A napokban fejeztem be Hargittai István: Jeremiás nyomában – Beszélgetések Komoróczy Gézával című kötetét, amely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. Bár a szerzőt nem ismerem, az interjúalanyt, Komoróczy Gézát annál inkább, többször beszélgettünk és többek közt szép méltatást írt az általunk megjelentetett Sámuel imája – Zsidó imakönyvről1. Így nagy érdeklődéssel vettem kézbe a kötetet, úgy gondoltam, biztos érdekes lehet, amikor két professzor beszélget mindenféle témáról. Nem is csalódtam, sok érdekes dolgot olvastam Komoróczy professzor életéről és más témákról.
Mi a különbség a szakvélemény és a magánvélemény között?
Emlékszem egy beszélgetésre, amely köztem és Falus András immunológus professzor között zajlott. Ennek során felvetettem egy kérdést, amit az izraeli diákok tettek fel nekem a zsidó orvosi etikáról szóló kurzusaimon, amiket sok éve tartok a SOTE-n. A diákjaim azt az időről időre előforduló helyzetet vetették fel, amelynek tipikus esete, hogy egy várandós nő vizsgálatakor az orvosok valamilyen rendellenességet fedeznek fel a magzatnál, és abortuszt javasolnak. A házaspár a rabbijukhoz fordul tanácsért, mire a rabbi pedig mérlegeli, hogy háláchikusan az adott esetben megengedett-e az abortusz2. Ha azt mondja, nem, akkor a szülők elutasítják a terhesség megszakítását. Milyen jogon tanácsol a rabbi, nagyobb tudása van, mint az orvosnak? A válasz az, hogy az orvosi szakvélemény csak a magzat fejlődésére vonatkozik: minden rendben halad vagy a vizsgálatok alapján kimondható, hogy valami fejlődési rendellenesség lépett fel, ami alapján úgy tűnik, nem fog egészségesen születni a gyerek. Azonban az, hogy ebben az esetben javasolt-e elvégezni az abortuszt, az már nem az orvosi tudásából fakad, hanem a saját meggyőződéséből, hogy lát-e értéket abban, hogy egy ilyen gyerek megszülessen. Az orvos az élet szentségéhez való vallási vagy morális ítéletén múlik, hogy mit tanácsol. Amikor a rabbi véleményt mond, akkor nem az orvos szakmai véleményét kérdőjelezi meg vagy bírálja felül, csupán a magánvéleményét utasítja el és szakmai döntést hoz a Tóra alapján az adott esetről. Falus professzornak nagyon tetszett a válaszom és az abban lévő egyértelmű meghatározások arról, hogy vannak szakmai vélemények és magánvélemények.
Le kell szögeznem, hogy nagy tisztelettel vagyok a nagy tudású professzorok iránt, akik egy életen át kutatnak egy-egy területet és ezekről publikálnak érdekes tanulmányokat. A történelem is nagyon közel áll hozzám, a doktori címemet is ebből a tárgyból szereztem 2010-ben a Debreceni Egyetemen, a disszertációm 2021-ben könyv formátumban is napvilágot látott. Amivel azonban nem tudok teljesen kibékülni, az az, amit ebben a könyvben is megfigyeltem, hogy a professzorok a szakterületükön kívül más tudományterületekről és témákról, pl. politikáról fogalmaznak meg véleményt, amit szakmai állásfoglalásként kezelnek. Ezek a vélemények nem tudományos megalapozottságú állásfoglalások – hiszen nem tanulta és nem kutatta –, a magánvéleményét közli és mint ilyennek, nincs nagyobb súlya, mint más magánvéleményeknek a témában.
Ezt tapasztaltam ezzel a könyvvel kapcsolatban is, hogy a professzor úr nemcsak a saját szakterületéről mondott szakmai nyilatkozatot, hanem más témákról, a zsidó vallás, hitközségi élet stb. területén is. Ezekre tehát olvasás közben mint magánvéleményre tekintettem, így az alábbiakban néhány ponttal kapcsolatban megosztom a szakmai véleményemet.
A kiugrott rabbi-professzor
Különösen érdekeltek azok a részek, amelyek Hahn István professzorról (1913–1984) szóltak4. Róla nem mindenki tudja, hogy egy nagy tudású, felavatott neológ rabbi volt, aki a Rabbiképzőben volt a „Rabbik rabbija”, ahogy Schmeltzer fogalmaz (lásd lent): ő készítette fel a rabbinövendékeket. Kutatott és publikált is zsidó témákban. Végül „egyik napról a másikra, az 1950/51-es tanév elején elhagyott” (Komoróczy azt írja, hogy ez 1948-ban volt), eltűnt a Rabbiképzőből, és egyetemi tanárként folytatta a karrierjét. Úgy tudom, hogy soha többé nem tette be a lábát egy zsinagógába sem. Komoróczy héber nyelvórákat vett tőle szombat reggelenként és úgy érezte, hogy Hahn professzor élete végéig „titkos rabbi maradt”5. Ennek ellentmond az, amit Hahn egykori tanítványa, Schmeltzer Chájim Imre (1932–2020), a svájci St. Gallen-i rabbi mesélt nekem baráti beszélgetéseink során. Mindig nagyon nagy fájdalommal beszélt az egész jelenségről és arról, hogy Hahn még azt sem tette meg, hogy hivatalosan bejelentette volna a távozását, egyszer csak nem jelent meg az új tanévben. Schmeltzer nagyon erős kifejezéseket használt, klasszikus gerinctelenségnek tartotta, hogy egy felavatott, nagy tudású rabbi képes legyen úgy megtagadni mindent, ami neki szent volt a lelkében a karrierje miatt. Úgy vélte, az, hogy a halála után még csak nem is zsidó temetőben temették el, volt a büntetése a tetteiért, hogy még a kever Jiszráélt, a zsidó nyughelyet sem kaphatta meg. A rabbiképzőn, a felavatása feltételeként leadott, „Miggo elve a talmudi irodalomban” című disszertációjáról úgy vélte, plágium volt, amit a Goitein Báruch Bendit (1770?–1841) hőgyészi rabbi Keszef nivchár című könyve alapján írt. Noha Shcmeltzer többször visszalátogatott Magyarországra, szerintem soha többet nem találkozott volt mesterével, elképzelhetetlennek tartom, hogy le tudtak volna ülni egymással beszélgetni. Haraszti György, aki szintén Hahn-tanítvány volt, és kedvelte egykori tanárát, nem utasította el Schmeltzer véleményét.
Érdekes megjegyezni, hogy amikor felkértem Schmelzter rabbit, hogy írjon recenziót Hahn István A próféták forradalma című könyvéről, ami 1998-ban jelent meg és a zsidó tárgyú tanulmányait is tartalmazza, a Hahn iránti dühét a szerkesztőkön töltötte ki és nem a szerzőn, holott kritikájának jelentős része érezhetően neki szólt volna6.
Pontatlanságok, félreértések
Ilyen jellegű művek olvasása közben külön figyelmet fordítok az engem érintő témákra, így a zsidósággal és különösen a haszidizmussal kapcsolatos néhány pontatlanságot szeretnék itt tisztázni.
Zsinagógai kérdések
A zsinagógai élettel kapcsolatban Komoróczy több helyen is téved. Például a kidusokkal kapcsolatban arról ír7, hogy „régi szokás a zsinagógákban, hogy pénteki, szombati és ünnepi istentiszteletek után” kidus étkezéseket biztosítani a közösségnek. Valójában azonban péntek este nem szoktak kidus étkezést kínálni a zsinagógában, erről már a Sulchán áruch ír8. Magyarországon ezt a szokást a Chábád vezette be 1999-ben a Vasvári Pál utcai Pesti Jesiva keretén belül azért, hogy kóser étkezést és péntek esti élményt nyújtsunk a fiatal érdeklődőknek. Másik, zsinagógákkal kapcsolatos tévedés a 293. oldalon szerepel „egy zsinagógában elvben több Tóra-tekercsre van szükség!, hogy kétely esetén ellenőrizhessek a betűket.” Ez a megállapítás nem helyes, mert ma nincsenek kételyek a Tóra szövegéről, maximum kijavításra szoruló hibák, ilyenkor azonban nem ellenőrizni kell, hanem javíttatni. Az valóban igaz, hogy egy zsinagógában azért van szükség több Tórára, mert sokszor a hetiszakaszon kívül további Tórákból olvasnak fel, így pl. szimchát Torákor összesen három, más ünnepnapokon két Tórára van szükség.
Morális kérdések
Nagyon helyteleníthető, ha valóban megtörtént, amiről a 202. oldalon ír, miszerint Bécsben a Táborstrasse környékén, a haszid környéken „látván, hogy nincs rajtam kipa, kiköptek”, de biztos, hogy nem jellemző arrafelé. Az viszont semmiképpen nem szép, hogy egy vallásos, istenfélő zsidóról elpletykálják, hogy halat evett nem kóser étteremben9, ami a nem-kóser edények és a nem-zsidó szakácsok miatt nem számít kósernek10.
A haszidizmus világa
Jóval több hibát találtam a haszidizmusról szóló részben. Így pl. hibásan szerepel, hogy ki és mikor helyezte át Lubavicsba a haszid csoport központját11, a helyes válasz az, hogy ezt csak a második lubavicsi rebbe, Dov Ber rabbi (1773–1827) volt 1813-ban. Talán csak egy szerencsétlen szóválasztás, mindenesetre nem fedi a valóságot, hogy az első lubavicsi rebbe, Snéur Zálmán rabbi (1745–1812) tanítványai „a tőle származó tantörténetekkel arattak sikert mindenütt”12 – ezek ugyanis nem tanmesék, hanem mély, haszid filozófiai tanítások voltak.
Arról, hogy mikor és hol éltek haszidok, újfent hibás adatok szerepelnek. Így pl. az, hogy „Magyarországon haszidok még az első világháború után is csak mint menekültek éltek”13, tételesen cáfolható, hiszen abban a korban Sátoraljaújhelyen, Máramarosszigetben, Munkácson, Pápán, Vizsnyicben stb. magyar haszidok generációi éltek. Ugyanígy nem helytálló a kijelentés14, miszerint „Budapesten az orthodoxok között legfeljebb néhány hívük akad, önálló község nélkül”, gondoljunk csak a Király utcai Pólisi Sülre, a Rumbach utcai Erec Jiszróel stiblre vagy éppen a ma is működő Teleki téri imaházra, amelyet csortkovi haszidok alapítottak. Ebből látszik, hogy noha vidéken valóban nagyobb haszid közösségek éltek, Budapesten sem csak elvétve akadtak haszidok. [A témában a napokban olvastam egy további furcsa kijelentését: „Teitelbaum Mózes leszármazottai hoztak létre nagy tekintélyű haszid központot, amely egészen 1938-ig létezett”15 – mi történt 1938-ban? Eltűnt? Hová? Sőt a mai napig létezik kint New Yorkban!]
Ahol valóban nem éltek haszidok az I. világháborúig, az Ausztria, aminek kapcsán szintén észrevettem egy hibát – már ha jól értelmeztem a nem teljesen világos mondatot: „lubavicsi haszid… soha nem voltak Pesten, legközelebb hozzánk az osztrák vagy Lengyel-Galíciában voltak lubavicsiak”16 – ha ezzel arra utal, hogy Ausztriában éltek lubavicsi haszidok nagyobb számban, akkor ez mindenképpen tévedés, hiszen oda az I. világháború után érkeztek Galíciából haszidok, de nem jellemzően lubavicsiak. Mindennek ellenére a Tánjá, a chábád haszidizmus alapműve nagyon elterjedt volt Magyarországon17, Munkácson még új kiadásban is megjelent 1943-ban. Ráadásul a mondat folytatása, miszerint „az ortodoxok mindig harcban álltak velük”, szintén nem állja meg a helyét, mert sem Magyarországon, sem Galíciában nem harcoltak az ortodoxok a haszidokkal.
Személyes kérdések
Van néhány tévedés, amelyek személyesen érintenek. Leginkább az, ami a 301. oldalon szerepel nagyapámról: „Oberlander Lázár, a gettó felszabadulása után egy időben egyik fiával a kóser vágoda vezetője, 1949-ben hamis útlevéllel Ausztriába távozott” – ezt azzal kell pontosítani, hogy nagyapám tanár volt a Kazinczy utcai ortodox Tajrász iskolában, nagyanyám vezette a boltot édesapám segítségével 1949. februárig, amikor elhagyták az országot.
A következő oldalon a lubavicsi sliáchokról ír és a 150. lábjegyzetben ennek kapcsán két fogalmat mos össze: a SáDáRt, ami olyan küldöttet jelent, aki a különböző városokat járja azzal a céllal, hogy támogatást gyűjtsön a szentföldi lakosság részére. Később a lubavicsi rebbék is küldtek SáDáRokat (ר׳׳דש), akikre jellemző volt, hogy egy pár napot töltöttek egy-egy helyen, hogy haszidizmust tanítsanak. A sliáchok (חילש) ezzel szemben küldetésük helyszínére költöznek, azzal a céllal, hogy ott éljenek életük végéig és segítsék megszervezni vagy újraindítani a zsidó közösséget.
Mindezek mellett teljesen abszurd az az állítás, ami a 309. oldalon olvasható: „az az elfogult hit, amellyel a lubavicsiak… kezelik … távolabb visz a hagyománytól …, mint akár… a reform judaism…”!
Az, hogy a 255. oldalon Elijáhu próféta neve kétszer Elijárunak van írva, feltételezem, hogy csak gépelési hiba.
A Sulchán áruch és annak rövidített kézikönyve
A 307. oldalon a következő szerepel: „A Sulhán árukh, Joszéf Káró rendszeres vallási kódexe, 1563-ban jelent meg, aki ma erre hivatkozik, nem ezt, hanem egy ungvári haszid rabbi, Ganzfried Salamon rövidített […] változatát használja.” Ebben a mondatban több tévedés is van. Egyrészt Ganzfried rabbi, bár nem volt haszidellenes, nem is volt haszid, egy magyar askenáz rabbi volt. Másodszor, aki ismeri a rabbinikus irodalmat, az pontosan tudja, hogy a Sulchán áruch egy tíz, vaskos kötetben megjelent alapmű: én magam is gyakran támaszkodom erre írásaimban és döntéseimben és rendszeresen idézek belőle olyan passzusokat, amelyek nem kerültek be Ganzfried rabbi vékony, kis méretű nagyon fontos, ámde csak egy vékony kis kötetre rúgó héber nyelvű művébe (magyarul ez egy kétnyelvű héber-magyar háromkötetes műként jelent meg). Ezt a tévedést Komoróczy egy korábbi könyvében is megírta18: „…a konzervatívok a Sulhan arukh-hoz való ragaszkodásban látták a zsidó hagyomány fennmaradásának biztosítékát, miközben ők is csak a Kiccur-t, a rövidített… változatot használták”.
Azzal pedig, amivel a gondolatot folytatja, hogy a visszatérés a hagyományokhoz jelszava mindig újítást jelentene a vállasnak, egyáltalán nem tudok egyetérteni.
Héber fonetika
A héber szavak fonetikus átírása kapcsán Komoróczy azt írja19: „Ahhoz képest, hogy Bacher Vilmos a 19. század végén jeschiba-t írt, nálam a jesiva a szó olvasatát adja vissza”. – Nem olyan régen egy egész cikket szenteltem a témának20, ahol rámutattam, hogy ez a fajta átírás nem Bacher Vilmosé, hanem már a Magyar Biblia is ezt használja, így lett Jáákov ősapánk Jákób a magyar fordításban21, fia Reuvén helyett Reubén22, Moáv népéből lesznek a móábiták23 stb. Érdemes azt is hozzátenni, hogy a pozsonyi jesiva – amely egy nagyon híres ortodox intézmény volt – pecsétjén „jesibah”-nak írták24. Természetesen mindez helytelen.
Azt is írja25, hogy „Magyarul idétlennek tartom, ha egy szóban a magánhangzók mind ékezetesek (Hágádá helyett inkább Haggáda vagy Hagáda, háláhá helyett inkább halákha)” – elég furcsa az érvelés, hiszen azt, hogy a-t vagy á-t írunk, az határozza meg, hogy kámác vagy pátách magánhangzót kell-e átírni. Komoróczy elve alapján nem fonetikus átírás történik, hanem új szavak és fogalmak jönnek létre, hisz Haggáda könyv nem létezik, ahogy a halákha jogrendszer sem…
Ezek mellett olyan hibák is bekerültek, minthogy Naftali Krausra mint izraeli haszid rabbira hivatkozik26, de ebből csak az első kettő igaz, áldott emlékű Naftali barátom nem volt rabbi, vagy hogy a fent említett Schmeltzer
Imre a New York-i Menáchem Schmeltzer professzor öccse lenne27, pedig csak unokatestvérek voltak.
A héber holt nyelv volt-e?
Ha már a héberről esik szó, megemlíteném Komoróczy vitáját Holländer Györggyel arról, hogy a héber holt nyelv volt-e vagy sem. Én, a rabbinikus irodalom széles körű ismerete alapján, anélkül, hogy hivatalos nyelvész lennék, hajlok rá, hogy az utóbbinak adjak igazat: a héber nyelv nemcsak élt, de fejlődött is diaszpórában, hála a rabbinikus irodalmi használatának, vagy akár a héber nyelvű vallási költészetnek. Ez nagy segítség volt Ben Jehudának (1858–1922), a héber nyelv megújítójának, aki nagyon sok kifejezést merített ezekből az írásokból. Az is bizonyítja, hogy mennyire élő volt a héber nyelv, hogy még az egyszerű jesiva bócher is, amikor levelet írt haza, akkor az apjának héberül írt – amikor jiddisre váltott, akkor lehetett tudni, hogy az édesanyjához szól.
Bár a könyvben nem említik, de emlékszem, hogy annak idején a Szombat folyóiratban28 vitacikkük jelent meg a témában. Sokszor felmerül, hogy a mögött a vélemény mögött, miszerint a héber és az ivrit két külön nyelv lenne29, a beszélt nyelv ismeretének hiánya húzódik meg.
Legyen-e állami zsidó ünnep?
Egy másik téma, amelyben vitába szállnék Komoróczyval, az a kérvény, amivel az akkori köztársasági elnökhöz fordultak, kérve, hogy legyen „egy zsidó ünnep felvétele a nemzeti ünnepek közé”30. Ez a világon sehol nincs, és nem látom értelmét. Inkább azt kellene törvénybe iktatni, hogy a zsidóknak szombaton és ünnepeken joguk legyen ne dolgozni, főleg olyankor, amikor egy-egy áthelyezett munkanapot szombaton kell ledolgozni.
Bár a saját szakterületemen találtam hibákat, mégis nagyon élveztem a könyv olvasását, a sok anekdotát és érdekes fejtegetést, azonban megerősített abban a véleményemben, hogy igaza van a magyar mondásnak: a suszter maradjon a kaptafánál.
1 Lásd Népszabadság, 1997. november 1.; Mózes imája – Sábeszi imakönyv 78–79. oldal; 2 Lásd Zsidó jog és etika 1. kötet 101–102. oldal; 3 24. oldal; 4 108–121., 512–513., 689. oldal; 5 115. oldal; 6 Lásd Gut sábesz, 1999. május 14. 4. oldal; 7 126. oldal; 8 OC 269:1.; 9 203. oldal; 10 SÁ JD 113:1.; 11 300. oldal; 12 Uo.; 13 Uo.; 14 Uo.; 15 Jalsovszky Katalin–Tomsics Emőke–Toronyi Zsuzsanna: A magyarországi zsidóság képes története 73. oldal; 16 307. oldal; 17 Lásd még A rabbi válaszol 3. kötet 182. oldal; 18 A zsidók története Magyarországon 1. kötet 20. oldal; 19 616. oldal; 20 Gut Sábesz 25. évfolyam 15. szám; A rabbi válaszol 5. kötet 42. fejezet; 21 1Mózes 25:26.; 22 Uo. 29:32.; 23 Uo. 19:37.; 24 „És akkor becsukták az ablakokat” – Emlékek a váci zsidóság életéről és sorsáról [12.] oldal; 25 Uo.; 26 579. oldal; 27 158. oldal; 28 1992. január; Zsidó ismeretek tára 30. kötet 67–74. oldal; 29 Lásd 117. oldal; 30 24. oldal;
|
Tények és tanúk sorozat
A Tények és tanúk (1975–1990-ig, majd 2015-től) a budapesti Magvető Könyvkiadó könyvsorozata, amelyben főként neves magyar szerzők, és néhány külföldi szerző visszaemlékezései, naplói jelentek meg. A sorozat szerkesztője 2016-tól Schmal Alexandra. A szerzők főleg XX. századiak, de megjelent néhány régebbi neves szerző visszaemlékezése is. Az egyes kötetek elegáns fekete borítóval jelentek meg, egységes magasságúak. Felül csupa nagybetűvel, érdekes, feltűnő betűtípussal a sorozatcím: Tények és tanúk, kötetenként más-más színnel. Legalul a kiadó: Magvető Könyvkiadó, Budapest. A sorozat köteteit különböző hazai nyomdákban nyomtatták. Egyes keresettebb kötetek kétszer is megjelentek. A sorozatban 1975 és 1990 között 118 mű jelent meg, majd a sorozat 2015-től folytatódott keményfedeles kötéssel, csaknem azonos méretben. A címlapon a szerző fekete-fehér portréfotójával és az eredeti sorozatra emlékeztető, kisebb méretű színes kerettel, benne sorozatcímmel és címmel. |
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 170. szám – 2023. október 30.