Egy objektíven át: Szenes Hanna világképe fényképekben

Szenes Hanna neve hallatán a legtöbben költészetére és hősiességére gondolnak, de kevesen tudják, hogy egy különleges tehetsége is volt: a fényképezés. Egyéni látásmódját nemcsak szavakkal, hanem képekkel is megörökítette, megőrizve az utókor számára azt a világot, amelyben élt. A „Zsidó nők korokon át” programsorozat keretében most lehetőség nyílik mélyebben megismerni életét és örökségét is. A rendezvény az Óbudai Zsinagógában kerül megrendezésre.

Szenes Hanna a költészet mellett fényképezéssel is foglalkozott, és lencséjén keresztül ugyanazt a mély érzelmi világot közvetítette, mint a verseiben. Naplóiban és leveleiben gyakran említi fényképezőgépét, amely elválaszthatatlan társa volt – egészen addig a napig, amíg a történelem sodrása el nem ragadta tőle. Szenes Hanna emléke nemcsak tetteiben, hanem művészi alkotásaiban is tovább él.

„A komoly írónő híres regényét írja. Anikó” – áll magyarul és alatta héberül egy fekete-fehér kép hátoldalán. A kép 1936-ban készült, a kezében tollat fogó fiatal nő mellett apja, az író Szenes Béla bekeretezett képe áll. Anikó már ötéves korában apja nyomdokaiba lépett:

„Vannak csillagok, melyeknek fénye csak azután éri el a Földet, hogy ők maguk már elporladtak és nincsenek többé. És vannak emberek, akiknek sziporkázó emléke azután is bevilágítja a világot, hogy ők már elhagyták azt.”

Szenes Hanna fényképezőgépe

A füzetek, naplók és írószerek mellett Anikónak fényképezőgépe is volt, és a kéziratokon kívül Magyarországon, családi vakációk alkalmával és Izraelben készült fényképeket is hagyott ránk. Időnként néhány sort jegyzett le a képek hátuljára, máskor anyjának vagy testvérének írott leveléhez csatolta a képeket. A hagyatékban szerepel Agfa fényképezőgépe, melynek kék textillel bélelt bőrtokján saját kézírásával áll a neve: Szenes Anna. A lánynak egy feljegyzése szerint hatalmas örömöt jelentett fényképeinek, képeslapjainak és reprodukcióinak albumokba rendezése. Az albumokból ugyanúgy visszaköszön a költői lélek, mint a versekből. Igyekezett mindent megörökíteni, hogy emlékként megőrizhesse az átélteket a jövő számára.

16 éves korában, 1937 nyarán Anikó Olaszországba utazott, hogy a Comói-tó közelében fekvő Menaggióban meglátogassa rokonait. Ezen a kiránduláson eljutott Milánóba, Velencébe és San Pellegrinóba is. Fényképalbumában az itt készített képek mellett lelkes beszámolót is olvashatunk. 1938-ban egy iskolai fényképkészítő versenyen elért második helyéről ír a naplójában. Nem sokkal később – életében először – a politika is megjelenik a naplóbejegyzésekben: Hitler elfoglalta Ausztriát. Ebben az évben nevezi magát először cionistának a naplóban. Egy évvel később, utolsó iskolai évében, 1939 márciusában már semmi más nem érdekli, mint a cionizmus. Olyannyira, hogy még az érettségire is alig készül fel, viszont héber nyelvű levelet ír a Náchálálban működő mezőgazdasági lányiskola igazgatónőjének. Vágyakozik az alijára, és építeni szeretné az országot. „Remélem, felvesznek” – írta naplójába, és nem kellett sokáig várnia: 18. születésnapját követően megérkezett a várva várt engedély. Búcsút vett anyjától, két napig utazott vonattal, öt napig hajóval, míg leírhatta: „Végre megérkeztem Izrael Földjére”.

Első állomása Haifa volt, majd Náchálál, ahol dolgozott a mosodában, a tejüzemben és a konyhán is, a raktárban pedig grépfrútot válogatott. Héber nyelvet és mezőgazdaságot tanult, barátságokat kötött, kirándult és fényképezett. Anyjával rendszeres levelezésben állt, időnként szappant, fogkrémet vagy filmtekercset kért tőle. Elválaszthatatlan volt a fényképezőgépétől, nemcsak helyszíneket fotózott, de kérésre portrékat is készített.

Náchálál után Szdot Jám kibuc következett, és itt dolgozott mindaddig, amíg bevonult a brit hadseregbe, és elindult arra a küldetésre, melyről soha nem tért vissza. Többé már nem fotózott, csak írt… Élete utolsó percéig.

Emléke legyen áldott!