1922. december 25-én délután 6 órakor, a héber dátum szerint tévét 7-én, – vagyis idén december 31-én – van éppen száz éve, hogy báró csepeli Weiss Manfréd a magyar ipar nagyágyúja termékeny életéből megtért Teremtőjéhez.
1857 tavaszán, április 11-én, peszách félünnepén látta meg a napvilágot Pesten, Weiss Adolf Béla tekintélyes kereskedő és Kanitz Éva gyermekeként. Az éleseszű gyermek apja nyomdokaiba lépett, kereskedelmi akadémiát végzett. 19 éves korában egy hamburgi export-import cég prokuristája lett, de 1877-ben visszatért szülővárosába és öt évvel később, Berhold bátyjával megalapította az első magyar konzervgyárat, majd pár évvel később Budapesten tölténygyárat, Berlinben fémárugyárat hozott létre.
A millenium évében, 1896-ban csepeli előnévvel magyar nemességet kapott, de termékeny életének ez korán sem lett nyugvópontja vagy akár csúcspontja. Egy évvel később feltalálta a lövegek fémvédő kupakját, melyet őfelsége a legnagyobb örömmel fogadott. 1901-ben rekonstruálta a tábori sütőkemencét, 1902-ben a vaskoronarend III. osztályával tüntették ki. Következő évben a gyakorlótöltények gyártásában ért el úttörést. 1904-ben alapítványt létesített imádott felesége, Weiss Alice nevére árvák részére, később pedig róla elnevezett gyermekágyas nők otthonát is építtetett. 1905-ben réz- és fémhengerműgyárat létesített, majd 1906-ban a Danubius igazgatójaként megteremtője volt a fiumei hajógyárnak, ahol többek között torpedókat gyártottak. A következő esztendőben feltalálta a célgömbóvót. Az első világháborúban a munkásainak száma hatezer főről 30 ezer főre nőtt a 302 kat. holdon elterülő 3600 négyzetméteres gyárában, melynek csak a belső vasúti hálózata 43 kilométer hosszú volt…
Szinte elképzelhetetlen, de mégis igaz, hogy munkája mellett ideje és energiája maradt a felekezeti életre is. Aktív tagja volt a Pesti Izraelita Hitközség képviselőtestületének, választmányi tagja a neológ Chevra Kadisának, vezérlőbizottsági tagja a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézetnek, ám vallási élete az irányzatokon is átívelt, így például szülei után a kádist mindig a Vasvári Pál utcai Sász Chevra imaházban mondta, de rendszeres támogatója volt a híres hunfausi jesivának is, kinek szent papjához időről-időre elzarándokolt. Alapítója volt a csepeli izraelita hitközségnek, melynek zsinagógáját és temetőjét is felépíttette.
Az első világháborúban nem csupán a hadieszközei miatt emlegették Weiss Manfréd nevét, hanem a felekezetet nem ismerő jótékonyságáról is. Grandiózus népkonyhát nyitott a fővárosban és Csepelen is, utóbbi helyen kórházat építtetett, illetve a vak katonák részére menhelyet. Négyszáz-négyszáz munkásgyermek részére csecsemőotthont és óvodát alapított. Két millióval megalapította a Stefánia anya- és csecsemővédő központot. A frontvonal mögött katonakórházakat létesített, röntgenautókat adományozott a hadseregnek stb… Nem hiába nevezték ki 1916-ban főrendházi taggá, illetve Csepel díszpolgárává.
Pártolta a zsidó irodalmat, így lelkes támogatója volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak (IMIT). Halála előtti egyik utolsó mecénás akciója keretében több milliót adományozott a zsidó gimnázium és a numerus clausus miatt külföldre kényszerül egyetemi hallgatók részére.
Száz éve novemberben egy agyvérzés gyűrte le lábáról a megállíthatatlannak tűnő gépezetet, s bár kezelő orvosa, báró Korányi Sándor mindent elkövetett állapota javításáért, Weiss Manfrédot örök pihenésre küldte Teremtője.
Weiss Manfréd a nagybetűs zsidó és magyar, egy szóval az ember testét december 28-án, az Andrássy út 116. alatti családi villájának zenetermében ravatalozták fel, ahová tíz óra után pár perccel megérkezett a gyár körülbelül négyezer munkása, akik tisztviselői fekete szalagos babérkoszorút helyeztek el a villa előkertjében, „A tisztelet jeléül a csepeli Weiss Manfréd-gyár alkalmazottjai.” felirattal.
A ravatal mellett az elhunyt gyermekei és közvetlen családtagjai, körülöttük pedig a közgazdasági és társadalmi élet nagyjai álltak, mint József Ferenc főherceg, Álgya-Pap Sándor tábornok, Walko Lajos kereskedelemügyi miniszter, a kormány képviseletében Bárczy István államtitkár, Lukács László nyugalmazott miniszterelnök, Hazai Samu nyugalmazott honvédelmi miniszter, Szterényi József nyugalmazott kereskedelemügyi miniszter, Széchenyi Emil gróf, Vázsonyi Vilmos képviselő stb.
A szertartás délben kezdődött, Hevesi Simon főrabbi beszédével, aki többek között a következőket mondta:
„Fájó lelkünk fohásza, úgymond Istenhez emelkedik, amidőn búcsút mondunk csepeli Weiss Manfréd bárónak. Testvérei, családtagjai, a magyar haza és a magyar társadalom nevében fájó kegyelettel búcsúzunk el tőle, mert minden ember e hazában fájlalja halálát, mert ő mindenki halottja és mindenki tudja, hogy egy nagy, erős, tartós oszlop dőlt el, mely sokat jelentett hazánkban. Hatalmas, óriási egyéniség volt, aki ezerfelé tervelt és termelt a munka házában, az alkotások forróságában, sokszor kemény ostrom és támadások között állott, de soha semmi sem lehelt foltot és semmi sem vetett árnyékot egyéniségére. Igaz, becsületes, őszinte magyar ember volt Weiss Manfréd, kinek lelke tele volt szépséggel és tisztasággal.
A pálmát nyújtjuk feléd, mikor búcsúzunk tőled, Weiss Manfréd és ez a pálma tele van harmatos könnyekkel. Fájó szívvel fogunk imádkozni, üdvösségedért mennyei Atyánkhoz, akinek most fölajánljuk nagy és tiszta lelked.”
Korbuly Károly, a gyár igazgatója a következőkkel búcsúzott:
„Most, amikor utoljára szólok hozzád, hiába várom megszokott, szeretetreméltó buzdító szavaidat, ajkaid elnémultak örökre… Mi valamennyien tovább fogunk dolgozni és további munkánkban a te szellemed fog vezérelni mindannyiunkat. Te pedig, amit életedben sohasem tettél, térj pihenőre. Isten veled, szeretett méltóságos urunk, Isten veled.”
Ezután felszólalt még Weiss Fülöp, a Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője és a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója és dr. Scharl Pál, az Erzsébet tüdőbeteg gondozó szanatórium főorvosa is. Az időközben már hatezer fősre duzzadt tömeg a nagy halottat a Kerepesi úti izraelita temetőbe kísérte, ahol a héber gyászimák után Weiss Manfrédot a családi sírboltban végső nyugalomra helyezték.
Források:
„Báró Weiss Manfréd – Élete”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 52. szám, 2–3. old.
„Weiss Manfréd báró temetése”, 8 Órai Ujság, 1922. 8. évf. 296. szám, 2. old.
Fotó: Wikipédia