A háláchá, vagyis a zsidó jog a tórai szabályokból kiindulva pontosan szabályozza az étkezést. A hagyomány pedig – bölcseink magyarázatai és a folklór egyaránt –, további szokásokkal gazdagította a törvények amúgy is széles palettáját. E hagyományok között vannak praktikusak, melyek más parancsolatokból következnek: például hogy páratlan számú tojást főzünk egy lehetőleg csak tojásfőzésre félretett edényben. A magyarázat logikus: ha a megfőzött tojások között több a véres, mint a vérpötty nélküli, az összeset ki kell dobni. Páratlan számú tojás esetében nem fordulhat elő, hogy „döntetlen” lesz az eredmény. 

Jelképes ételek

Egyes ételek szimbolikájuk miatt kerülnek az asztalra. Közéjük tartoznak a ros hásánái (újévi) asztal jelképes étkei, például a mézbe mártott alma, mely azt a vágyunkat fejezi ki, hogy az új év kerek (vagyis teljes) és édes legyen, illetve a peszáchi széder est lakomáját megelőző ennivalók, köztük az alma, dió és bor keverékéből készült chároszet, vagy jiddis kiejtéssel chrajszesz, mely a maltert jelképezi, melyet rabszolgaságban tartott őseink használtak a piramisépítkezéseken. A hetedik nap, a szombat ünnepi lakomáin előételként hal kerül az asztalra, mivel héber nevének – dág – számértéke, azaz betűinek összege hét, ahogyan a szombat a hét hetedik napja.

A brit milát (körülmetélés) megelőző péntek estén szokás a csecsemő szüleinek otthonában összegyűlni. Az újszülöttet gyászolónak tekintik, aki siratja az anyaméhben megtanult és a születéssel elveszített tóratudását. Ezért esznek csicseriborsót, a gyászolók ételét ezen az estén. Vannak olyan közösségek, ahol a csecsemőével megegyező súlyú csicseriborsó kerül az asztalra.

Ismét más étkezési hagyományok a befogadó kul­tú­rára reagálnak. Széder estén például bölcseink sze­rint ajánlatos vörösbort inni. Voltak azonban olyan időszakok a zsidóság történetében, amikor jobb volt, ha fehérborral teljesítették a négy pohár bor fogyasztásának kötelességét, mivel a gyakori vérvádak miatt félő volt, hogy az üvegben levő vörös folyadékot vérnek nézik a szomszédok.

A polgári év egyetlen olyan napja, melyre bölcseink és a zsidó folklór egyaránt reagált, december 24. – karácsony estéje. Mivel ilyenkor gyakoriak voltak a támadások, illetve a pogromok, a zsidók jogos félelemmel tekintettek e nap elé, és számos olyan szokás kapcsolódik ehhez a néhány órához, melyek az ártó szándék elhárítását szolgálják. Gasztronómiai szempontból a fokhagyma fogyasztása érdekes ezek közül. A zsidó néphit szerint ugyanis a fokhagyma nemcsak a testi, hanem a lelki egészséget is szolgálja: távol tartja a világban jelenlevő negatív erőket.

Apropó, hagyma

A hagymával-fokhagymával, illetve a tojással kapcsolatban más étkezési hagyományt is találunk a Talmudban (Nidá 17a.): megtisztított, felvágott hagymafélét és főtt tojást nem szabad letakaratlanul hagyni éjszakára, kivéve abban az esetben, ha más ételneművel – például olajjal – keverik össze. Bölcseink azt mondják, hogy ezek rossz erőket szívnak magukba éjjel, melyek aztán negatívan hatnak arra, aki elfogyasztja azokat. Simon bár Jocháj rabbi véleménye szerint egyenesen az életét veszélyezteti az, aki ilyet eszik.

Éjszakára lefedetlenül hagyott folyadékot sem szabad elfogyasztani, mert elképzelhető, hogy egy kígyó odakúszott, beleivott, és mérgével veszélyessé tette a vizet. Vannak, akik ivás előtt kiöntenek egy kicsit a pohárból.

Ha én gazdag lennék…

A zsidó folklór számos szegulát, azaz jó jelet ismer arra nézve, hogy az ember meggazdagodjon. Azt mondják, ha valaki felcsipegeti péntek este a terítőről a szombati kalács lehullott morzsáit, meggazdagszik. Szintén a bárcheszhez kapcsolódik és gazdagsággal kecsegtet a sliszel-chálá, vagyis a kulcs alakú kalács készítésének szokása a peszách ünnepét követő első szombatra. Vannak, akik pedig éppen a kovásztalanban keresik a gazdagság kulcsát, egy kis darabot egész évben megtartanak a széder esti lakoma utolsó fogásából, az áfikománként, vagyis utóételként fogyasztott maceszből. Szombaton nemcsak a kalács, hanem a bor is „hozhat gazdagságot”: ha úgy töltjük ki a kidushoz szükséges bort, hogy kissé túlcsorduljon a pohár szélén, vagy ha a szombatot búcsúztató hávdálá végén pár csepp bort teszünk a zsebünkbe abból a borból, melyben eloltottuk a több ágú hávdálá gyertyát. Érdekes, szintén a meggazdagodás vágyát kifejező szegulá az, ha ros hásáná előtt az ember új kést vásárol, megmeríti a mikvében és azzal készíti az újévi lakomákra szánt ételt. Vannak, akik tartózkodnak attól, hogy ételt, elsősorban kenyeret bárhová is felakasszanak, mivel úgy vélik, hogy elvesztenék miatta a szerencséjüket vagy elszegényednének.

A peszáchot követő első szombatra sok helyen kulcs alakú bárcheszt készítenek. A hagyomány szerint peszáchtól kezdve az Ég kapui egy hónapon át nyitva állnak, ezt jelképezi a kulcs. A kulcs alakú bárcheszt jó ómennek tartják az ember jövedelmére nézve: a zsidó nép peszáchkor vonult be az Ígéret Földjére, és az ünnepet követően már nem hullott manna az égből. A zsidóknak ettől fogva saját maguknak kellett előteremteniük a táplálékukat. A kulcs azt szimbolizálja, hogy imáink nyitják meg az Ég kapuját, és ezáltal azokon keresztül érkezik Istentől a párnászá, vagyis a megélhetés áldása. Vannak, akik nem a kalácsot formálják kulcs alakúra, hanem egy valódi kulcsot sütnek bele a tésztába.

Mások javára

A szombati kalácshoz egyéb hiedelmek is tartoznak. Ha betegért vagy háborúban harcoló katonákért kell imádkozni, szokás összegyűjteni nők egy csoportját, akik otthonukban nagyobb mennyiségű bárchesztésztát gyúrnak, mely által teljesíthetik a háfrását chálá micváját. A chálá levétele különlegesen alkalmas időnek számít a másokért való imádkozásra. Sokan úgy tartják, hogy betegek vagy gyermekáldásra váró párok esetében az a leghatásosabb, ha negyven nő vesz ugyanazon szombat előtt chálát és imádkozik értük.

Igencsak elterjedt szokás a szeudát áménim. Ha egy ember súlyosan megbetegszik, fiatal lányok vagy nők egy csoportja összegyűlik és különféle ételekre mondanak áldásokat a beteg gyógyulásának reményében. Az áldásokra mindenki ámennel felel, mivel Bölcseink szerint az az igazi áldás, amelyre elhangzik az „ámen” felelet is.

Nefelejcs!

Bölcseink szerint (Horájot 13b.) öt dologtól válhat az ember feledékennyé – ezek közül négy evés-ivásssal kapcsolatos: ha olyan ételt eszik, amiből egy macska vagy egy egér már evett, ha megeszi egy állat szívét, ha rendszeresen olajbogyót eszik, illetve ha olyan vízből iszik, amit kézmosásra használtak. Az olajbogyóval ellentétben azonban az olívaolajról úgy tartják Bölcseink, hogy javítja a memóriát, így aki az olajbogyót olívaolajjal együtt fogyasztja, nem fog felejteni, mivel a Talmud szerint a fiú ereje nagyobb az apáénál – jelen esetben az olajbogyóból származó olaj hatása nagyobb, mint a gyümölcsé.

Eszrig nách szikesz?

Az „etrog Szukkot után” mondás, mely valaminek a teljes haszontalanságára utal, nem minden esetben állja meg a helyét. A zsidó néphit szerint ugyanis annak a nőnek, aki várandóssága utolsó hónapjában a szukkoti citrusgyümölcsből készített lekvárból eszik, könnyű szülése lesz. Azt is mondják, hogy a tu bisvátkor fo-­gyasztott etroglekvár ál­dást hoz a házra.

Ugyanígy áldást remél­nek a haszidok szellemi ve­zetőjük, a rebbe által ki­osztott sirájimtól. A szó maradékot jelent, kis ételdarabokat jelöl, me­lyek egy olyan ételből szár­maznak, amire a rebbe áldást mondott. Ugyanígy szo­kás a szombati és ünnepi kidusnál abból a pohár borból inni, ami fölött az áldást elmondták, mivel az nagyobb szentséget hordoz. A leánygyermek születése után a közösségben tartott kis étkezés sokak szerint a jövőjét alapozza meg, és jó jelnek számít arra nézve, hogy megfelelő házastársat találjon, ha eljön az ideje.

A Rebbe fontosnak tartotta, hogy küldöttei peszách előtt kézzel készült maceszt osszanak szét a közösségüknek. Ugyanígy nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy jom kipur előtt, a Báál Sem Tov nyomdokain haladva, lekáchot, vagyis mézes süteményt osszon ki a híveinek. „Édes süteményt adok neked – az Örökkévaló pedig adjon neked jó évet.”