Szapir Kohent a barátjával, Szásával együtt Nir Oz kibucból rabolták el a Hamász terroristái. Szapir 55 nap után szabadult, barátját továbbra is túszként tartják fogva az arab terroristák. Alább Szapir különleges történetét olvashatják (a teljes interjú angolul itt hallgatható meg):
„Hat hónappal ezelőtt azt éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni velem. Nem tudtam, hogy miért, semmi okom nem volt erre az érzésre”
– kezdte a beszédét. A fiatal nő attól félt, hogy nagyon beteg, orvosról orvosra járt, de csak egy enyhe vírust tudtak nála kimutatni. Szapir nem hitt az orvosoknak.
„Elhatároztam, hogy életemben először imádkozni fogok. Olyan imát kerestem, amit a teljes gyógyulásért mondanak. Egy napon egy imádság jelent meg az Instámon. Egy zsoltár volt, és azt írták, hogy ha harminc napon át minden nap elmondja az ember, akkor egészséges lesz és csodák történnek vele.”
Szapir úgy döntött, hogy nincs vesztenivalója, és attól fogva minden nap elmondta a zsoltárt. A harmincadik, vagyis az utolsó nap október hetedike volt… „Két hét után már fejből tudtam az imát, és ez nagyon meglepett. Soha semmit nem tudtam megjegyezni, most pedig még olyan szavakra is emlékeztem, amiknek nem is értettem a jelentését. Az utolsó héten, azon a héten, amikor aztán túszul ejtettek, életemben először megértettem a szavakat, amiket mondtam. És ennek az imának egyáltalán semmi köze sem volt az egészséghez. A háborúról szólt és arról, hogy Isten megment az ellenségeimtől. Azt mondtam: miért mondom én ezt? Nem is ezt kerestem. Milyen háborútól szeretnék megmenekülni? Október hetedikén aztán megértettem az imádságom jelentését.”
Szapir és Szása a fiú szüleit akarták meglátogatni azon a hétvégén Nir Oz kibucban. Szása valamiért nem akart menni, holott mindig azt mondta, hogy ha egyszer megígérte az anyukájának, hogy meglátogatja, akkor sose mondja le, nehogy megbántsa az édesanyját. „Sajnos meggyőztem őt, és meg is érkeztünk a kibucba” – mondta Szapir. A pár egy vendégházban volt, ahol nem volt óvóhely. Amikor másnap reggel megszólaltak a szirénák és folyamatosan robbantak a rakéták, annyit tudtak csupán tenni, hogy szorosan a fal mellé feküdtek, magukra terítettek egy takarót és vártak. Telefonon értesültek a terroristák betöréséről és a Beeriben lezajlott vérfürdőről. Majd Nir Ozba is megérkeztek a terroristák. Üvöltözés, halálsikoly, rakéták robbanása, gépfegyverek ropogása, a terroristák Allah akbar kiáltozása kavargott körülöttük.
„Mindenkire lőttek. Vártuk, hogy mi mikor kerülünk sorra. Abban a pillanatban megértettem az imádságom valódi jelentését. Rettegtem, remegtem, az egész testem vízben úszott. De újra és újra elmondtam a zsoltáromat és ahányszor elmondtam, mélyen, legbelül békét éreztem.
Azt mondtam magamban: hogyan érezhetek békességet ilyen helyzetben?
Hallottam, ahogy közeledtek a terroristák. Végül megérkeztek a mi házunkhoz. Rálőttek az ajtóra, betörték az ajtót, bejöttek. Fogták a tárgyakat, mindent összetörtek. Kirángattak a takaró alól. Külön-külön vittek el minket. Amikor kimentem, láttam a barátomat, a földön térdelt, keze a tarkóján, az arca vérzett és ütötték őt. Amikor láttam őt, azt hittem, itt a vég. De azt mondtam, Istenem, nem lehet. Ez nem lehet a vég! Két terroristával biciklire tettek és Gázába vittek.”
A lányt több ezer „ártatlan gázai civil” fogadta üdvrivalgással. Tülekedtek, tolakodtak, mindenki meg akarta érinteni és meg akarta ütni. „Olyan erősen ütöttek, hogy imádkozni kezdtem, Istenem, nem akarok itt meghalni. Végül két terrorista megmentett tőlük, mert a legtöbb esetben az volt a céljuk, hogy élő túszt ejtsenek” – emlékezett Szapir. „Gázában egy hónapig házakban voltam, egy hónapig pedig az alagutakban, nagyon nehéz körülmények között. De minden nap csodák történtek velem. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb csoda az volt, hogy megértettem, az volt a feladatom, hogy ott legyek. Volt ott egy másik túsz, egy 16 éves fiatal lány. Az első napon találkoztam vele. Amikor megláttam, sírt, rettegett. Láttam őt, és azt mondtam: Istenem, ennyi elég is, hogy megértsem, hogy nekem itt kell lennem. Meg akarom védeni ezt a lányt, boldoggá akarom tenni. Attól a pillanattól fogva, hogy úgy döntöttem, magamra vállalom ezt a felelősséget, erősnek éreztem magam, és minden rossz dologból viccet tudtam csinálni. A lány nem értette, hogy hogy csinálom ezt és a terroristák se értették, hogy hogy lehetek ilyen jókedvű ebben a helyzetben. Egy napon az egyikük egy gyertyát rajzolt és ráírta a nevemet. Nagyon dühös voltam, azt mondtam, miért írtad rá a nevemet? Azt mondta: én nem szeretlek téged, te az ellenségem vagy. De most, hogy itt vagy, az egész helyiség világít. Azt mondtam, micsoda? Nem hiszem el, hogy ezt egy terrorista mondja nekem…”
Szapir elmesélte, hogy minden nap három dolgot mondott el: „Az első az imádságom volt. A második: köszönöm, Istenem, hogy elküldtél erre a helyre, mert érzem mindazt az erőt, amit adtál nekem és tudom, hogy hogyan használhatom fel ezt az erőt, hogy vigyázzak magamra és a többi túszra. És a harmadik dolog az volt, hogy köszönöm, Istenem, hogy elküldted az angyalaidat ide hozzám, ebbe a pokolba.
Amikor hazatértem Izraelbe, és láttam, hogy milyen sokan imádkoztak értem Izraelben és az egész világon, hogy hányan határozták el, hogy jobb emberek lesznek, mert tudták, hogy ez az, ami engem hazahoz, megértettem, hogy az angyalok, akiknek a jelenlétét éreztem, nem a képzeletemben születtek.”
Arról is beszélt, hogy sok túsz borzalmas körülmények között van. Sós vizet isznak és napi egy pitát kapnak enni. Sokan betegek vagy súlyosan sérültek, és testi bajaik mellett a lelki szenvedések is rombolják az egészségüket. „Az első napomon láttam egy másik túszt, egy idős férfit. 85 éves volt, és annyira erősen megverték a terroristák, hogy néhány nappal később meghalt… A barátom is ott van még mindig. Családtagjai közül mindenkit vagy elraboltak, vagy meggyilkoltak. A túszoknak nincs ideje, és mindent meg kell tennünk, hogy most hazahozzuk őket élve.”
Az egyik riporter kérdésére Szapir elmondta, hogy a 27. zsoltárt mondta el minden nap. A riporter azt is megemlítette, hogy a neve, Szapir annyit tesz: zafír. Drágakő, melyet a Tóra több helyen említ. Az erő és a szépség szimbóluma. Honnan jön az erőd? – kérdezte a riporter.
Fogságom első két hetében a szüleim nem tudták, hogy elraboltak vagy megöltek. Az édesanyám minden nap meghívott 15 nőt, hogy Tórát tanuljanak. Napi három órát. Amikor a meghívottak megérkeztek a szüleim házába, sírtak. Az édesanyám zenét tett fel, és azt mondta: nem akarom, hogy sírjatok. Azt akarom, hogy jókedvűek legyetek és táncoljatok. Csakis pozitív energiákra van szükségünk, küldjetek pozitív energiát a lányomnak. Azt hiszem, ez az erő a szüleimtől ered.
A riporter ezt követően azt kérdezte, hogy hogyan tudott Szapir mosolyogni szabadulása pillanataiban. Mire gondolt akkor? És vajon honnan jön az a fizikai, érzelmi és spirituális erő, amivel Szapir különféle közösségekben újra és újra elmondja a történetét?
„Először is, hazatértem a fogságból Izraelbe, ez már jó ok volt arra, hogy jókedvű legyek. Másodszor, tudtam, hogy sokan beszélnek majd a mosolyomról, és nagyon fontos volt számomra, hogy megmutassam: még ha nagyon rossz és nehéz helyzetben is vagy, választhatod azt, hogy boldog legyél” – felelte Szapir. „Nagyon fontos számomra, hogy ne csak Izraelben ismerjék meg a történetemet, hanem többfelé a világban. Azt szeretném, ha a zsidó közösségek összekapcsolódnának és éreznék azt az összetartást, amit azon a napon éreztünk. Rengeteg jó emberrel találkoztam az utamon, és ezek az emberek arra inspirálnak, hogy folytassam, amit elkezdtem”.
A riporterek ezután azt kérdezték, hogy mi indította Szapirt arra, hogy elkezdjen szombatot tartani.
„Amikor a terroristák betörték az ajtónkat, azt mondtam: Istenem, szombatot fogok tartani, Istenem, szombatot fogok tartani, Istenem, szombatot fogok tartani… Megígértem, az ígéretemet be kell tartanom. Nem tudom, miért erre gondoltam először. Most szombatonként mindent félrerakok, és ez a szabadság érzését adja nekem. Béke járja át a testemet és az elmémet. Ez a béke erőt ad nekem, hogy elkezdhessem a következő hetet.”
Szapir végül egy különleges élményét osztotta meg a hallgatóságával: „Az egyik alagútban a terroristák azt mondták, hogy nézzem velük a tévét. Ott láttam a demonstrációt Tel-Avivban, és az egyik terrorista azt mondta, nézd, amikor az összes zsidó így együtt van, akkor nagyon nagyon erősek. Ezek voltak a terrorista szavai. És ez ad nekem erőt. Hogy egy napon minden zsidó összetart majd és nem ellenségeskednek úgy, mint október hetedike előtt”.