A trianoni döntés értelmében kijelölt új országhatárok a magyarországi zsidóságot, azon belül is az ortodoxiát, igen nehéz helyzetbe hozták. Amellett, hogy a közösség elveszítette tagjainak jelentős részét, a legfontosabb szellemi központok és intézmények sokasága került a határ túloldalára. Számos jesiva vált elérhetetlenné a tanulni vágyó fiatalok számára, és nehézkessé vált a nagy rabbikkal vagy rebbékkel való kapcsolattartás is. 

 

Oberlandiak, unterlandiak

A vallásos zsidóság számára a legnagyobb csapást a Felvidék, Kárpátalja, a Partium és Erdély elvesztése okozta. A Felvidék, s benne a világhírű pozsonyi jesiva az askenáz tradíciókat őrző, hagyományos ortodoxia fellegvára volt, ahol olyan nagyságok vezették és tanították a közösséget, mint a híres Szófer-dinasztia tagjai. Az itt élő zsidók elsősorban Ausztriából és Morvaországból vándoroltak magyar területre a XVII. század végétől kezdve. Nyelvük a német és a jiddis nyugati dialektusa volt, de a XX. századra már sokan beszéltek magyarul is. Szigorú vallásosságuk mellett bizonyos nyitottságot mutattak a világi kultúra és ismeretek iránt. A zsidó szóhasználat ezt a területet és ezt a fajta vallási-ideológiai irányvonalat nevezte oberlandinak, szemben az Északkelet-Magyarországon és az attól még keletebbre fekvő területeken lévő unterlandi, hászid közösségekkel.

Az Unterland, ha lehet, még nagyobb veszteséget szenvedett 1920-ban. Szinte az összes hászid udvar a határon kívülre került, és ez ellehetetlenítette a hászidok számára oly fontos utazást a rebbéhez. A hászid gondolkodásban a szellemi vezetőhöz való zarándoklat az istenszolgálat egyik formája, a rebbénél töltött ünnep pedig különleges alkalom a magasabb spirituális szférákba való emelkedésre. Az összezsugorodott területű Magyarországon legnagyobb számban a máramarosszigeti, szatmári, visznici, belzi, szaploncai és munkácsi rebbének voltak hívei.

Ez a zsidóság mind kulturálisan, mind vallási meggyőződésében jelentősen különbözött a nyugatabbra élő, oberlandi ortodoxiától. A főleg Galícia felől bevándorolt zsidóság konzervatívabb, a többségi társadalomtól jobban elkülönülő, a Tóra törvényeit igen sok szigorítással betartó közösségeket alkotott. A jiddis keleti dialektusát beszélték, melyet nem voltak hajlandóak sem németre, sem magyarra cserélni. Az eltérő kiejtés miatt az oberlandi zsidók gyakran „finneknek” csúfolták keleti hittestvéreiket, utalva arra, hogy ha megkérdezték valamelyiküket, hogy honnan való, az így felelt: „fin Minkecs, fin Ingver” (Munkácsról, Ungvárról), mert amit a nyugati jiddis (és héber) dialektusban u-nak ejtettek, azt keleten i-nek. Az unterlandiak erre válaszul „dajcsoknak” gúnyolták az oberlandiakat, arra célozva, hogy azok már olyan mélyre züllöttek, hogy németül beszéltek jiddis helyett.

De vajon hogyan vert gyökeret a történelmi Magyarország területén a hászidizmus, mely a Kárpátok keleti oldalán született és vált igen hamar tömegmozgalommá?

 

Szól a kakas már: a kállói haszidok

Az első, Magyarországon működő hászid rebbe a nagykállói Taub Ájzik rabbi (1744–1821) volt, a híres „Szól a kakas már” című dal szerzője, aki azonban nem gyűjtött maga köré nagyszámú hívet és dinasztiát sem alapított. Aki valóban megteremtette az első, jelentős befolyással bíró és tömegeket megmozgató haszid udvart, az Teitelbaum Mose (1759–1841), Sátoraljaújhely rabbija volt. A rabbi a lengyelországi Premislánból (Przemyśl) érkezett Magyarországra, és sokáig a hászid mozgalom ellenzői közé tartozott. Veje unszolására azonban ellátogatott kora egyik leghíresebb hászid vezetőjéhez, a lublini látnokhoz, Jáákov Jiccchák Horowitz rabbihoz, aki olyan mély benyomást gyakorolt rá, hogy hazatérte után már ő is rebbeként kezdett viselkedni. A nagy zsinagóga helyett az otthonában kialakított imaházban kezdett imádkozni, a hagyományos, askenáz imarendet a hászidok által használt és a szfárádi zsidók tradíciójára építkező rítusra cserélte. Az imát, hászid szokás szerint későn kezdte el és hosszú órákon keresztül folytatta. Ruházatát is megváltoztatta, és a kabalisták szokását követve szombatonként tetőtől talpig fehérbe öltözött. Szokása lett szombatonként közösségi lakomákat rendezni, melyek alatt misztikus tanításokat adott. Hírnevet leginkább csodás gyógyításaival szerzett, ehhez kámeákat, kabalisztikus szövegeket tartalmazó amuletteket használt fel. Ez a szokása sokak rosszallását kiváltotta, ám miután a pozsonyi Szófer Mose rabbi, korának legnagyobb magyarországi rabbitekintélye elismerte Teitelbaum rabbi nagyságát, a kritika alábbhagyott. Egy népszerű történet szerint a gyermekkorában beteges Kossuth Lajos aggódó édesanyja is látogatást tett a gyógyító cádiknál, aki megáldotta a gyermeket, és fényes jövőt jósolt neki egy zsoltárvers alapján. Teitelbaum rabbi több fontos könyvet írt, legismertebbé a Jiszmách Mose című műve vált, ezért – ősi zsidó szokás szerint – őt magát is ezen a néven említik a leggyakrabban.

 

Viszályokkal terhelt öröklés: a szigeti haszidok

A Teitelbaum-dinasztia később Máramarosszigetre tet­te át székhelyét és ez a város vált a dinasztia köz­pont­jává. A jiddisül Szigetnek, románul Sighetu Mar­ma­țieinek hívott településen a Jiszmách Mose unokája, Jekutiél Jehuda Zálmán Léjb (1808–1883) lett a rabbi s egyben a szigeti hászidok rebbéje. A költözésnek a hitközségen belüli viszály volt az oka. Sátoraljaújhelyen ugyanis a hászidizmus ellenzői kerültek többségbe a hitközségen belül, akik arra kötelezték az új rabbit, hogy térjen vissza az askenáz hagyományokhoz, ne rendezzen hászid összejöveteleket és ne adjon híveinek csodatevő kámeákat. Zálmán Léjb rabbi azonban nem változtatott a szokásain, amiért egy idő múlva ellenfelei rágyújtották a házát. Hosszas vándorlás után végül Máramarossziget közössége választotta meg rabbijának. Ők hászid rebbeként való működését sem ellenezték. Zálmán Léjb rabbi erős kézzel vezette a hitközséget, és egy jottányit sem engedett elveiből. Bezáratta a világi oktatást nyújtó zsidó iskolákat, szigorúan ellenőrizte a kóser metszőket, betiltotta a parókaviselést és nagy jesivát vezetett. A Budapesten megalapított ortodox hitközséghez sem csatlakozott, mert nem akarta elveszíteni autonómiáját és alávetni magát egy olyan szervezet akaratának, melynek vallási felfogását túlzottan engedékenynek tartotta. Ráadásul azok a problémák, melyek az Oberlandon nagyon is jelen voltak már abban az időben, mint a vallási reformok előretörése, a vallási fegyelem lazulása, a többségi társadalom kultúrájához való hasonulás, Máramarosba nem jutottak el, így szükségét sem érezte a csatlakozásnak. Csak halála előtt, a közösséget bomlasztó elemekkel vívott harc miatt egyezett bele, hogy megalakuljon a szigeti Autonóm Orthodox Hitközség.

Zálmán Léjb rabbi megszilárdította a szigeti udvar befolyását. Tanítványai számos magyarországi településen foglaltak el rabbiállást, ahogy a sakterek közül is sokan tőle kaptak felhatalmazást. Tanházába folyamatosan érkeztek a látogatók, Sávuotkor pedig híveinek hatalmas tömege töltötte vele az ünnepet. Fő műve után leginkább Jétev Lévként említik nevét.

Őt fia, a korábban técsői rabbiként szolgáló Chánánjá Jomtov Lipe rabbbi (1936–1904) követte a mozgalom élén. Az új rebbe életét komoly konfliktus nehezítette meg: egy befolyásos szigeti család a saját emberét kívánta a rabbiszékben látni, nem fogadták el, hogy Zálmán Léjb rabbi egyedül döntött az utódlásáról. Komoly háború tört ki a két tábor között, s a felek mindent megtettek, hogy céljukat elérjék. Szakadás állt be a közösségben: az ellenzék „független szefárd hitközség” néven kivált a hitközségből. A névadással azt hangsúlyozták, hogy nem tértek le a hászidizmus útjáról (hiszen továbbra is a szefárd imarendet követik), nem a vallási fegyelmen kívánnak lazítani, hanem a rabbihivatal örökletes voltát kifogásolják. A civakodás megosztotta a hászid világot. Amíg a belzi és sienevei rebbe a Teitelbaum-párt mellé állt, addig a szadigorai, horodenkai vagy zlocsovi rebbe a szakadárokat támogatta. Végül egy neves rabbikból álló bét din, azaz vallási bíróság ült össze az ügyben, és Sziget rabbijának adott igazat.

Az unterlandi zsidóság megerősödése

Lipe rabbi ezt követően megszilárdította a hatalmát és elődeihez híven erős kézzel vezette a közösséget. Elérte, hogy az ortodox hitközség központi irodájában nagyobb befolyáshoz jusson az unterlandi zsidóság, és sikerült meggátolnia, hogy a hászid családok gyermekeit állami iskolákba kényszerítsék. Különösen sokat foglalkozott jótékonykodással. Az apja által alapított jesiva továbbra is vonzotta a fiatalokat az ország minden vidékéről, még a budapesti ortodox főrabbi, Koppel Reich is Szigetre küldte a tanulni a fiait. Jelentős műve nyomán Kedusát Jom Tov néven is említik. Az általa felügyelt területen mindössze egyetlen jelentősebb udvar működött: Szpinke (Szaplonca/Săpânța), ahol Weisz Joszéf Méir rabbi alapított hászid közösséget, melyet fia, a holokausztban később meggyilkolt Jicchák Ájzik rabbi vett át.

 

Tragédiákat hozó Trianoni döntés

Lipe rabbi még életében rabbihelyettesnek nevezte ki legidősebb fiát, Chájim Cvi (1879–1926), aki apja halála után átvette a stafétabotot. Az új rebbe, akit fő műve után Ácé Chájim néven is ismerünk, számtalan nehézséggel és tragédiával küzdött meg rövid élete során. Nyolc gyermekét veszítette el, s ő maga is súlyos betegségekkel küzdött. Mindeközben a vizsnici dinasztia is egyre inkább visszaszerezte régi befolyását a korábban Sziget által elbitorolt területek felett. Az ő életében zajlott az első világháború és a trianoni békediktátum is. A megváltozott határok miatt elszakadt követőinek jelentős részétől, hiszen Sziget Romániához került, Kárpátalja pedig, ahol szintén sokan tekintettek rá vezetőként, Csehszlovákiához.

A trianoni egyezmény a rebbe halálához is hozzájárult. Hitközségi viszály miatt Apsára utazott, hogy döntsön a vitás kérdésekben, ám addigra a település már Csehszlovákia részét képezte, és határállomást állítottak fel a Máramarossziget és Szlatina közötti Tisza-hídon. A román útlevél-ellenőrzés után a rabbi a csehszlovák őrállomás felé tartott, amikor azt lezárták, ebédszünetre hivatkozva. Román területre sem tudott visszamenni, mert időközben a román határőrök is felfüggesztették a munkát. A sokat betegeskedő Chájim Cvi rabbi három órán keresztül fagyoskodott a téli időben, mire átkelhetett a hídon. Apsán rosszul lett, majd miután hazatért és valamivel jobban lett, ismét útnak indult, hogy a kisvárdai közösség ügyeiben döntsön. Kisvárdán azonban agyvérzést kapott és meghalt.

Utódjaként legidősebb, még csupán 14 éves fia, Joél Jehuda Zálmán Léjb (1911–1944), illetve öccse, Joél (1887–1979) neve merült fel. Joel rabbi akkor már házasember volt, és Nagykároly (Careii Mari) rabbijaként szolgált. Korábban, Szatmárnémetiben (Satu Mare) élve, hászidokat gyűjtött maga köré, és sokan tekinteték szellemi vezetőjüknek. Végül egyhangúlag és a szigeti hagyományokhoz igazodva az elhunyt rebbe fiát választották meg rabbinak, aki beiktatása napján – egyfajta kárpótlásként – eljegyezte nagybátyja, Joél rabbi lányát. Zálmán Léjb rabbi hamar elvesztette fiatal feleségét, majd újraházasodott és az újfehértói cádik unokáját vette el. Két gyermeket neveltek, amikor Auschwitzba deportálták és meggyilkolták az egész családot.

A zsinagóga udvara, Máramarossziget, 1907.

Forrás: Fortepan

A Teitelbaum család útja napjainkig

Teitelbaum Joél rabbi Nagykárolyból visszatért Szatmárnémetibe, és hosszas csatározások után 1934-ben elfoglalta a rabbiszéket. Tíz évig vezette a hitközséget, mely idő alatt nagy hírnévre tett szert. 1944-ben a Kasztner-vonattal távozott Magyarországról. Közösségének legnagyobb része a vészkorszak áldozata lett. A háború után Jeruzsálembe költözött, majd áttelepült az Egyesült Államokba, ahol újjászervezte közösségét és megvetette az alapját a ma legnépesebbnek tartott szatmári hászid mozgalomnak. A háborút túlélt, majd Magyarországról kivándorolt zsidók közül nagyon sokan csatlakoztak hozzá, olyanok is, akik korábban nem tartoztak a hászidok táborába. Joel rabbi számos híres könyvet szerzett, melyek közül több a politikai cionizmus és Izrael Állam ellen foglal állást. Ez az ideológia a mai napig meghatározza a szatmáriak gondolkodásmódját.

A rebbének fia nem született, három lánya pedig még életében meghalt. Utódja unokaöccse, az addig a szigeti rabbi címet viselő Teitelbaum Mose (1914–2006), irodalmi nevén a Bérách Mose lett, aki nagybátyja nyomdokain haladva vezette a közösséget. A több mint kétszáz éves szigeti-szatmári dinasztia az ő halála után vált ketté. Ilyesmire nem volt példa a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mose fellépése óta. A Berách Mose négy fia közül ketten, Áron és Jekutiél Jehuda Zálmán Léjb egyaránt magát tekintette a trón jogos örökösének és mindketten saját udvart hoztak létre, melyek tagjai között rendkívül elmérgesedett a helyzet. A két fivér megromlott viszonyán ironikus módon éppen a koronajárvány enyhített. Testvérüket, a zentai rabbi címet viselő Chánánjá Jomtov Lipa Teitelbaumot megtámadta a kórokozó és sokáig súlyos állapotban kezelték. A szomorú eset miatt a két szatmári rebbe húsz év elteltével ismét beszélt egymással, s sokak reményei szerint ezzel megnyílt az út a két tábor kibékítéséhez.

 

A munkácsi haszidok

A Partiumból most vegyük utunkat észak felé, Kárpátaljára, Munkácsra. A ma Ukrajnához tartozó város zsidó közössége az 1700-as évek közepén alakult meg. Vezetője 1825-től a Spira Cvi Elimelech rabbi volt, aki, akárcsak a korábban említett rebbék, keményen megküzdött pozíciójáért a különböző irányzatok képviselőivel. Bár végül le kellett mondania vezető tisztségéről, ő lett a munkácsi hászid udvar megalapítója és leszármazottai a munkácsi hászid rebbék. Közülük a galíciai születésű Spira Chájim Elázárt emeljük ki, ő volt a trianoni békeszerződés korának munkácsi rebbéje. Spira rabbi messze földön híres tóratudós volt, aki mindig nyílegyenesen követte saját útját, és szigorú szabályok szerint irányította közösségét. Nemcsak a mitnágedekkel, vagyis a hászidizmus ellenzőivel kellett azonban megküzdenie, hanem más hászid csoportokkal, például a belzi udvarral is.

Emellett vehemensen ellenezte a cionizmust és a Szentföldre való alijázást. Akármilyen szigorú volt is, és akármilyen vitákat folytatott is, Spira rabbit nemcsak követői, de ellenzői is tisztelték hatalmas tóratudása miatt, és hatása jóval túllépett saját hászidjainak körén. 1922-ben alapított jesivát, mely Magyarországról és Csehszlovákiából is számos tanulót vonzott. 1930-ban hosszú utat tett a Szentföldön szellemi társa, a nagy hírű, Jeruzsálemben élő kabalista, Slomo Eliezer Alfandri rabbi (1820–1930) meghívására. Ott tartózkodása so­rán munkácsi negyedet alapítottak Jeruzsálemben, melynek intézményei a mai napig működnek.

A trianoni szerződéssel kapcsolatosan érdekes a rebbe egyetlen lánya, Chájá Frime Rivka esküvője, melyre 1933. március 15-én került sor. Trianon után Munkács Csehszlovákiához tartozott. A korabeli híradások szerint az esküvő hét napig tartott, és húszezren érkeztek ez alkalomból a városba, nemcsak a környékről, hanem Európa más területeiről, sőt az Egyesült Államokból is. Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia egyaránt megnyitotta a határait, és kivételesen vízum nélkül lehetett átkelni azoknak, akik részt akartak venni az esküvőn. 1937-ben bekövetkezett halála után veje, Rabinowitz Báruch Jehosuá vette át a munkácsi rebbe címet, jelenleg pedig az ő fia, Moshe Leib Rabinovich vezeti a mozgalmat a brooklyni Boro Parkból.

 

A karácsonyfalvi rebbék

Ha Erdély felé vesszük utunkat, meg kell említeni a Temesvár közelében fekvő Nyárádkarácsont, korábbi nevén Karácsonyfalvát (jiddisül Krecsnyif vagy Krecsnyev, románul Crăciunești), mely talán a legnagyobb számú rebbét adta a zsidó világnak. Az udvart a nadvornai dinasztiából származó Rosenbaum Méir (1852–1908) rabbi alapította meg. Neves kabalista volt, aki – a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mose rabbihoz hasonlóan – híres volt a segítségkérőknek juttatott kámeáiról. Apja, a nadvornai Mordecháj rabbi kizárólag neki adott engedélyt fiai közül, hogy kámeákat írjon. Méir rabbi fiára, a holokausztban később meggyilkolt Eliezer Zeév rabbira bízta a közösség vezetését.

A háború után a krecsnyifi udvar rendkívül sok ágra bomlott és jelenleg mintegy ötven, a karácsonyfalvai dinasztiából származó rebbe működik világszerte. Ahogyan azt már fentebb is láttuk, egy-egy rebbe halála után leszármazottai közül többen is magukénak követelhetik a vezetőséget. Ilyenkor előfordul, hogy senki sem kerekedik felül, hanem mindannyian saját udvart alapítanak, bizonyos esetekben pedig az apa kívánsága az, hogy több fiából is rebbe váljék. A karácsonyfalvai udvarból elszármazott rebbék általában lakóhelyük nevét is felveszik, így hallhatunk Krecsnyif-Jerusálájim, Krecsnyif-Kirját Gát vagy Krecsnyif-Monsey rebbéről. A dinasztia más tagjai pedig felmenőik lakóhelyét használják címükben, mint például Nyíregyháza, Miskolc, Pest, Sziget vagy Hajdúnánás.

 

A magyar haszidizmus továbbélése

Bár annak idején a területek elcsatolása súlyos következményekkel járt a vallásos zsidósága számára, ha valaki napjainkban Jeruzsálemben, Bné-Brákban vagy Brooklyn zsidók lakta negyedeiben sétál, ismét az egykori, Trianon előtti Magyarországon érezheti magát, ahol Munkácstól néhány utcára található Sztropkó, onnan nem messze Szatmár és Dés, pár sarokra pedig Kolozsvár és Galánta.

NAftali Deutsch írása

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 133. szám – 2020. augusztus 3.