Kedves Ünneplők. Szeretettel köszöntök Mindenkit. Különös megtiszteltetés nekem, hogy a városban, amelynek a színházában Művészeti vezető vagyok és amelynek a történelmében eljött ez a pillanat, hogy az utcán, közösen ünnepelhetjük a Hanukát, most szólhatok pár szót. Sok esetben tartottam beszédet a színházról, de még sohasem beszéltem nyilvánosan ilyen számomra személyes témában.
Ahogyan a színházban is, a nyilvános szereplés egyben valaminek felvállalása is. Sok ember előtt egy adott díszletben, jelmezben, helyzetben es mondatokkal egy meghatározott szereplője vagyok egy előadásnak. A színpad felé fordított székeken, valójában mindenki egyedül ül, de a nézőtér mindig: egy közösség. És nem mindegy, milyen fény vetül egy jelenetre, egy szereplőre és azt is megtapasztaltam, hogy csak a legmélyebb őszinteség pillanataiban érezzük azt a nézőtéren, hogy mindannyian egyre gondolunk. Ilyenkor nem vagyunk egyedül. Én úgy gondolom, hogy az életben megszámlálhatatlan előadás zajlik egyszerre és van egy Néző, aki az egészet látja, azt is amit én látok most, és azt is, amit belőlem látnak. Lát és ért, túl a szavakon. Szavakkal megfogalmazva, én egy világi, részben zsidó családból származom, gyermekkoromban hatéves koromban hallottam először a Holocaustról és a zsidóságról. Egyszerre hallottam ezt a két szót. Nem tudom melyiket előbb és melyiket utóbb. A Nagyapámat 1944-ben, tizenhét évesen vitték el Auschwitzba, és a családjából 29 embert, kivéve a szüleit, mert ők orvosok voltak. Rájuk szükség volt. 1945-ben, amikor kiszabadult, mar Drezdaban, amikor kilepett a lebombazott lager lángjai közül, azt hitte, hogy az emberiség megsemmisült, rajtuk kívül nincsenek más túlélők. Aztán hazatért, 30 kilósan és súlyos betegen és kiderült számára, hogy az emberiség létezik, de a családjából csak ketten élték túl, a szülei pedig már nem éltek. Öngyilkosok lettek. Elvégezte az orvosi egyetemet, és a genetika professzora lett. Én rajta keresztül, ezen a mindmáig felfoghatatlan traumán keresztül tudtam, hogy mit jelent zsidónak lenni. Rengeteg történetet hallottam tőle, borzalmasakat és felemelőeket, de az volt a legfőbb élményem, hogy ez a fájdalom, ami érte, az sohasem múlik el. Még akkor is tart amikor ő maga már nem él. Láttam egyszer egy felvételt, róla Izraelben, amint mezitláb áll a tengerparton. Akkor fogott meg egy különös érzés. Fel-alá sétált a tengerparton, a vízben és láthatóan különösen boldog volt. Maga elé nézve sétált.
Pár éve egy novemberi hajnalon elmentem Auschwitz-Birkenauba, egyedül. Tudtam, hogy melyik barakkban volt, kerítés választott el, de átmásztam és elmentem a már csak romjaiban létező, egykori magyar barakkba, illetve a romok tetején álltam. Ahol 70 éve ő. És aztán Krakkóba mentem ahol találkoztam azzal a lánnyal, akivel élek és akinek a családja úgyanígy cipel egy hasonló traumát és ahogy járkáltunk a zsidó negyedben, bevitt egy zsinagógába. Ekkor voltam 35 éves. És én, akkor voltam először zsinagógában. Ekkor vettem először kipát. Amikor Budapestre értünk, az első dolgom az volt, hogy elmenjek a közeli zsinagógába. Egy szombat reggel mentem be az Óbudai Zsinagógába, tanulás előtt és csak annyit tudtam mondani, hogy “jöttem”. És Befogadtak. És szép lassan azt kezdtem érezni, hogy legyőztem a történelmet, hogy valami ismét folytatódik, ami megszakadt, valami ami bennem őbenne megsebesült, az mintha esélyt kapna arra, hogy gyógyulni kezdjen. Azóta járok, világi dolgaimmal nehezen egyeztetve, amikor tudok, és ma már tudom, hogy a zsidóság nem auschwitz, és a fények, melyeket az ünnepeken gyújtunk azt a bizonyos sötétet megszűntetik, és melegséget hoznak odabentre, belülre, ahol mindannyian magunkban vagyunk, Mindenkinek kivánom a tudást, hogy Zsidónak lenni, nem csupàn fájdalmat jelent, hanem ahogyan most is: a hidegben is melegséget, és közösségi élményt. Meg kell őrizni a lángot, mert a beláthatón kívül is létezik egy világ, és, ha hiszünk, képesek leszünk látni a láthatatlant, képesek leszünk fényt hozni az éjszakába. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Fényes, Szeretetteli, Boldog Hannukát kívánok mindenkinek.
