoz kellett egy bújtató is.
– A nagybátyám mesélte, hogy a régi Híradó, a mai Horizont mozi házának a tetőszerkezetébe bújtak el édesanyjával, befalazta őket egy ismerős, aki hordta nekik az ennivalót. Vagy olyan eset is megtörtént, hogy egy budapesti olasz fagylaltos, Francesco Tirelli a fagylaltüzletében – hiszen télen senki nem eszik fagylaltot – bújtatott el húsz zsidót. Nap mint nap hordta nekik az élelmet és egy vödörben elvitte az ürüléket. A legenda szerint a politikai szimpátiáját kifejezve a Mussolini téren – a mai Oktogonon – ürítette ki ezeket a vödröket.
– Óriási rizikót vállalt mindenki, aki bújtatott.
– Igen, de Tirellinek az volt a szerencséje, hogy fasiszta ország állampolgáraként, ha elkapják a nyilasok, el is engedik. Kétszer kapták el. De nagyon sokan meg se próbálták, meg se kísérelték, hogy másokat mentsenek. Az erzsébetvárosi gettóban egyfajta védettségérzés is volt a palánkok mögött. A dokumentumok alapján azt látjuk, hogy ez a védelem nem sokat ért, hiszen még a gettó felszabadulása előtti napon is lelőttek a németek két – fegyvertelen – gettórendőrt a Dohány utcai zsinagóga mellett. Január 11-én pedig a Wesselényi utca 27-ben és 29-ben tömeggyilkosságot követtek el. E két házba betörtek nyilasok és németek, hogy kirabolják a már teljesen kifosztott zsidókat. A legnagyobb érték egy töltőtoll volt, amit el tudtak rabolni, mindenesetre sikerült a ház teljes lakosságát megölni: fejlövéssel végeztek velük. A legfiatalabb áldozat egyéves volt. A Wesselényi 29-be is betörtek, ott is kivégeztek embereket, és, érdekes módon, ma már pont ez a két ház nem áll a Wesselényi utcában. Ezek helyén áll a Kéthly Anna tér. Tehát a védelem inkább csak a lelkekben élt. Van olyan furcsa esetről is visszaemlékezés, hogy egy teljes magyar osztag úgy döntött, hogy befejezi a háborút, és kérte a gettórendőrséget, hogy hadd jöjjenek be a gettóba, megadják magukat a gettórendőröknek, s talán itt védettek lesznek. Ma már nem tudjuk, ebből mi a legenda és mi a valóság. De még inkább kiszolgáltatottak voltak az Újlipótvárosban lévő nemzetközi (svájci, svéd stb.) védettek, hiszen ott volt a Duna-part, ahová a nyilasok rendszeresen vitték az embereket és végezték ki őket. Az egyik visszaemlékező úgy tudja, hogy a gettó területéről is vittek el gyerekeket és végezték ki őket a Duna-parton.
– Mit tudunk a gettóban élő gyerekekről?
– Ők voltak a legkiszolgáltatottabb áldozatok. Egy korabeli fotó a tanú: a Klauzál utca 32-es szám előtt volt egy hatalmas halom, amely csak csecsemőtetemekből állt. Nagyon-nagyon sok volt a gyerekáldozat, és hogy ezt megelőzzék, a gettóban különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a gyerekek valami módon kapjanak gyümölcsöt és kiadósabb táplálékot. Több mint 500 gyereket már szülők nélkül hoztak be a gettóba a különféle menhelyekről, ők a csarnokban voltak elszállásolva. A gettó vezetése megpróbált rájuk fokozottan figyelni, de aztán, ahogy haladt előre az idő, egyre kevésbé lehetett, hiszen a front már közel volt, élelmiszert egyre bajosabban lehetett szerezni.
A december végi időszakban a gettóban lévő konyhák 50 ezer embernek tudtak legalább egy levest adni, de a gettóban akkor már 70 ezer ember élt.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 139. szám – 2021. február 1.